/Josephine Leclerc szemszöge/

-Na végre, azt hittem sosem szállunk le. Utálok repülni, pedig ez még csak két óra volt. – panaszkodik Lauren miközben leszállunk a repülőgépről Budapest Nemzetközi Repülőtéren.

-Nekem nem volt vele problémám, de örülök, hogy leszálltunk, mert már teljesen elgémberedtem ülőhelyzetben. – mondom neki miközben kiveszem telefonom a kistáskámból ellenőrizzem az időt.

Délelőtt 11 óra van és 6 órakor jöttünk el otthonról, hogy időben odaérjünk a nizzai repülőtérre, hogy elérjük a Budapestre induló egyetlen közvetlen járatot. A hajnali kelés sem volt valami felemelő érzés meg kell, hogy mondjam, de hatalmas boldogsággal töltött el a tudat, hogy öltözködés közben mikor belenéztem a tükörbe megpillantottam kerekedő hasam, ami az utóbbi pár napban igen csak el kezdett növekedni, ami a kisbabáim fejlődését is mutatja. A kiválasztott ruhámban, ha valaki eléggé figyel, feltűnik neki a gömbölyödő majdnem 14 hetes hasam. Még nem osztottam meg a közösségi média oldalaimon a terhességemet, de hamarosan már nem kerülhetem el a nyilvánvaló tényt, hogy az embereknek fel fog tűnni. Csak abban reménykedek, hogy sikerül megúsznunk az újságírók és fotósok hadseregét, míg a hotelbe érünk.

-Josie figyelsz te rám? – beszél hozzám Lauren, amivel kiszakít gondolataim közül.

-Igen persze, gyere keressük meg a bőröndöket és menjünk a hotelbe, mert már kezdek fáradni. – mondtam neki.

-Rendben.

Bőröndjeink megszerzése után egy taxival ahhoz a hotelhez megyünk ahol a Formula 1 versenyzői és dolgozói is megszállnak, hogy elfoglaljuk a szobáinkat.

A budapesti forgalomban a cirka egy órásra tervezett autóút majdnem két órásra sikeredett, amitől már egy óra is elmúlt mire kiszálltunk a járműből a hatalmas hotel előtt.

Beérve az épületbe a recepcióhoz megyünk, hogy be tudjunk jelentkezni és megkaphassuk a szobáinkhoz tartozó kulcsokat.

-Köszöntöm önöket hotelünkben! Miben segíthetek? – fogad minket a recepciós mikor odaérünk.

-Jó napot kívánok! Josephine Leclerc néven van két szobafoglalás. – mondom a pult másik oldalán álló fiatal recepciós lánynak.

-Egy pillanat és adom a megfelelő kulcsokat. – pötyög a klaviatúrán – Meg is találtam. Miss Leclerc öné a 808-as szoba, Miss Spancer öné pedig a 809-es szoba.

Szobáink elfoglalása előtt megbeszéltük, hogy fél óra múlva találkozunk a lift előtt, hogy onnan indulhassunk a Magyar Nagydíj helyszínére.

Mikor beértem a szobámba bőröndömet az ágy mellett hagytam, majd onnan a mosdóba mentem, hogy elvégezzem a dolgomat. Ezután gyorsan letusoltam és átöltöztem. Mivel október vége felé járunk egy melegebb öltözetet választottam, ami egy fekete hosszú ujjú felsőből szintén színben megegyező nadrágra és cipőre, valamint egy hosszú barna mellényre esett. A tükörbe belenézve mosoly görbült arcomra és hasamra tettem a kezem, hogy azon keresztül simogassam meg a kisbabáimat. Ez a tevékenység az utóbbi időben rutinommá vált és sokszor ösztönből rakom oda a kezem.

Gondolataimból egy kopogás szakított ki.

-Josie jössz? Elkésünk. – sürget Lauren benyitva a szobába.

-Jövök,, egy pillanat. – mondom és táskámat megfogva elhagyom a szobát.

