- Rachel! - kiáltotta egy ismerős arcú rézbőrű fiú. Valahol már láttam, de fogalmam sem volt hogy hol. Csak hanyagul néztem meg az arcát, mert így is eléggé zavarban voltam. Zavarban voltam, mert körülöttem mindenki jól ismerte egymást, én pedig senkit sem. Zavarban voltam, mert tudtam, hogy valahol máshol kéne lennem. Zavarban voltam, mert ha nem is néztem oda, akkor is jól éreztem, hogy Embry még mindig engem figyel. Lehet hogy nem érti mért itt vagyok, és nem Henryettnél a kórházba? Azért néz?  Na nehogy már! Pont ő mondja nekem...
Ez nevetséges. Mért vagyok még itt?
-Joy? Joy Manchester?- szólított valaki a teljes nevemen. Összevontam a szemöldököm. A hang ismerős volt, de az illető arca nem volt lelki szemeim előtt. Megfordultam a hang felé, hogy legalább a fizikai szememmel észre vegyem. És észre is vettem. A lányt, akinek korábban derékig érő vörös  haja, most épp hogy lelógott a vállára.
- Szia!- mosolyodtam el, és felidéztem azt az emléket, mikor másodszorra találkoztam Renesmee Cullen-nel.

*Emlék* (Pár héttel ezelőtt)

Aznap szombat volt. Az óra sem csörgött. Henryettel mindketten délig aludhattunk. Nem volt senkinek semmi programja. Ő sem rohant a pasijához (ahogy azt a napokban tette) Nekem meg ugye, nem volt kihez vagy mihez rohannom. Tehát délelőtt 11 volt amikor kivánszorogtam a konyhába. Csak az alvós pólóm volt rajtam, (bugyival) a táskák a szemem alatt, és a mamuszom, amivel csuszogni tudtam. Kómásan összefogtam a loboncom a fejem tetején, és reflexből a tejért nyúltam.
- Jó reggelt...- sántikált mellém Henryett. Rajta egy fekete póló, hosszú szürke pulcsi, és cica nadrág volt. Hangosan felnevettem. Közben majdnem kicsorgott a szám a tejből...nem. Fordítva. A tej a számból. Tökmindegy.
Szóval Henryett rámnézett, összeráncolta és homlokát.
- Mi az?- kérdezte kíváncsian. Közben megigazgatta a haját, hogy hátha elaludta és azon nevetek.
- Vicces hogy ebben mennyire hasonlítunk. Mármint a nehezen kelésben. - magyaráztam. Elmosolyodott.
- Ebben Apára ütöttünk. Hallottam olykor, ahogy anya püföli a párnával, hogy ébredjen már fel.- mondta teli szájjal. Megint felnevettem. Elgondolkodtatott amit mondott. Olyan sokáig nem akartam róluk beszélni senkivel....megtiltottam, hogy bárki a környezetemben a szüleimről beszéljen. De ha Henryett mondja, úgy  nem fáj. Így olyan, mintha itt lennének velünk. Elképzelem, ahogy Anya tükörtojást csinál éppen, Apa olvassa az újságot. Henryett és én pedig beszélgetünk valamiről. Mondjuk a munkájáról. Aztán négyen körbeüljük az asztalt, és reggelizünk.
- Figyelj! Ma átjön valaki. Egy nagyon jó barátnőm. Nessie-nek hívják, és meg kell vizsgálnom. Nem baj neked? Majd elvonulunk.- szakít ki egy pillanatra az ábrándozásomból a nővérem. De csak felszínesen.
- Mondtál valamit egy Nessie nevű lánnyal kapcsolatban?- térek vissza a jelenbe.
- Igen. Ma átjön hozzánk, de nem fogunk zavarni- kotor bele a tál száraz müzlijébe.
- Én ismerek egy Nessie-t. Nemrég ő hozott haza a kocsijával.- mutogatok a kanalammal.
- Tényleg? Hát...Ez a város tényleg nagyon kicsi.- mosolyog. Heves bólogatásba kezdtem.

