/Joy/

A wc lehajtott tetején üldögéltem. Azért ott, mert jó hideg volt. És ébren tartott. Nem hagyta hogy elaludjak. Ide menekültem be, miután Henryett egyedül akart maradni a barátjával. Azt sem tartom kizártnak, hogy amilyen 'nemtörődöm' az a srác...képes és szakít vele. Aztán meg majd nekem kell össze kaparni a szívét. Hányingerem támadt. Hányi lett volna kedvem. De helyette inkább keserűen felnevettem. Vicces, hogy már a puszta gondolattól hányingert kapok. Hogy valaki fájdalmat okozzon a testvéremnek. A fejemet fogtam, és azon gondolkodtam, hogy mért vagyok ilyen szerencsétlen. A szüleim meghalnak mielőtt látták volna a gyerekeiket felnőni. Pár évvel ezelőtt derékba tőrtem volna az életem egy kisbabával. Aki végül holtan született meg. Kegyetlen módon döntve helyettem. Aztán két teljes évig Mexikóban tomboltam, miközben a nővérem gyógyíthatatlan betegségben szenved. Ennél jobban semmi sem alakulhatott volna. Ne legyél hálátlan Joy! Hiszen...Nem tudhatod milyen rossz elveszíteni valakit, ha a jó Isten úgy nem határoz, hogy leküldi neked a földre. Legyen az tíz év...kilenc hónap,.....vagy....Nem az nem lehet. Látni akarom Henryettet megöregedni. Ahogy idős korára  szétosztogatja feltétlen szeretettel teli szívét. Látni akarom, ahogy megkapja azt a feltétlen boldogságot amit megérdemel.
Egy pillanat műve volt, hogy elkezdjem magam tényleg rosszul érezni. Feltéptem a wc ajtót, és kisiettem a folyosóra. Nagyokat lélegeztem, és a fejemet ráztam. Mintha így ki tudnék belőle rázni minden negatív gondolatot. A délutáni, pihenni készülődő napfény festette be a recepciót. És mindent ami az útjába esett. Többek között engem is. Az amúgy is sötétebb árnyalatú bőrömet még sárgábbá varázsolta. Bambulok, és figyelem ahogy behoznak egy férfit hordágyon. Aztán egy másikat. Majd megint furán érzem magam, és vissza telepedek Henryett kórterme elé.
Épp mikor leteszem a fenekem, már nyílik az ajtó.
Embry lép ki rajta. Nem csukja kilincsre az ajtót, csak behajtja.
- Téged akar látni. Arra kért, hogy szóljak neked...Menj be hozzá!- mondja leülve mellém. A hátát begörbíti, így egymagasnak látszunk. A szemembe néz. Bólintok, majd fel tápászkodok a székről. Egy halk kopogás kiséretében tértem vissza a kórterembe. Alig vártam. Nem akartam egy másodpercet sem elpazarolni az időmből.
Henryettnek rám rebben a tekintete. Van most benne valami más. Valami feltételes. Ezt azonnal kiszúrom. Mosolyogva köszönt, és elmondja, hogy mennyire örül, hogy vagyok neki. Magamban csak annyit jegyzek meg: Szerintem ez fordítva igaz. Én örülök hogy ő van nekem. De látom rajta, hogy valami nem oké nála. A nyakamat teszem rá, hogy Embry bosszantotta fel ennyire.
- Jól vagy?- teszem fel a nevetségesen közhelyes kérdést, amit idegenek tesznek fel egymásnak.
- Persze. - bólogat beharapva az alsó ajkát. Ismerem már annyira, hogy tudjam: Nincs jól.
- Mit szerettél volna mondani?- kérdeztem nagyot sóhajtva, és próbáltam elhesegetni magamtól minden ilyesmi gondolatot.
Most mellém nézett. A kórterem falát kezdte bámulni.
Beletelt pár másodpercbe, míg el tudta szakítani tekintetét a semmiből, és az ölében tartott lapot, felém nyújtotta. Csak akkor vettem észre, a gondosan összehajtogatott papírt. Elvettem tőle. És már épp bontottam volna ki, mikor megállította a kezem.
- Ez Emilyé. Kérlek juttasd el hozzá, és eszedbe ne jusson elolvasni!- tette hozzá. Összevont szemöldökkel bólintotram. Bár nem értettem, mi az amit ne tudna személyesen elmondani neki. Szóval bólintottam.   -Ezer százalék, hogy eszembe sem jut elolvasni.- mosolyogtam, és zsebre  dugtam a levelet.
- köszönöm. - kiáltotta mikor már az ajtóban voltam. Kisuhantam a folyosóra.
Zsebre tett kézzel vágtattam át az egyébként teljesen üres kórházon.

