2020. július 8. /Monaco, Bíróság/

- Felperes Josephine Verstappen, alperes Max Emilian Verstappen! – egyszerre kapjuk fejünket a minket szólító bírósági dolgozó felé. Rá nem nézve indulok a nyitott ajtó felé, ami örökre elválaszt minket egymástól.

A terembe belépve ügyvédemmel az oldalamon elfoglalom helyem a számomra kijelölt asztalnál, míg leendő exférjem velünk szemben ül le a terem másik végében ügyvédjével.

-Kérem álljanak fel, érkezik a Bíró Úr! – szólít fel mindenkit a teremben a bírósági szóvivő.

Kérésének eleget téve belépett a terembe egy idősödő férfi és elfoglalta helyét a pódium legtetején.

-Üdvözlöm a jelenlévőket,  ma egy viszonylag friss házaspárt fogunk elválasztani egymástól. Kérem a felperes és az alperes ügyvédjét, hogy adja át a válási kérelmet.... – nem tudtam figyelni, gondolataimat az utóbbi négy év foglalta le.

Max és én egy szórakozóhelyen ismerkedtünk meg 2016-ban, mikor barátaival Monacoban ünnepelte első Formula 1-es futamgyőzelmét, ahova az ikertestvéremet Charles Leclert is meghívta, aki pedig engem hívott meg. A buli után barátság alakult ki köztünk, ami egyre szorosabb lett végül randizni kezdtünk és a második évfordulónkon, 2018 őszén összeházasodtunk. Az esküvő után egy ideig minden rendben ment. Utána megkezdődtek a 2019-es futamok, amik Maxet foglalták le, engem pedig lefoglalt az egyetem így egy idő után eltávolodtunk. Szerencsénk volt, ha abban az évben két hetente 3 vagy 4 napot találkoztunk. Ez egészen az év eleji covidig így volt. A karantén alatt együtt töltött időnek segítenie kellett volna, de rá kellett jönnünk, hogy elhidegültünk egymástól. Ezért május végén úgy döntöttünk, hogy közös megegyezéssel beadjuk a válókeresetet. Hiába tudtuk, hogy megszakad egymásért a szívünk, a kapcsolatunk már nem volt a régi és jobb, ha békességben elválunk egymástól. Mielőtt meggyűlöljük egymást.

-Mrs. Verstappen? – szakítja meg egy ügyvédem hangja a gondolatmenetem, majd realizálom, hogy mindenki engem figyel a tárgyalóteremben – A Bíró Úr kérdezett öntől valamit.

-Elnézést mi volt a kérdés? – fordultam a bíró irányába.

-Mrs. Verstappen biztos benne, hogy el szeretne válni? A kérdésre kérem határozott nemmel vagy igennel válaszoljon. – ismételte meg előbbi mondanivalóját a bíró.

Mielőtt válaszoltam volna férjemre néztem, aki csak az előtte lévő asztallapot szuggerálta. Ha ad egy jelet lehet megváltoztatom a válaszom.

-Igen Bíró Úr! Biztos vagyok benne. – mondtam határozottan bár a szívem meghasadt tőle.

Ezek után Maxtől is megkérdezte azt amit tőlem aki ugyanazt felelte, mint én.

-Ezennel azt a határozatot hoztam, hogy önök mostantól megszűnnek férjnek és feleségnek lenni. – és lecsapott kalapácsával az asztalra, ezzel nyomatékot adva mondatának, majd elhagyta a termet.

Mivel a legnagyobb titokban váltunk el nem vártak ránk újságírók a Bíróság épülete előtt. Csendben sétáltunk a parkoló felé amikor eszembe jutott valami.

-Max! – vettem fel tempóját ami a magassarkúban való futás miatt kicsit nehézkes volt.

-Igen? – fordult felém kérdő tekintettel.

-Elvihetném a lakásodból az ott maradt dolgaimat? – kérdeztem tőle kicsit feszülten, hogy elválásunk óta ez az első beszélgetésünk.

-Persze, jöhetsz most is, ha megfelel.

-Az nagyszerű, köszönöm szépen. Akkor a lakásnál találkozunk. – álltam meg mert mostanra már a saját autóm mellett voltam.

- Rendben. Ott találkozunk. – intett és ő is beszállt az autójába.

Egy 15 perces kocsikázás után majdnem egyszerre értünk a ház elé. Csendben tettük meg egymás mellett az utat a garázsbeállótól a bejáratig. Miután Max kinyitotta az ajtót intett, hogy menjek csak előre.

Belépve a hatalmas házba kellemetlen érzés fogott el, hisz kiköltözésem óta most vagyok itt először.

-Minden ott van ahol hagytad őket. – hallatszik Max hangja a hátam mögül.

-Köszönöm. – néztem rá, majd a hálószobából nyíló gardrób felé vette az irányt.

Belépve a hálószobába ugyan az a látvány fogadott, mint házasságunk alatt mindennap. A hatalmas ágy a szoba közepén, mindkét oldalán egy-egy éjjeliszekrénnyel, szemben a hatalmas tévével, baloldalon pedig a padlótól a plafonig érő üvegfal, amin keresztül látni lehet a Földközi-tengert. Jobb oldalon pedig két ajtó, amiből egyik a fürdőszoba a másik pedig a gardrób ahova indultam.

Bent is a magszokott látvány volt annyi különbséggel, hogy a jobb oldali akasztókon amiken házasságunk alatt a ruháimat tároltam már csak néhány darab lógott, köztük az esküvői ruhámmal.

Közelebb lépve kezembe fogva a ruhát eszembe jutott a nap mikor kimondtuk a boldogító igent.

-Gyönyörű voltál benne. – zökkent ki gondolataimból Max azaz volt férjem hangja.

-Mintha csak tegnap lett volna. – veszem le az akasztót és tartom magam elé a teljes alapos tükörben nézve az összképet.

-Most meg hova jutottunk. – lép hátam mögé Max, így már ketten néztük a tükörképünket.

Csak néztük egymást a tükröm keresztül, majd egyszer csak megéreztem valami nedveset az arcomon. A könnyeimet. Nem akartam sírni, főleg nem előtte nem.

-Sajnálom, összeszedem gyorsan a dolgaimat és már itt sem vagyok. – léptem volna el tőle, de Max megragadta a karom és maga felé fordított így néztünk egymás szemébe, majd már csak arra eszméltem fel, hogy ajkaink találkoznak.

Nem volt erőm elszakadni tőle, egyre csak csókoltuk egymást. Egyszer csak Max felkapott az ölébe és megfordulva elindult ki a gardróbból a hálószobába ahol lerakott engem az ágyra és elvesztünk egymás karjaiban. Amivel egy hatalmas hibát követtünk el.