Délutánig nem is csináltunk semmit, csak megebédeltünk, meg sírós filmeket néztünk. (Amiken Nem.Tudok.Sírni!!! Ez elég ijesztő!Nem?)
Amikor kopogtattak. Henryett tudta ki az. (Én is.) És ment hogy kinyissa az ajtót.
- Szia! - üdvözölte melegen az érkezőt egy puszival a nővérem. 
A szobába Renesmee lépett be. Az ember először a hosszú vörös haját látta meg először. Ahogy leomlott a vállára.  Renesmee-ben már első találkozásra észre vettem saját magam. Hasonlítunk egymásra. Barnássárga szemei folyton bizonytalanságot árasztott. Én ugyanezt érzem belül,  csak egy fal mögött kukucskálva, amit magam köré építettem.
- Sziasztok. - mosolygott mindkettőnkre.
- Ugye emlékszel rám? - kérdeztem kedvesen. Meg akartam tőle kérdezni, hogy hogyan csinálja azt,  hogy nem érdekli,  hogy az emberek betegnek nézik.  (Az arca beesett volt, a kulcsontja majdnem átszúrta a bőrét. Ebből a szempontból, hasonlított Henryettre, csak a haja volt hosszú. Lehet hogy parókája van?)
- Persze. Te stoppoltál nem? -
- Nem stoppoltam.
- Úgy láttam.
- Rosszul láttad- nevettem, mire elmosolyodott.
- Jó, Talán nem stoppoltál- Bólogatott mosolyogva.
- Na ugye! - heherésztem. Felálltam, és kisétáltam a konyhába, egy bögre teáért. Mire visszaértem, a lányok a kanapén ülve beszélgettek. Valami titkosról folyhatott a szó, mert mikor besétáltam azonnal abbahagyták a beszédet, Renesmee pedig rám kapta a tekintetét. Hamarabb mint Henryett. Pedig nem is lehetett hallani hogy lépkedek.
- Nincs kedvetek filmezni? Ez az utolsó - szívtam be az alsó ajkam, és kézbe kaptam az egyik DVD-t a kupac tetejéről. Renesmee elhúzta a száját.
- Nem szeretem a sírós filmeket- vallotta be őszintén.
- Üdv a "romantikus fimek utalói" klubban. - tárta szét a karját Henryett. 
- Abból áll nálunk a sírós filmek nézése, hogy vihogunk rajta. - csoszogtam vissza hozzájuk a nappalihoz,  és lehuppantam közéjük.

*Emlék vége*

- Téged is látni itt? - öleltem át erősen. Ahogy megszorítottam éreztem a testéből áradó hideget. Az arca még a szokásosnál is beesettebb volt.
- Gyakrabban mint gondolnád- mosolygott, és egy köhögésroham után arrébb állt. Ahogy láttam, az egyik félmeztelen fiúval kezdett beszélgetni.
A következő másodpercek hirtelen történtek.
Minden olyan... gyors volt. 
Megcsörren a telefonom. Egy nő megkérdezi, hogy jó számot hívott-e. Én mondom neki, hogy attól függ. 
Magyarázni kezd. Vontatott hangon. Már az ijesztő volt,  ahogy neki kezdett.
Végül kiböki. Én csak hallgatok. Hallgatok, aztán megfeszülnek a végtagjaim. Kiejtem a kezemből a mobilom,  az pedig a fűben puhára hullik. 
Kell egy perc míg felfogom mit mondott. A lüktetés a fülemben elhalkítja a világot.  A lábaim remegni kezdenek, és mire felfogom a hallottakat,  a fájdalom is megtalál.  Megbénítja az izmaimat. 
Térdre hullok a telefonom mellé.  A kezemet szorongató karokat sem érzem már magamon.