Csak ültem, és néztem ki a fejemből. Elképzelni sem tudtam mért hagytam itt a nővérem. Nem érdekel hogy mi van velem, csak Henryett legyen egészséges. Ezt kívánom. Bár...belátom, hogy úgy elég nehéz lenne vigyáznom rá, ha közben én meg a másik ágyon fekszek kómában. Nem baj, ezentúl másképp lesz. Azt hiszem abban a pillanatban döntöttem el: Ott maradok Port Angeles-ben. A nővérem mellett. Amíg csak....szükséges. Gyűlölném magam, ha nem lennék mellette, mikor szüksége van rám. 
Megint a kórtermében üldögéltem, a kezét szorongatva. Az agyam aludt, de a testem többi része ébren vigyázott rá. Más felállás most szóba sem jöhetett. Részemről legalábbis nem. Embry merőben másképp gondolkodott erről. Azt akarta, hogy menjek haza. Győzködött róla!! Mi baja van ennek a fiúnak? Foglalkozzon a barátnőjével.
Az a Sam érkezett meg. Valamit beszélt Embryvel, aztán elrohantak. Én meg csak bambultam utánuk. Ha Henryett felébred, tudatosítanom kell benne, hogy a barátját nem érdekli.  De lehet, hogy nem kéne felzaklatnom. Nem tudom.

Az éjjel hátra lévő részét ugyanígy ülve tettem meg. Egy pillanatra nem tudtam lehunyni a szemem. Ennek pedig az lett a következménye, hogy nappal aludtam.
Reggeltől délutánig.
Arra ébredtem, hogy valaki a hajamat simogatja.
- Mi? - nyöszörögtem kábultan. A szemem be volt még gyógyulva, a hangom is rekedtes volt. Megköszörültem a torkom, és felemeltem a fejem az ágyról. Az ágyról !!! Na persze ez abban a pillanatban nem esett le nekem. Kómásan tapogatóztam. Kellett pár hosszú másodperc. Míg leesett...És koppant is!
-Hol vagyok?- nyögtem már valamivel életteltelibben. Beindultak a helyzet felmérő receptoraim.
- Nálam vagy. - szólalt meg közvetlen előttem egy mély hang. Ezen meglepődtem.
Küzdöttem az alváshiánnyal, és a fejem is vízhangzott minden egyes szót.
- Mi? - kényszerítettem fel a szemhéjaimat. Először csak egy homályos képet láttam, ami egyre tisztult. Nagy fehérség vakította el a szemem.
Kellett pár másodperc míg észre vettem, hogy a nagy fehérség a takaró ami közt fekszem. Akkor hirtelen ültem fel.
- Mi a francot keresek itt?- próbáltam erőtlenül rá kiabálni, bár fogalmam sem volt hogy kihez beszélek.
- Elaludtál, és ide hoztalak. - morogta kedvesen a nagyon ismerős hang.
Istenem...Nem mondod hogy ...
- Embry!!- kiáltotta valaki a háttérben. Éppen akkor nyitottam megint ki a szemem, amikor Embry elhagyta a szobát. Még láttam a hátát ahogy kiment.
Nagyot nyögve dőltem vissza a fehérségbe. Ezt nem hiszem el!! Ez az ember nagyon nem ért valamit. Mérlegeltem. De abból biztos nem lesz baj, ha most vissza megyek Henryetthez a kórházba. És soha többé nem alszom el. Na jó Joy, ne légy  túl szigorú magadhoz!
Ahogy lerántottam a lábaimról a takarót, azonnal vissza akartam tenni. Dideregve pattantam ki az ágyból. Elhatároztam valamit. És ebben semmi és senki nem tud megakadályozni.
Az ajtóhoz mentem. Halkan lenyomtam a kilicset, majd kinéztem rajta. Látszólag üres volt a kis nappalival egybe kötött konyha.
Fogtam magam, és kiosonta az ajtón. Megpróbáltam ugyanolyna halkan becsukni magam után. Azt hittem Embry ott hagyott, olyan nagy volt a csend.
- Jó a hallásom- dörmögte a kanapén ülve. Felugrottam. Oda kaptam a fejem, ahol egy másik félmeztelen fiúval üldögéltek.
- Ja...Mint egy farkasé. Azok jól hallanak nem? Meghallják egymást ha a holdhoz üvöltenek- Magyarázza a másik fiú. Közben mosolyog, és Embryet bökdösi.
- Nem... Csak a bolhás farkasok üvöltenek a holdhoz. Mint Jared. - röhög Embry. Kár lenne azt állítani, hogy értettem bármit abból, amit mondtak.
A szemem forgatva indultam meg az ajtó felé.
- Hé! Hahó! - kiáltott utánam a nővérem fiúja. Sóhajtva engedtem el a fülem mellett. Kilépek az ajtón. A hűvös levegő csapja meg a csupasz karom. Ekkor veszem észre, hogy egy szár pólóba, és farmerban aludtam.
Mielőtt még elérhetek Henryett kocsiáig, egy tenyér húz vissza a karomnál kogva. Hirtelen maga felé fordít.
- Hová készülsz?- kérdezi a barna szempár.
- A nővéremhez- kiáltok az arcába. A szemhéja sem rebben.
Az ujjaira nézek, amely a karomat tartja, mire elenged.
- És neked is jobban kéne foglalkoznod vele. Hihetetlen mennyire leszarod. Mit akartál Henryettől?- nézek fel a szemébe. Dühös voltam, és nem érdekelt hogy kicsi vagyok, és erőtlen.
- Álmos vagy- állapítja meg válaszként.
Azt hiszi nen vagyok beszámítható?
- Nem!- kiabálom. Legszívesebben felpofoztam volna. De azért még ébren voltam annyira, hogy felmérjem az erőviszonyokat.
Nem szólt semmit, csak hátra lépett előlem, és az arcomat fürkészte.
- kösz- fújtam, majd beszálltam a kocsiba. Bekötöttem magam, és már ott sem voltam. A vissza pillantóban még észre vettem, hogy besétál az erőbe.

