/Joy/

Óriásit sétáltam Hermosillo-ban. Bejártam a főtereket, az állatkertet és még pár múzeumot. Mire leültem egy kávézó teraszára, halálosan izzadtam, és a lábam nem állt másból, csak vízhólyagból. Megcsörrent a telefonom.
-Mi az?- nyögtem nagyot, mikor rá tapintottam egy sebes részre.
- Baj van?- kérdezte Embry aggodalommal telve.
- Nálad baj van?- kérdezem fintorogva. Óvatosan leteszem a lábam a földre, és befogom a számat, nehogy elordítsam magam. Meghallhatta. Nyavalyás farkasok!
- Biztos nincs baj?-
-Embry!-
-De ha igen...
-Embry...
-Joy...
-Haver!!
- Baj van. Gyere haza ha végeztél. Én most értem haza. Van valami amiről beszélnünk kell. Nagyon sürgős.- mondja. A hangja nagyon komoly. Ettől én is megkomolyodok.
- Értem. Máris ott vagyok. Puszi.-
-Szeretlek- köszön el. Még akkor is meglepődve figyelek, mikor bontja a vonalat. Még így három hónapnyi együtt élés után sem (amit Mexikóban töltöttünk) bírtam mesgszokni a rajongását. Pedig minden reggel elmondja, hogy szeret. A kapcsolatunk jelenleg csak testi formájú. Tudom hogy fülig szerelmes. Látom a szemében. De én még mindig gyászolok. És nincs hely a szívemben több érzelemnek.
Lassan elpakolok mindent a kistáskámba, aztán ott hagyok egy kis pénzt az asztalon, majd huhogva tápászkodok fel. Bicegve indulok el a macskaköves úton a zsúfolt buszmegállóig.

- Mi történt?- kérdezem, és lábujjhegyre állok, hogy meg tudjam puszilni meleg, rézszínű, borostás arcát. Érzem, ahogy eláll a lélegzete.
Meg akar csókolni, de nem hagyom.
- Tudom...Ne haragudj...- simogatja meg a karom két oldalról.
Nyomok egy puszit a szájára is hogy boldog legyen, majd bemegyek zsebkendőnyi lakásunk kicsike konyhájába.
- Ma átváltoztam. Két hónap után ma először- kezdett bele, és nekidőlt a szekrénynek. Fogtam a vizes poharat, és felé fordultam. Engem nézett.
- Ma? De hát...-
-Tudom! De megtörtént...És épp falka ülés volt. Jake lett az alfa...És elkapta a gondolataimat. Vagyis...Én kaptam el az ővéiket. - magyarázta.
- Ez azt jelenti hogy...- vágtam a szavaiba, majd ő az enyéimbe.
- Igen. Azt jelenti, hogy még a falkához tartozok. Tudat alatt. De nem ez a lényeg. Hanem hogy haza kell mennünk. - néz a szemeim közé. Elakad a légcsövemben a levegő.
- Mi?- értetlenkedek. Haza?
- Vissza kell mennünk La Push-ba. A falka bajban van. Valami ismeretlen törzs ment oda. És nekem muszáj...- úgy néz rám, mint egy kisgyerek, aki szeretné visszakapni szívéhez nőtt játékát. Megsajnáltam.
- Én..Nem is tudom mit mondjak.- fordultam a mosogatóhoz. A gondolat, hogy vissza kell mennem az örökké depressziós kisvárosba, kikészít. A másik pedig, hogy elveszítsem a legjobb barátomat...úgyszintén. Patthelyzet.
- Nem teheted ezt velem..- suttogom, mikor átöleli a vállamat hátulról.
- Nem szeretnék neked rosszat. - mondja, majd elenged.
Nagyot sóhajtok.
- Push?
- Push!- vágja rá.

/Rachel/

Nagyot sóhajtottam. Paul csak életben akar tudni...Paul csak életben akar tudni! Mondogattam magamban mint egy mantrát. Megint sóhajtottam. És behjtogattam a kedvenc barna pólóm a kis sporttáskába, amit erre az alkalomra vettem elő a szekrényből. Így járt még egy másik blúzom, és fehérneműm is. Két órája ment el Rebecca. Kétszer ennyi ideje pedig Paul. Lassan esteledik, és hamarosan kész vagyok a pakolással. Az első másodpercek nehezen teltek... mert sehogy sem akartam megválni az ikertestvéremtől. De aztán nekiálltam, és öt perc alatt be is fejeztem a pakolászást. Mivel nem tettem sok cuccot a kistáskába. Csak annyit amennyi feltétlenül szükséges. Úgyis egy közös kupacba dobálunk mindent, ahogy akkor szoktuk, mikor minket (bevésődések tárgyát) összeterelnek egy helyre. Egyébként nagyon szeretem az ilyen kis "táborozásokat". De félek attól, hogy a mostani nem lesz épp zökkenőmentes.
Végighúzom a cipzárt a táskámon.
- Hahó! Kész vagy?- kiáltja el magát Paul a földszintről. Majdnem szívrohamot kapok.
- Neked is szia! - mondom normális hangerővel. De hallja.
Én azt hallom, ahogy felcsörtet a lépcsőn. Belép a hálóba, gondterhelt arccal megpuszilja a fejem, és felkapja a táskám. Ha már Paul is aggódik, mi várhat ránk? Megállítom a kezét.
- Mondd el!- szólok rá. Tudja, hogy nekem bármit elmondhat.
Nagy ujjai közé fogja az államat.
- Nem lehet.- Azzal megcsókol, hátára veszi a táskát, és előre megy. Leszalad a lépcsőn, ki a házból...próbálom tartani a tempót, és a végén már rohannom kell, hogy utolérjem.
Egész úton nem szólunk egymáshoz. Tudja, hogy neheztelek rá Rebecca miatt.
Mire odaérünk már korom sötét van. Az út végére Paul mégis csak megfogta a kezem, hogy lássam merre megyünk. Egyébként nélküle sem tévednék el. Itt nőttem fel.
Bekopogtunk, és Emily nyitott ajtót. Azonnal megöleltük egymást. Mindennél jobban megértem most Emilyt. Szeretném neki elmondani, hogy mi kering bennem.
- Sziasztok! Örülök nektek. Gyertek be!- invitál be minket. Paul előre enged az ajtóban, Em pedig besétál. Követem őt. Paul pedig becsukja maga mögött az ajtót.

______________________________________
.

♡Faus♡