A kocsival messzebb parkoltam le a házaktól. Most legalább világosban is megnézhetem ezt a kis falut, ahol jobbra nézel az erdővel találod szembe magad, és ha balra akkor szintén azzal. 
Megálltam, és körbe pillantottam.
Gyönyörű volt. A kis faházak sorban álltak egymás mellett a hosszú tisztáson. A legnagyobbat kerestem.
Csak egy kicsit kellett gyalogolnom. Bekopogtam.
Az egész ház világos fából készült.
Hallottam ahogy a házban tartózkodó ember lépked az ajtóig. Cipője kopogott a padlón.
- Joy!...- mosolyodott el Emily, mikor meglátott az ajtó előtt. A szemébe nézve, muszáj volt nekem is magamra erőltetnem valami hasonló érzelmet. A sebhelyes lány arcát nézve rám ragasztott némi jókedvet.
- Szia Emily...- öleltem át, mikor a kezét nyújtotta felém. Alaposan megszorított. Zavarban voltam. Nem szoktam meg, hogy idegenek ölelgessenek.
- Csak azért jöttem mert...- kezdtem volna hadarni, de közbe vágott.
- Mindig örülök neked. Most már családtag vagy. Nem csak a bevésődés miatt. De a nővéred is sokat mesélt előtte rólad. - mondta foghegyről  Emily.
Összeráncoltam a homlokom.
- Bevésődés? -
- Hm?-
- Azt mondtad "Nem csak a bevésődés miatt". - emlékeztettem.
- Hát a ... Embry nem mesélt róla?- esett le az álla. Megráztam a fejem. Valahova mellém nézett, és láttam, hogy gondolkodóba esik.
- Akkor majd ő elmondja. Biztos nehéz neki. - bólogat (de inkább csak magának). Ezzel nem lettem okosabb. De látszólag nem akar erről többet beszélni. Bevésődés...Életemben ezt a szót.... dehogynem. Hallottam már. Henryett mondogatta néha álmában. Emlékszem először nem értettem mit beszél. Azán kivettem hogy vésés...de mivel az hülyeség lett volna tovább hallgatóztam. "Bevésődés". Egy szó amit már hallottam, de nem tudom a jelentését.
- Ezt a nővérem küldi neked. - kapcsolok más témára. Elő halászom a zsebemből a már össze-vissza gyűrődött papír fecnit.
- Nekem?-
Bólintok, és a kezébe nyomom. Pár másodpercig olvassa, majd rám néz.
- köszönöm. - hajtogatja vissza, majd ő is a zsebre teszi. Nem tudom mit vártam. Hogy felolvassa előttem? Szóval csak álltam, és vártam. Emily mélyen beszívta a levegőt.
- Nincs kedved sétálni egyet velem, meg Sammie-vel? - kérdezte végül. Én is nagyot sóhajtottam.
- De van.-
Azzal kiemelte a járókából a rézbőrű kisfiút. A kis Sammie gügyögve bújt anyjához.

