A düh, és a tehetetlenség felváltva keserítettek. Fogalmam sincs, mit kellett volna tennem. Csak ültem ott, és az arcomat támasztottam ujjaimmal.Hirtelen elkezdtem szédülni. Haza kellett volna mennem az inzulinos ijekciómért. Tegnap reggel óta nem szúrtam magamba. Ez ijesztő. Fel is toltam magam a műanyag széksorrol hogy kimenjek a mosdóba, de felállva egy rosszul lét hullám tört rám. Ne most! Ne most! Ne most!! Kiabáltam magamban. Az oldalamat fogva tápászkodtam fel, és a fogamat szívtam egy ideig.
Ujjakat éreztem meg a vállamon. Henryett barátja volt az. A szemébe néztem.
- Hol van Sam? Elvitte a kocsit? Haza viszlek!- ragadta meg a karom nagy tenyerével, hogy a tarkója köré fonva támogasson. Már épp kezdett volna kifelé húzni, mikor megpróbáltam ellenállni.
- Dehogyis viszel...- rántottam ki a karom a szorításából. Majd a térdemre kellett támaszkodnom, nehogy elájuljak.
- Nekem...Megvárom Henryettet.- motyogtam levegőhiányosan. Aggodalmasan nézett rám, és megint hozzám lépett, hogy a karjába vegyen.
- Jól vagyok...- tartottam elé a karom, mire elkezdett hadarni.
- Mért nem engeded hogy segítsek? Itt akarsz hanyatt vágódni? - kérdezte, de a hangja lágy és tiszteletteljes volt. Ezen meglepődtem. Őt nem érdekli a nővérem?
- Segíthetsz...Hozd ide a legcukrosabb dolgot amit az autómatában látsz...- nyöszörögtem még mindig a padlót nézve. Mielőtt kimondtam volna, a fiú már el is tünt előlem. Odabotorkáltam egy másik széksorhoz, és arra huppantam le.
Mielőtt megtámaszthattam volna a fejem, egy közepes méretű csokit tettek a szemem elé, kibontva.
Erőtlenül vettem ki a kezéből, és haraptam egyet belőle. Felhördültem, ahogy az édes tömény cukor elöntötte a nyelvem. Olyan finom volt. De gyorsan le is kellett nyelnem.
- Szőlőcukor kéne- nyögtem, mikor nég mindig szédültem.
- Hadd vigyelek haza. Engedd meg. - nézett rám Embry, úgy mintha ez az életét jelentené. Bár megijesztett, az hogy ennyire rám figyel, és nem a nővéremre...a barátnőjére, de végül csendben bólintva megengedtem, hogy támogatva fölsegítsen, és kimenjünk a tiszta levegőre. Éreztem, ahogy beáramlik az agyamba, egy kicsit feléleszt.
- Várj meg itt.- szólt felém Embry, majd eltávolodott. Mégis hová mennék? Nagyokat szippantottam a levegőből, hogy kitisztítsam a fejem.
Rövidesen egy kocsi parkolt le előttem. Hunyorogva néztem fel a fényszóróba.
- Gyere. - sietett vissza hozzám, és betámogatott a kocsi hátsó ülésére.
- Hová lesz a fuvar?- kérdezte a sofőr. Egy idősebb férfi.
Embry navigálta végig, én meg csak bambultam ki az ablakon. Az elhaladó fákat néztem, meg az országút szélét.
Nem figyeltem az időt, de végül megérkeztünk. Kiszálltam, és brohantam a házba. Neki estem a bőröndömnek. De az inzulinos dobozomat sehol sem találtam. Kétségbe esetten szántottam végig az ujjaimmal a még ottmaradt ruhadarabokat.
- Mit tudok segíteni? - Futott utánam a fiú egy perccel később.
- Nem találom sehol. A rohadt életbe!- kiabáltam idegesen. Majd befutottam a fürdőbe, ahol viszont megtaláltam. Kinyitottam a dobozt, és a szőnyegre ejtettem. Kivettem belőle az ijekciót, felszívtam vele a gyógyszeres fiola tartalmát, majd arra készültem hogy beadom magamnak. Mikor elkezdett remegni a kezem.
Ott ültem bugyiban, meg egy pólóban. Arra készülve, hogy a combomba szúrom...
