/Max Verstappen szemszöge/

Josie a kapott gyógyszereknek köszönhetően békésen aludt az elmúlt pár órában. A privát szobájában elhelyezett fotelt az ágya mellé vittem csendben, hogy ott lehessek mellette, ha szüksége lenne valamire. Ikertestvére pedig a szobában található kanapén nyomkodja szótlanul a telefonját. Miközben aludt a nővér visszahozta a kijavított kórlapját, amin most már nem Verstappen hanem Leclerc szerepel a vezetéknév helyén. Nem lepett meg, hogy a válás után megváltoztatta a nevét, hisz Josie mindig is egy szabad független lány volt és szerette, ha ő uralja az életét, de mégis rosszul érintett a tudat, hogy még egy szimpla kórházi kórlapon is kijavíttatja a nevét.

Pillantásom a kezemben lévő ultrahangképre esett, amin a Josie hasában helyet foglaló gyermekünk szerepel. Enyhe kifejezés, ha azt mondom, hogy sokkot kaptam mikor az orvos kiejtette a száján a terhesség szót. Soha az életben nem gondoltam volna, hogy a bírósági tárgyalás utáni együttlétünkkor teherbe ejtem. Előtte mindig gondosan odafigyeltünk a védekezésre, hisz már házasságunk legelején egyetértettünk abban, hogy egy pár évig még mindketten a karrierünkre szeretnénk koncentrálni, de úgy látszik az élet ezt is felülírta. Először a válás, most pedig a terhesség. Apa leszek, apuka. Egy gyermek apukája. Félelemmel tölt el a gondolat, hogy kevesebb, mint nyolc hónap múlva egy ártatlan élet fog tőlem és az ingázó életmódomtól függeni.

Gondolatmenetemből egy halk kopogás szakított ki, majd versenytársaink nyitnak be a szobába.

-Haver, most tudtunk csak jönni. Mi történt? – lép be a szobába elsőként Lando Norris, majd utána sorban jönnek a többiek is; Lewis Hamilton és Pierre Gasly.

-Shh. Alszik. – csitítja őket Charles védelmező testvérként.

-Hupsz. Bocsi. – suttogja Lando.

-Mi történt? – teszi fel most a kérdést Lewis.

-Josie.. – kezdem, de Charles félbeszakít.

-Egy ideje nem érezte jól magát, ma mikor elment a futamról elájult a kocsijánál és mentő hozta be. – mondja Charles az általa kitalált történetet, én pedig értetlenül néztem rá.

-Akkor Max miért van itt? – húzza fel a szemöldökét Pierre.

-A válás után elfelejtette megváltoztatni a vészhelyzet esetén értesítendőket, ezért csak engem hívtak. – mondom ittlétem okát.

-Értjük.. – mondja Lewis, majd ledobja magát eddigi helyemre – Van itt valami. – veszi kezébe a fotel szélén hagyott ultrahang képet.

-Mi az? – lép mellé Lando és Pierre, nekem pedig a felismeréstől tányér nagyságúra kerekedik a szemem.

-Ez egy kép. – teszi a felismerést Pierre.

-Arról magamtól is rájöttem. – mondja neki Lewis – Már csak az a kérdés milyen kép ez.

Charlesszal pedig csak csendben hallgatjuk diskurálásukat.

-Én láttam már ilyet. – fűzi hozzá Lando.

-És velünk is megosztanád feliserésedet Einstein? – fordul felé a két fiú.

-Nem jut hirtelen az eszembe, de a nővérem is mutatott már ilyet. – vakarja fejét Lando.

-Ezzel most ki vagyunk segítve. – nevet fel Pierre.

-Ez a pötty valamit ábrázol szerintem. – rajzolja körbe a baba körvonalát a képen Lewis.

Charlesszal farkasszemet nézünk, hogy el ne röhögjük magunkat a találgatásukon.

-Igazad lehet. – helyesel Lando.

-Ott van Josie neve a lap tetején. – mutat a kép jobb felső sarkára Pierre – Meg valami számok is vannak ott. 10 hét? Josie életéből már csak 10 hét van? Vagy mi?

-Tudjátok mit? – áll fel Lewis a fotelből – Megyek és megkérdezem az egyik nővértől, csak tudja mi ez. – indul meg az ajtó felé.

-Haver, mennyi eszed van. – mondja neki Lando – Ezért vagy te a világbajnok közülünk.

-Van itt ész, nem kell félni. – kopogtatja meg halántékát Lewis.

Mondata után pedig egy hangos nevetést hallunk.

