/Josephine Leclerc szemszöge/

Nagyon gyenge vagyok, és a tény miszerint majdnem elvetéltem hihetetlenül elszomorított. Emellett nagyon szégyellem magam Max előtt, hogy így kellett megtudnia, hogy terhes vagyok.

-Mivel a 10. hétben van még egy ideig fennáll a veszélye a tényleges vetélésnek ezért a következő időszakot szigorú ágynyugalomban kell töltenie Mrs. Verstappen. – a megszólítással már nem is törődök - Ezért szeretném, ha egy ideig nem hagyná el a kórházat.

-Értem Doktor Úr! – mondom, majd Maxre nézek aki, ha lehet most nálam is fehérebb.

-Most pedig nézzük meg ultrahangon a magzatot. – mondja, majd leül a gép előtti székre – Kérem húzza fel a hálóingét.

Miután az utasításnak megfelelően cselekszem, egy hideg gélt rak a hasamra, majd a megfelelő helyre rakja az ultrahangot.

Megbabonáz a látvány, ami elém tárul. Ott a kisbabám a képernyőn.

-10 hetesnek megfelelő méretekkel rendelkezik. – kattintgat – Most pedig hallgassuk meg a szívhangot.

Majd bekapcsolja a hangszórót és a szobát megtölti egy gyors ütemű hang.

-Erős a szívhang. Akkor csak meg akart minket ijeszteni. – viccelődik az orvos. Kikapcsolja a gépet és 3 darab képet nyom a kezembe, amit a baba látható, cseresznye nagyságúként. – Magukra hagyom önöket. Hamarosan jön egy nővér és átkíséri magát egy privát szobába. – ad papír törlőt a kezembe, hogy letöröljem a gélt, majd magunkra hagy minket.

Az ajtó csukódása után súlyos csend telepedett ránk. Féltem Maxre nézni, rettegtem a reakciójától.

-Max, én... - kezdtem volna, de félbeszakított.

-Egy kérdésem van. – kezdte monoton hangon – Én vagyok az apa vagy valaki más? – vágott bele a közepébe.

Kérdésével minta megforgatta volna a szívemben a kést.

-Szerinted? – kérdezek vissza.

-Josephine, kérlek ne kérdéssel válaszolj a kérdésemre, hanem adj egyenes választ. – nézett rám idegesen.

-Úristen Max, mióta megismertelek nem feküdtem le senki mással rajtad kívül. Szerinted pont a válásunk előtt tettem meg? – támadtam le.

-Josie, majdnem fél éve nem élünk együtt, szerinted mire kellene gondolnom? – tárja szét a kezét.

-Azt hittem ennél jobban ismersz. – húzom el a számat.

-Akkor apa leszek? – teszi fel következő kérdését.

-Igen Max, apa leszel, én pedig anya. – simítom kezemet hasamra, amiben nemrég gyermekünk még az életéért küzdött.

-Ha jól számolok, akkor a bírósági tárgyalás után fogant? – húzza fel szemöldökét.

-Igen, utána. – nevetem el magam.

-Nem is mi lennénk. – nevet ő is, majd kihúzta az ágyam alatt lévő széket mellém ült és hasamon pihenő kezemre tette kezét – Már most egy harcos.

-Mint az apukája. – húzom még szélesebb mosolyra a szám, majd egymás szemébe nézünk és elveszünk a másikéban.

-Josie végre, annyira aggódtam érted. – nyit be Charles, majd egyből meg is torpan az ajtóban – Oh. Megzavartam valamit? – emeli maga elé a kezét.

-Nem, dehogy gyere csak. – kel fel Max a székről és lép arrébb.

-Gyere Charles. – intek neki, hogy jöjjön beljebb.

Testvérem odalépett az ágy másik oldalára és leült arra a székre amin nemrég még az orvos foglalt helyet, majd kiszúrta a kezem mellett lévő képeket.

-Ez a..? – kezdte, majd kérdőn Maxre nézett.

-Igen, a baba. – mondtam és én is kezembe vettem egy képet a három közül.

-Te tudtad? – néz Max az ikertestvéremre.

-Igen, tudtam, de csak egy véletlen egybeesés miatt. – mondja a testvérem.

-Ki tudta meg még előttem, hogy terhes vagy? – nézett rám Max kérdőn.

-Csak Lauren, de ő is csak azért, mert ott volt a munkahelyemen mikor evés után hánytam, és viccből felvetette, hogy terhes vagyok. – mesélem el a történteket.