- Henryett! Te ébren vagy?- kaptam a szám elé a kezem, ahogy belépek a kórterem fehér falai közé.
A nővérem az ágyában ült, és rózsaszín arca mosolygott.
- Hugocskám- billenti oldalra a kopasz fejét. (Levorotválták a haját amikor rosszul lett)
A szemem megtelik forró könnyel, ahogy vissza ülök a műanyag székre Henryett mellé, és megszorítom a kezét.
- Ne haragudj.- nevetem el magam, és letörlöm a könycseppeimet a kézfejéről.
- Hogy vagy? - kérdezem. Elmosolyodik. Már nyitná a száját, hogy válaszoljon, amikor nyílik az ajtó.
-  Embry!- néz fel a nővérem. Ezt nem hiszem el!
- Beszélnem kell veled- mondja a nővéremnek. Tágra nyitom a szemem, és Henryettre nézek. Bólint, mire felállok, és kimegyek a folyosóra

/Embry/

A lány aki iránt pár napja még szerelmet éreztem, bólintott a mellette ülő testvérének, hogy nyugodtan magunkra hagyhat. Bár minden porcikám tiltakozott, és küldött volna utána, de felállt, és elment mellettem. Ahogy elsuhant megéreztem göndör szőke hajának édes illatát. A karomon egyenként álltak fel a szőrszálak. De végül maradtam. Arra jutottam, hogy Henryett is megérdemli hogy tisztában legyen mindennel.
- Mért álldogálsz ott? Mért nem ülsz ide? - kérdezte mosolyogva, és megpaskokta a szék ülőkéjét. Néhány napja még kérdés nélkül nyaláboltam volna fel a kezét, és össze-vissza puszilgattam volna.
Ennek az emlékét, az agyam valahol tárolta, és most elő is jött minden. De mintha már sokkal távolibbnak tűnne. Mintha valaki másnak az emlékei lennének ezek.
- Nem szeretnék leüllni. - vágtam zsebre az ujjaimat. Fogalmam sem volt mit kéne mondanom.
- Baj van? - Hervadt le a mosolya. Észrevettem az aggodalmat a szemében. Gyorsan megráztam a fejem. Illetve...
- Nem...Vagyis igen. Ez bonyolult.- fogadtam el mégis a helyet amivel az előbb kínált. Mondjam el neki hogy megtörtént amit nem akartam? Amiről azt hittem hogy csak egy ősi legenda? Annak ellenére, hogy a falkából majdnem mindenkivel megtörtént már. Mondjam el neki hogy ez a legjobb dolog ami valaha történt velem? Megsérteném ha őszinte lennék?
- Megijesztesz.Biztos nem olyan bonyolult.- mosolygott Henryettesen. Az arcába néztem. Segítségkérően. Az ösztöneim erősebbek voltak mint én magam.
- Mégis történt valami...- suttogta. Ismer engem. Két éve minden mozdulatomat ismeri. Ha rám néz,  már tudja hogy baj van. De nem sejtheti hogy ez a dolog majd csak neki okoz fájdalmat.
- Történt. VALAMI történt. - Nyomtam meg a valami szót. Mintha már értené.
Elvette rólam a szemeit, és üveges tekintettel bámult maga elé, miközben nagyot sóhajtva, háttal neki dőllt a párnájának.