-Srácok.. – nevet fel Josie – Bocsi, de nem bírtam már tovább a találgatásotokat. – rázkódik a teste a nevetéstől – Lewis Hamilton, ha valakinek is meg mered mutatni azt a képet, esküszöm neked, hogy a jövőben csak nagybácsi lehetsz. – néz határozottan az említettre, Charlesból és belőlem pedig kirobban a röhögés – Kérem szépen azt a képet. – nyújtja a kezét az ultrahangfelvételért.

-Igenis asszonyom. – szalutál Hamilton, majd átadja a fotót.

-Most már megtudhatjuk, hogy mi van a fotón? – kérdezi gyermeki kíváncsisággal Lando.

-Ezen a képen a kisbabánk van. – mondom Josie helyett.

-Mi? – hallatszódik egyszerre három embertől is a kérdés.

-Nektek gyereketek lesz? – néz felváltva Josiera és rám Lewis.

-Igen. – simogatja meg jelenleg még lapos hasát.

-Srácok én most már teljesen el vagyok tévedve. – ingatja fejét a francia.

-Ezzel nem lepsz meg minket. – mondja neki Lando.

-Csitt. – hallgatatja el Pierre – Ha együtt vagytok minek váltatok el? Főleg, ha terhes vagy?

-Nem vagyunk együtt. – válaszolja könnyedén Josie – A baba pedig egy gyenge pillanatban fogant mikor elragadott minket a hév.

-Ahhaa. – bólogat Lewis – Újra összejöttök?

-Nem. – vágja rá egyből Josie – Attól, hogy gyermekünk lesz mi még továbbra is külön leszünk és ez így is fog maradni.

-Gyerekek, most jöttem rá valamire. – néz ránk Lando.

-Mire? – kérdezzük tőle többen is.

-Ez a gyerek nem csak Verstappenből lesz, hanem Leclercből is. – mondja felismerését.

-És? – kérdezem.

-Reméljük nem lesz olyan szerencsétlen, mint Charles. – mondja Lando, mire az említetten kívül mindenki felnevet.

-Idióta, a húgom szüli meg a jövő Formula 1-es világbajnokát. – mondja magabiztosan Charles.

-Főleg, ha lány lesz. – mondja Josie.

-Maxet ismerve, akkor szegény lány 30 éves koráig „nem fog randizni. – neveti el magát Pierre.

-Az biztos. – helyeselek.

/Josephine Leclerc szemszöge/

A fiúk eszmecseréjét hallgatva elmosolyodtam, hogy mi lesz a gyermekünk sorsa.

Kezem továbbra is a hasamon pihen, miközben csendben figyelem a többieket.

Egyszer csak az ajtó nyílása szakította meg a beszélgetésüket.

-Kislányom – lép be édesanyám a kórterembe mögötte pedig szorosan követi az öcsénk Arthur – Miért Jos Verstappentől kell értesülnöm, hogy kórházban vagy?

-Anyu! Szia! – köszönök neki mosolyogva – Hogy kerülsz ide?

-Josephine Leclerc, illik ezt megkérdezni édesanyádtól, mikor ő aggódva siet hozzád a kórházba? – kérdezi Charles nyakát behúzva, mivel tudja, hogy a következő leszidást ő kapja.

-Charles te meg se szólalj! Legalább te felhívhattál volna. – néz rá anya a testvéremre.

-Tudom anya ne haragudj. – kér elnézést ikertestvérem, de nem tudom figyelni a beszélgetésüket, mert valaki odajön hozzám.

-Mi történt? – ül le ágyam szélére Arthur a kisöcsénk.

-Mindent el mondok ígérem. – bíztatom.

-Annyit mondj csak kérlek, hogy jól vagy-e. – mondja aggódva.

-Jól vagyok, illetve jól leszek ígérem. – fogom meg kezét egy bíztató mosoly kíséretében.

-Rendben, ez nekem bőven elég. – mosolyog most már ő is.

-Srácok szerintem mi most megyünk, nem szeretnénk megzavarni a családi beszélgetést. Sziasztok. – sétál ki az ajtón a három eddigi vendégünk, Lewis, Lando és Pierre.

-Sziasztok fiúk! – köszönök el tőlük.

-Kislányom beszélhetnénk négyszemközt? – lép mellém anya megenyhülve.

-Persze, magunkra hagynátok? – nézek testvéreimre és volt férjemre.

-Kint leszünk. – mondja Max, majd a többi fiúval együtt elhagyja a kórtermet.