-Én eredetileg nem is tudtam volna róla, de pont akkor értem haza mikor Josie várta a teszt eredményét. – mondja el Charles, hogy miként tudta meg, hogy gyermekem lesz.

Ezek után még beszélgettünk egy keveset, majd jött az egyik nővér egy tolószékkel, hogy átszállítanak engem egy privát kórterembe. Ahova Max és Charles hűen követett. Mikor már sikerült elhelyezkednem „új" ágyamban és a nővér már kifelé vette az irányt még utána szóltam.

-Elnézést.

-Igen Mrs. Verstappen? – fordul vissza az ajtóból.

-Lenne egy kis problémám az adataimmal kapcsolatban. – kezdtem mondanivalómat.

-Igen? – lépett vissza a nővér az ágyamhoz és kezébe vette a kórlapomat, amin szerepeltek az adataim.

-Lenne szíves átjavítani a nevemet Verstappenről Leclercre? – tettem fel a számomra fontos kérdést – Már nem vagyok férjnél és újra Leclerct használom.

-Persze, semmi akadálya. – vesz ki egy tollat zsebéből, majd valamit ír a lapra – Elviszem a kórlapot és helyesen újranyomtatjuk és kijavítjuk a nevét a rendszerben is.

-Rendben, köszönöm szépen. – hálálkodok neki.

-Nagyon szívesen. – ezzel a végszóval pedig elhagyta a szobámat.

-Erre miért volt szükség? – fordul felém felháborodottan Max – Nem mindegy, hogy Leclerc vagy Verstappen? Hisz a gyerek vezetékneve is Verstappen lesz.

-Max, most komolyan ezen vagy fennakadva? – nézek rá értetlenül.

-Igen Josie ezen. Válaszolnál a kérdésemre?

-Szerintem én most magatokra hagylak titeket. – hagyja el a szobát Charles.

-Szóval? – húzza fel szemöldökét Max.

-A választ akarod? – kérdezem kicsit erélyesebben.

-Igen,, azt. – emeli fel most már ő is a hangját.

-Azért Max, mert már nem vagyok a feleséged. Ezért értelmetlennek tartottam, hogy Vertsappen legyen a vezetéknevem és mivel már minden iratomon a Josephine Leclerc szerepel névként, muszáj volt itt is átváltoztatnom a nevem. – adok neki egyértelmű választ, majd ahogy befejeztem éles szúrás jött a hasamba, amitől felszisszentem – Áu.. – teszem kezem az említett területre.

-Josie, jól vagy? Mi történt? – jön oda hozzám azonnal Max.

-Nem tudom, Max. Nagyon fáj. – csorognak patakokban a könnyek az arcomon.

Max odalép az ajtóhoz és kikiabál rajta.

-Jöjjön valaki gyorsan, kérem! – majd nyitva hagyva az ajtót odalép hozzám és hasamra teszi a kezét ő is.

-Max nagyon félek. – nézek szemébe, amiben tengernyi érzelmet fedezek fel.

-Nem lesz semmi baj, ígérem. – adott puszit a homlokomra.

-Uram kérem menjen arrébb. – siet hozzánk egy nővér, majd Max eleget téve az utasításnak a szoba másik végébe megy, és onnan vizslat aggódó tekintettel.

-Hölgyem, adok az infúziójába görcsoldót és magnéziumot, ami enyhíti a görcsöt és segít megnyugodni. – fecskendezi bele az infúzióba az előbb említetteket.

-Rendben. – bólogatok.

-A kisasszonynak kerülnie kell mindenféle stresszel járó szituációt, vagy lehet, hogy legközelebb már a magnézium sem lesz elég és tényleg el fog vetélni. – néz sokatmondóan Maxre a nővér – Uram kérem figyeljen a kismamára.

-Természetes, megteszek minden tőlem telhetőt. – jön vissza hozzánk.

-A kapott gyógyszertől és vitamintól hamarosan el fog aludni, a következő néhány hétben rengeteget kell pihennie. Erre figyeljenek. Ha bármi panaszuk van szóljanak. – hagy ott minket kettesben a szobában.

Még mindig sírok mikor Max a kezemre teszi a sajátját.

-Nem lesz semmi baj Josie, ígérem. A gyermekünk már most akkora harcos, mint mi. – ül le az ágyam melletti székre.

-Vigyázok rá ígérem. – mondtam, majd néhány perc múlva elnyomott az álom.