Csak a homok sercegését hallottam a talpam alatt. Minden lépésnél. Meg a babakocsi nyikorgását. Emily javasolta, hogy sétáljunk a parton, mert ilyenkor már alacsonyabb a páratartalom. És igaza lett. Ahogy az égbolt elkezdett sötétebb színeket festeni, az idő is úgy változott.
Hangokat is hallottam. Az erdő felől. Búgásokat, neszezéseket.
A városban gyorsabban jár az idő. Itt legalább tanuja lehetsz. Olyan érzés volt ott lenni, mintha egy élettel teli burok venne körül, és kivülről senki sem látna. Lehet hogy nem járok messze a valóságtól?
- Emily!- A hátunk mögül érkezett a kiáltás. Éles, és vidáman csengő volt. Mindketten azonnal megfordultunk.
- Nahát! Rachel...Téged is látni errefelé?- csapta össze a tenyerét Emily. Az arca megtelt őszinte szeretettel. Megvárta hogy a fekete hajú (és szintén rézbőrű) lány közelebb fusson, és csak akkor eresztette el a babakocsit, hogy Rachel nyakába ugorjon.
- Egy órája érkeztem. Paul hozott...- mosolygott a magas lány. Na jó! Csak nálam meg Emilynél volt magasabb.
- És Rebeccát hol hagytad?- kérdezte enyhén szemrehányóan Emily.
- Én is örülök neked nővérkém. - nevetett fel önbizalommal teli hangján Rachel. Ő Emily testvére? Pedig a bőrszínt eltekintve nem nagyon hasonlítanak egymásra.
- Jajj de hüje vagyok. Rachel, Joy...Joy, Rachel. - hadonászott közöttünk Emily.
Rachel egyszer rámnézett, majd elvigyorodott.
- Brady? Galen?- fordult a másik lányhoz. Emily a fejét rázta.
- Seth?- kerekedett el Rachel szeme. Az arca pedig valami különös izgatottságot mutatott.
- Nee...- kapta a szája elé az ujjait. Emily sűrű bólogatásokba kezdett.
- Neee..- ismételte magát a magas lány.
Aztán a szemembe nézett. Elkapta a csuklóm, és mire felfoghattam volna kezet rázott velem.
- Még nem tudod miért. De gratulálok.- Rachel alig tudta visszatartani a nevetését. Én pedig a világ legbutább emberének éreztem akkor magam. Halvány fogalmam sem  volt arról, hogy mit beszélnek ketten. És kezdtem magam felhúzni ezen. Ha beteszem ide a lábam, az értetlenség fogad. Ki az a Brady? Vagy Galen? A jó Isten tudja.
Szóra nyitottam a szám. De mielőtt lejárattam volna magam a tudatlanságommal azzal kapcsolatban, hogy miről beszélnek...nevetést hallottam. Harsány, testvéries nevetést. De inkább vihogást. A jelek szerint Emilyék is meghallhatták, mert rám sem bagózva elindultak a hangok irányába. Valami iskoláról beszéltek. Kelletlen követtem őket.
Vissza sétáltunk az erdő szélére. Menet közben a hangok erősödtek. Mély férfias nevetést, és beszélgetés volt.
Mikor odaértünk meglepődtem. A faházak előtt öt fiú álldogált. Egytől-egyik félmeztelenek voltak. Hiányzott róluk a póló, és a cipő. Az arcuk koszos volt. Rachel szinte azonnal odarohant a legizmosabbhoz. A fiú mikor meglátta, mintha megvakult volna minden másra. Csak a lány létezett a számára. Felkapta, és többször megforgatta a levegőben.
A másik négy közül ketten felénk fordultak. Az egyik Emily férje volt. Sam. A máskor komoly fiú, mikor észre vette családját arcát elborították  ritka érzelmek.
.
A fiú aki engem nézett, Embry volt.

____________________________________

Sziasztok!
Bocsi hogy csak most, de végre kész van. Annyira várom, hogy megírjam a többit is, mert egyre izgisebb lesz a sztori, mikor belefolynak a farkasok is. Lesz mindenféle dráma, meg csatás "jelenet". Meg a farkas-élrt mindennapjairól.
Fogadjátok szeretettel.  :)

♡Faus♡