- Hé! Tudnál segíteni? - kiáltottam félre téve a büszkeségem.
Az ajtó szinte azonnal kinyílt. Embry guggolt le elém. Látszólag nem érdekelte, hogy nincs rajtam nadrág. Tekintete tovább siklott a csupasz lábamon.
- Mit csináljak?- kerdezte az arcomat fürkészve.
Felé nyújtottam a tűt, hogy vegye ki a kezemből. Először arra nézett, majd rám.
- Min gondolkodsz?- nyögtem élesen. Embry szeme a combomra rebbent. Majd odaemelve a tűt, óvatosan hozzáérintette a hideg tárgyat. Másodpercekig csak totojázott. Mikor odakaptam, és megtoltam a kezét, ezzel magamba szúrva az injekciót. A szúrás nekem nem fájt, mert már megszoktam. De neki viszont igen. Ahogy láttam. Gyorsan elemelte a kezét, hogy be tudjam adagolni magamnak a gyógyszert. Emlékszem amikor anya szúrta még be nekem. (mindkettő anyám) Miután ez megtörtént fáradtan tapasztottam le a kis fehér sebtapasz csíkkal a szúrás helyét.
- Köszönöm- döntöttem sóhajtva a fejem a hideg falnak.
- Jobban vagy?- kérdezte finoman.
- Percről percre jobba.- bólogattam, majd felálltam. De mondhatom egy kicsit rosszul mértem még fel az állapotomat. A fejem még enyhén lüktetett. Elvesztve az egyensúlyom a padlóra zuhantam. Vagyis...Zuhantam volna. Ha Embry el nem kapott volna. Ezt másodpercekkel később vettem csak észre. Hogy a hátamat tartva megkímélt egy pofára eséstől. Próbáltam magam megtámasztani, de nem kellett. Embry erősen tartott.
- Köszönöm. Azt hiszem.... - botladoztam ki a karjai közül. A wc-re ülve megint jobban lettem.
- Vissza megyek Henryetthez. - jelentettem ki helyette. Ő csak guggolt előttem, és nem tudtam hogy mért nem jut eszébe a nővérem.
Megvakarta a tarkóját.
- Beviszlek. Hol van a kocsikulcs? - kérdezte kilépve a fürdőből. Mentem utána.
- Nem kell, majd bevezetek. - mondtam elővéve a slusszkulcsot a kabátzsebemből, és már nyitottam volna ki az ajtót.
- Persze. - kapta ki az ujjaim közül. Bambán néztem utána. Akartam valamit mondani, de nem tudtam mit.
Ki robogtam utána a zuhogó esőbe, az arcomba húzva a kapucnimat. A tornacipőm a második lépésnél megtelt jéghideg vízzel.
Leblokkoltam, amikor megláttam, hogy Embry milyen otthonosan vágódik be a nővérem kocsijába.Beindította a motort, és rám várt. Egy utolsó másodpercig még bambultam értetlenül, aztán sietve átfutottam az anyósüléshez. Közben háromszor eláztam. Dideregve vágtam be magam én is a kocsiba. Nagyon nem szerettem volna eláztatni Henryett autóját, de most másról nem is szóltak a gondolataim csak róla. Türelmetlenül vacogtam az egész úton. Embry próbálta emelni a kocsiban a hőfokot, de mondtam neki, hogy már nem fázok, ami persze hazugság volt, de annyira féltem, hogy ez sem érdekelt.
Ő is a padlógáz híve volt. Aminek jelen pillanatban veszettül örültem. Mert így fele annyi idő alatt érhettünk be a kórházba.
Miután leparkoltunk az első üres helyre, kivágódtam a kocsiból, és fejvesztve rohantam be az épületbe. Olyan volt, mintha el sem mentem volna. Immár megint teljes éberséggel kutattam egy recepciós után. Aki megint ugyanoda navigált. Ugyanoda, ahová először. Próbáltam neki elmagyarázni, hogy elvitték onnan,
de lenyugtatott, és nondta hogy a nővérem jól van. És vissza tolták a kórtermébe.
A nyugalom hirtelen szétáradt a testemben. Könnyezve rohantam be a nővérem mellé. Henryett ott feküdt. Csendben aludt. Az arca holdsápadt volt.