Utunk a Hungaroringre elég gyorsan eltelt, igaz ahogy közeledtünk a pályához a forgalom is nőtt, de egy bő három negyed óra alatt oda is értünk. Miután kiszálltunk a taxiból kezünkben a még Monte Carloban kinyomtatott VIP jegyekkel mentünk a kapukhoz, hogy beengedjenek minket az időmérőre.

-Azért mit ne mondjak nagyon okosak vagyunk. Idejövünk mindenféle előrejelzés nélkül. – mondja Laurie miután beengedtek minket.

Kijelentésén csak elnevettem magam.

-Igazad van. Megkeressük Charlest? Aztán, majd utána megkeresem Maxet. – nevettem még mindig előző kijelentésén.

-Nekem megfelel. – mondta.

Már a paddockba előtt már hemzsegtek az emberek mind a lelátókon mind a boxutcában.

-Buu. – karolta át valaki hátulról a vállunkat, mire mind a ketten megugrottunk legjobb barátnőmmel.

-Charles Leclerc, hogy te soha nem nősz fel. – boxolta vállon Lauren ikertestvéremet.

-Láttátok volna a reakciótokat. – nevetett vállát dörzsölve.

-Ez nem volt szép. – néztem rá csúnyán.

-Jó ne haragudjatok. – ölelt át testvérem.

-Nem haragszunk, de azért legközelebb ne ijessz meg minket a semmiből. – mondtam neki.

-Rendben. – bólintott – Hogy-hogy itt vagytok csajok? Nem úgy volt, hogy pihenned kell? – nézett rám komolyan.

-Már átléptem a második trimeszterbe Charles. Az orvos azt mondta, hogy mostantól szabadon jöhetek mehetek ahova csak akarok a megfelelő pihenés és odafigyelés mellett. – magyarázom neki.

-Értem, de még mindig nem értem miért vagytok itt. – húzta el a száját Charles.

-Ami azt illeti, valami fontos dolgot kell mondanom Maxnek, amit nem telefonon szerettem volna közölni. – mondom ittlétünk valódi okát.

-Mit? – kíváncsiskodik ikertestvérem.

-Oh Leclerc, ha te azt megtudod. – neveti el magát Lauren.

-Nincs baj a babáddal ugye Josie? – néz rám aggódó tekintettel Charles.

-Nincs, minden a legnagyobb rendben van. – simítok végig a hasamon.

-A Leclerc ikerpár másik fele. Mily meglepő. – lép mellénk Lewis Hamilton és Valtteri Bottas – Sziasztok!

-Sziasztok! – köszönünk nekik mi is.

-Josie nem kórházban kellene lenned? – kérdezi Lewis értetlenül.

-Hétfőn engedtek ki. – válaszolok a világbajnoknak.

-Kórházban voltál? – kérdezi Valtteri.

-Josie és Max újraalkották a válás utáni valódi elválás történetét. – nevet Lauren – Ennek köszönhetően a mi egyetlen Josienk teherbe esett a következő Verstappen generációval. – meséli viccesen.

-Ez most komoly? – néz rám nevetve Valtteri.

-Igen, és a Monacoi Nagydíj után majdnem elvetéltem ezért voltam kórházban, míg vége nem lesz az első trimeszternek. – mondom neki a korházban töltött időm okát.

-Ohh ezt nem tudtam. Sajnálom. Remélem most már jól vagy. – mosolyog a tőle megszokott módon a finn.

-Igen most már minden a legnagyobb rendben van. – simítottam meg a hasam.

-Mi ez a nagy kupaktanács itt? – jön volt férjem hangja testvérem mögül, aki kitakar engem így nem látnak a frissen érkezők. Név szerint Max, Lando és Pierre.

-Meghoztam a következő Verstappen generáció anyukáját. – mutat rám Lauren ezzel Max is meglát.

-Josie hát te? Hogy-hogy itt? – lép mellém gyermekeim édesapja.

-Beszélnünk kell egy fontos dologról, amit nem telefonon akartam elmondani. – mondom neki szemébe nézve.

-Rendben, beszéljünk. – mondja Max.