Miután az utolsó személy is elhagyja a szobát és becsukja az ajtót anya helyet foglal az ágyam szélén.

-Mi történt Josie, jól vagy? – fogja meg a kezem aggódva.

-Anya el kell mondanom valami fontosat. – veszem kezembe az eddig másik oldalamon lévő ultrahangfelvételt – Vagyis inkább mutatnom. – adom anya kezébe a képet.

Először csak vizslatja a fotót, majd megdöbbenve néz rám.

-Josie ez azt jelenti, hogy..,? – kérdezi könnyes szemekkel – Unokám lesz?

-Igen anya, nagymama leszel. – könnyesedik az én szemem is és megsimogatom jelenleg még lapos hasam.

-Jaj édesem, annyira örülök neked. – ölel meg majd hirtelen el is tol magától – Na várjunk csak, akkor ezért vagy itt? Mi történt?

-Rosszus éreztem magam a futamon ezért haza akartam menni, de mikor eljutottam a kocsimhoz elájultam és behozott a mentő. Az orvosom szerint éppen, hogy csak meg tudták akadályozni gyógyszerekkel és vitaminnal a vetélést. – folynak a könnyeim patakokban.

-Ezek szerint nem történt nagy baj ugye? Olyan erős az unokám, mint az édesanyja. – törli le a könnyeimet.

-Igen anya, nagyon erős lesz az unokád. – mosolygok rá.

-Már csak egy kérdésem lenne, amire sejtésem szerint tudom is a választ, de azért muszáj feltennem. – néz komolyan a szemembe.

-Mi? – kérdezem.

-Max a baba apukája? – kérdezi.

-Igen anya, ő az apuka. – helyeselek neki.

-De ti már hónapok óta külön éltek és el is váltatok, akkor mégis, hogy sikerült összehozni a babát? – kérdezősködi tovább anya.

-A válás után történt egy kis incidens, de nem szeretnék belemenni a részletekbe, ha nem bánod. – nevetem el magam.

-Örülök, is neki, hogy nem kell hallanom. – nevet velem ő is – A bátyjád tudta?

-Igen, Charles ott volt Laurennel együtt, amikor én is megtudtam.

-Apropó, hol van Lauren?

-Pénteken elutazott a családjához Párizsba, de már hívott, hogy megtudja mi történt és, hogy jól vagyok-e. – mondom anyának.

-Rendben Josie. Beengedem a többieket. – kel fel az ágyról és sétál az ajtóhoz.

Ahogy kinyitja az ajtót épp, hogy csak arrébb tud lépni, mielőtt beesik rajta a három fiú. Akik csak az utolsó pillanatban tudják megtartani az egyensúlyukat, hogy ne zuhanjanak a padlóra.

-Na szép. – jegyzem meg – Három béna közé fog születni a babám.

-Naaa, azért ahhoz nem voltam béna, hogy beléd tegyem a babát. – mondja felszegett állal Max.

-Idióta. – üti fejbe ikertestvérem a volt férjemet – A testvéremről beszélsz.

-Auuu.. Azért nem kellett volna ekkorát ütni. – dörzsöli Max a fájó területet.

-Josie. – jön mellém Arthur – Már tudom kiktől fog hülyeséget tanulni az unokahúgom. – mondja nevetve.

-Unokaöccs. – fordul felénk Max, aki eddig Charlesszal veszekedett.

-Ki tudja? Lány is lehet. – mondom egy ásítást követve.

-Jól van fiúk, szerintem ez a végszavatok, Josie fáradt, ideje menni, hogy hagyjuk pihenni. – mondja anya a három férfinek.

-Igazad van anya. Gyertek menjünk. – mondja Arthur a többieknek.

-Maradok. – jön oda hozzám Max.

-Ugyan erre semmi szükség, hogy csak aludni fogok. – mondom neki – Te is fáradt vagy, hogy korábban még versenyed volt azóta pedig nem is pihentél.

-Maradni szeretnék. – erősködik tovább.

-Max kérlek, látom rajtad, hogy leragadnak a szemeid. Kérlek menj haza és pihenj, holnap visszajössz.

-Jó rendben. Igazad van. Ebből egyet elviszek. – vesz el egy ultrahangképet az éjjeliszekrényről.

-Rendben. – mosolygok rá.

-Jó pihenést, holnap jövök. – búcsúzik el.

-Jó pihenést. – mondja ő is és többiekkel együtt elhagyja a szobát.

Én pedig egy másik képet a kezembe fogva elhelyezkedem az alváshoz.