/Joy/

Percekig áztattam a könnyeimmel Embry pólóját. A fájdalom elviselhetetlen volt. Én öltem meg a nővéremet. Megöltem őt! A gyóyszer elvette a szenvedését. Egyik részem örül, és megkönnyebbült, a másik pedig lelkiismeretfurdalástól szenved.
- A nővérem nincs többé- zokogtam, és  elhúztam az arcom, hogy a fiú szemébe tudjak nézni. De így is alig láttam valamit a sok könnytől.
- Nyugodj meg. Vegyél mély levegőt!- utasított Embry, közben a vállamra fektette a kezét, és elkezdte masszírozni. Ez arra volt jó, hogy még nagyobb lelkifurdalásom lett, szóval fogtam magam, és ki siettem az épület elé. Ott az arcomra szorítottam a kezem, és megint elkezdett folyni a könnyem. Mit tettem? Úristen mit tettem? Tudtam jól hogy ha beadom neki, akkor nem bírja a szíve. És...meghal. Gyilkos vagyok. Én öltem meg a nővéremet. Gyilkos vagyok!! Amilyen vadan csak tudtam bevágtam magam a kocsiba, és egyenesen haza repesztettem. Nem sokon múlott hogy nem hajtok bele néha egy kocsiba. Csak az életösztönömön. Haza érve meg sem álltam az első szabad padló felületig. Elengedtem magam, és a földre zuhanva ért a zokogás, és a hatalmas fájdalom. És a... A gyász!

/Embry/

Az elkövetkezendő napokat nem ajánlom senkinek. Még a legnagyobb ellenségeimnek sem. Egyetlen vérszívónak sem. Borzalmas volt. Miután Joy eltűnt a kórházból, utána akartam rohanni, de a kocsi már nem állt a parkolóba. Elment. Azután átlényegültem farkassá, és követtem egy darabon amíg csak bírtam. Haza ment. Az arca merő fájdalom volt.
Hallottam hogy közvetlen azután hogy beér, elkezd sírni.
Órákig álldogáltam a park szélén. Úgy helyezkedtem hogy ne lásson senki arra tévedő.
Aztán miután abba hagyta a sírást, átváltoztam, és rohantam bekopogni hozzá. Segíteni akartam, le akartam törölgetni a könnycseppeti... de nem nyitott ajtót. Órákkal később sem. Másnap hajnalban mentem csak haza már lecsukódtak a szemeim.
Az elkövetkezendő napokban sem nyitott nekem ajtót. Pedig három nap múlva már meg tudtam volna őrülni. Fájt hogy nem láthatom. Nekem. Muszáj látnom.
Aznap szakadt az eső. Már reggel is. El is határoztam gyorsan, hogy kocsiba ülök, és megint megpróbálok beszélni vele...amikor megcsörrent a telefonom. Ő volt az.
- Háló- szóltam bele hevesen dobogó szívvel.
Pár másodperc néma csend után megszólalt a vonal végén.
- Szia...Csak a ... temetés miatt hívlak. Mindenkit értesítettem. A szertartás pénteken lesz a Port Angelesi köztemetőben. - mondta megviselt hangon. Ahogy beszélt egy kicsit megnyugodtam. Ha nem is látom...de legalább hallom a hangját. A gyönyörű, karakteres hangját.
- É..Értem. Pénteken. Ott fogok állni melletted. Közvetlen melletted.- mondom.
- Ez kedves tőled. Hálás lennék érte.- reagálta. Majd elköszöntünk egymástól, és én nagy nehezen leraktam...miközben ő már rég bontotta a vonalat.
Nagyot sóhajtva dobtam vissza a kocsikulcsot a rozoga zöld szekrényre, aztán elindultam kabáttal a fejemen Samékhez.

- Bele fogok ebbe őrülni.- csaptam az asztalra. Emily felugrott ijedtében.
- Az asztal marad...- figyelmeztetett Em még mielőtt szétcsaptam volna ezt a szép fa asztalt ami biztos hogy drága volt nekik.
- Bocs...- húztam vissza a karom az ölembe. Rodszul éreztem magam hogy megint itt nyavalygok...miközben nekik itt van még Sammie is. (A kisbabájuk.) Mit keresek itt?
- Nem haragszunk. De ugye nem fogsz mostantól minden nap itt dögleni?- húzta el a száját Sam. Felnézek rá, és hunyorítok a szemmel. Majd játékosan de erősen hasba boxolom. Meg se érzi. Csak elvigyorodva leteszi az asztalra a tál gyümölcsöt amit hozott, majd elindul Sammiért. 
- Komolyan. Megyek haza.- röhögök, majd felkönyöklök az asztalra.
- Szerintem ne idegesgedd túl. Én sem tudtam hogy Sam micsoda amikor elmondta hogy bevésődött nekem. - mondta Em miközben mosogatott.
Ez jogos. Még emlékszem Sam gondolataira az emlékein keresztül. Akárhányszor felidézi, ahogy képes lett volna megölni magát mikor megsértette Emilyt... kiráz a hideg. Ugyanakkor tudom hogy ha Joy engem arra kér hogy ugorjak tengerbe akkor megtenném.
- Az más...Te vonzódtál Samhez. - mondom.
- Nehogy azt hidd. Tepernem kellett.- mondja Sam mikor belép a szobába karjában a fiával.
Úgy tartotta mint ahogy Emilyvel bánik. Mintha egy porcelán tárgyat tartana a kezében.
A gyerek Sam kicsinyített mása volt. Már előre látom ahogy tanítgatjuk a kis farkast. Emily meg halálra aggódja magát.
- Ez az utolsó hetem.- sóhajt Sam miután Emily elveszi tőle a babát. Leül mellém, és a szemembe néz.
- Hogy leszel képes abbahagyni? Hogy nem változol át soha többet?- kérdezem komoly kíváncsisággal.
Sam a kanapén ülő Emilyre néz, aki a kis Sammie-vel játszik.
- Értük megéri. Minden megéri.- magyarázza.