-Lehetne a pihenődben? – kérdezem tőle.

-Persze, gyere. – indul meg a Red Bull garázsa felé.

-Max el ne ájulj! – kiált utána Lauren, mire az említett férfi kérdőn fordul felé.

-Lauren, már megint előbb tudsz valamit, mint mindenki más? – neveti el magát Max a többiekkel együtt.

-Ez egy legjobb barátnő velejárója. – tárja szét karját Laurie is nevetve.

-Azért, ha Josie szül remélem előbb értesülök róla, mint te. – mondja Max.

-Majd kiderül. – feleli Lauren – Na menjetek, utána meg Josie meséld el a reakcióját.

-Gyere Max. – szólok volt férjemnek.

Egymás mellett sétálunk a paddockban, rég volt már ilyen. Egy időben minden versenyén ott voltam és a garázsban szurkoltam az összes futamon, hogy legalább egy dobogós helyezést el tudjon érni. Akkoriban, ha nem a pályánál voltunk, akkor az adott várost jártuk be vagy pedig a szobánkban romantikáztunk. A kapcsolatunk elején minden időnket együtt töltöttük, majd az a hatalmas szikra és kémia, ami közöttünk volt ellaposodott és váláshoz vezette a kapcsolatunkat, de valahogy úgy látszik, hogy életünk végéig szerepünk lesz egymás életében.

-Josie – állít meg Max már majdnem a Red Bull garázsa előtt.

-Igen? – nézek fel rá, mivel majdnem egy fejjel magasabb nálam.

-Ugye minden rendben van? – kémleli az arcomat.

-Igen Max, minden a lehető legnagyobb rendben van. – simítom meg a hasam, mire az ő tekintete is odatéved.

-Mire célzott Lauren az ájulással? – teszi tenyerét a kezemre. Meglepett ez a cselekedete.

-Nem szeretném itt kint nyilvánosan elmondani. Bemehetnénk, valahova ahol négyszemközt tudunk beszélni? – kérdezem tőle egy lépést hátrálva.

-Persze, természetesen. Gyere utánam. – indul meg a csapata garázsához, ahol belépve értetlenül néznek rám az ott dolgozók, hogy miért vagyok ott.

-Josie, hát te? – jön velem szembe Christian Horner.

-Beszélnem kell Maxszel. – válaszolok neki.

-Értem. Hallottam a hírt gratulálok! – ölel meg Christian.

-Max elmondta? – nézek rá miután elengedett.

-Igen, pont ma reggel. – néz Christian a pilótára – Nekem most mennem kell, hagylak titeket beszélgetni. – hagy ott minket.

Folytatva utunkat Max pihenőjébe érünk, ahol becsukja maga mögött az ajtót, hogy ne hallja senki se mit beszélünk.

-Szóval? – áll meg a helyiség közepén volt férjem.

-A múltkor nem mondtam neked teljesen igazat. – nyitom ki beszéd közben a táskám és kiveszem belőle az ultrahang képet amit még a kórházban kaptam.

-Miről? – kérdezi.

-Hogy nem kaptam ultrahangfotót mikor kiengedtek a kórházból. Az az igazság, hogy kaptam, de én szerettem volna odaadni neked. – nyújtom felé a képet.

-Miért? – kérdezi kíváncsian – Miben különbözik a többitől?

-Max nálad van az első fotó amit elhoztál? – kérdezem tőle.

-Igen. – veszi elő pénztárcájából – Itt van.

-Összehasonlítanád a kettőt? – kérem tőle.

-Persze, miért? – nézi meg alaposan a két képet – Ohh.. Ez más, mint az első. – mutatja felém az a képet, amit én adtam neki – Miért? – kérdezi szemöldökét felhúzva

-Igen Max, más. Abban más, hogy ezen két baba van. – veszem kezembe a fotót és lépek mellé, hogy lássa, mit mutatok rajta – Az előző ultrahangokon a másik orvos nem látta rendesen, de ezen tisztán látszik, hogy ikreink lesznek Max.