/Embry/

Egyik percben még az elhaladó kocsit bamultam, és az aggodamam az egekben volt. A másik percben pedig nekifutva lényegültem át farkassá. Az erdőbe tartottam. A bundámat csapkodták a leveleg, amelyek mellett elhaladtam. Tisztán hallottam mit mondott a nő Joynak a telefonban. "Henryett Manchestert már csak a gépek tartják életben. " Hogy lehet valamit így közölni?
Pár hónapja még az éppen haldokló lány miatt aggodtam volna. De most...
Meg-meg csúsztam az avaron, ahogy közel értem a főúthoz. Olykor észre vettem az autót. Idegesített ha percekre nem tartom szem előtt.
Emberfeletti szememmel észre vettem a falevelek között, hogy a lenyomatom tárgya egy kézzel a kormányt szorongatja, míg másikkal a sírástól vörös szemét dörgöli. Legszívesebben magamhoz húztam volna, és letörölgettem volna a könnycseppeit. De amilyen gyorsan vezetett, én is úgy gyorsultam. Keresztül mindenen. Az érzelmei sokezer drótként tartottak fogva. Függtem tőle. De ez a függőség édes és természetes volt. El sem tudtam volna képzelni hogy másképp legyen. A mancsom szántotta a kilómétereket. Az sem érdekelt hogy Quil kiabált utánam. Ösztönből száguldottam. Egy ösztönből, ami akkor keletkezett, mikor megláttam Joyt a kórházban. Ősbb és erősebb bármelyiknél. Még az állati ösztöneimnél is.
A futásban nem fáradtam el, mert minden nap ezt csináljuk. De az érzelmeimben sem. Mert azok olyanok most nekem, mint a levegővétel.
Mindaddig futottam, míg meg nem állt az autó. Akkor aztán megálltam, és behunytam a szemem. Pár másodperc múlva újból ember alakomban áltam és hallgattam, ahogy valaki a kavicsok közé lép a kórház parkolójában. Kibogóztam a bokámhoz kötözött gatyát, és magamra húztam az alsóval, meg a trikóval együtt.
Karból felhúztam magam az úttestre, és úgy rohantam keresztül, a szőke lobogó hajzuhatag után.
Körül sem néztem. Egy autós vészfékelve állt meg előttem. Dudált, és kiszállt a járműből, de addigra már ott sem voltam.
- Igen..Igen. Igen a húga vagyok, de már napok óta itt vagyunk. Jegyezze már meg! - mondta türelmetlenül Joy a folyosón álldogáló alacsony orvosnak. A fazon nagyon unszimpatikusnak látszott, pedig most néztem meg úgy igazán először.
- Kérem...Higgadjon le! Vegyen egy mély levegőt, és nyelje le a hisztit.- emelte fel a kezét nyájasan. Legszívesebben orrba vágtam volna a tagot, de gyakorlatiasan egy másodperc alatt elvetettem, és lehiggadtam. Még mielőtt átváltoznék. Évek óta sikerül lehiggadnom...Most mégis nehezbben megy. Mért?
- Maga meg nyelje le a nyelvét, vagy én nyeletem le magával. - csaptam a tenyerem a vállára. Megpaskoltam mintha haverok lennénk, de a szememmel szerintem ki tudtam volna kergetni a világból.
A pasi szeme rámrebbent. Félelmet érzett.
- Nem kéne fenyegetnie fiatalember...- hebegett, de látszott rajta hogy mindjárt össze tojja a gatyáját.
- Rendben. Mondja el hogy van a nővére.- mutattam Joyra, aki felnézett rám sírós barna szemeivel
- Aztán megbeszéljük hogy mit kéne és mit nem- bólogattam ahogy ő tette.
A jóember a mellettem közel álló lányra pillantott, és darálni kezdett.
- A nővére soha az életben nem fog már felébredni. Erős altatókat kapott a fájdalmaira. Nem bírja a szervezete sokáig. Pár hét és elalszik. Ez a helyzet.- az együttérzés legapróbb jelét sem mutatva sasszézott el az orvos. Ha nem lenne mellettem Joy, és most nem a kezembe kapaszkodna minden erejével...
Egy percig csak támasztotta magát a karomon, aztán elengedett, és nagyon lassan lenyomta a kórterem kilincsét.
Csak a reakciójá láttam. Az arcára kiült a félelem. A szája elé kapta a tenyerét, és hangos zokogásba kezdett. Egy pillantást vetett a nővérére, majd felém fordult, és könnyezve belefúrta a fejét a mellkasomba. Ez a reakció önkénytelen volt, de nekem az egész világot jelentette.
Azonnal átöleltem. Karjaimat a háta köré fontam. Szinte azonnal érezni lehetett, ahogy enyhül a testéből áradó hideg, és remegés.Csak a zokogás rázta már. Minden vágyam volt ezt a hangot kitörölni az emlékezetemből.
A leggyengédebben szorítottam magamhoz. Fellélegezve nyitottam ki a szemem, amikor már nagyjából egy volt a testhőmérsékletünk.
Az államat Joy feje búbjára fektettem, és egy pillantást vetettem a sápadt arcú, és lila szájú Henryettre. Akit már csak a gépek lélegeztettek, és tartottak életben. De mégis életben volt.