/Josephine Leclerc szemszöge/

December 24.

Szenteste, majdnem 8 hét telt el a Magyar Nagydíj óta. Már a 22. hétben járok a terhességemben, amitől egyre jobban növekedő hasamat már ha akarnám sem tudnám elrejteni olyan nagy. Mióta kitettük a képet a közösségi oldalra és Max nyilatkozott arról, hogy a magánéletét ezután sem szeretné kiteregetni a nyilvánosság elé csak rendkívüli esetben, viszonylag lenyugodtak a kedélyek. Bár ha valahol meglátnak az emberek kiposztolják, de ez is elég ritka, hisz a veszélyeztetett terhességem miatt nagyon ritkán hagyhatom el az otthonom ami még mindig Charles házát jelenti, de az utóbbi időben elkezdtem lakást keresni, hogy még mielőtt megszületnek a babák elköltözhessek.

Most is épp egy ingatlanközvetítő oldala van megnyitva előttem, mikor megcsörrenik a telefonom. Lauren neve villan fel a kijelzőn.

-Szia! – veszem fel a telefont.

-Üdvözöllek kedves barátnőm! Készen állsz életed legjobb karácsonyára? – kiabál bele a telefonba, ami ahogy hallom a külső zajokat ki van hangosítva.

-Hol vagy? – kérdezem kíváncsian.

-Vezetek, most hoztam el azt a bizonyos kelléket, amire szükség van az ajándékhoz. – mondja és hallom, ahogy beszéd közben dudál egyet – Inkább a kérdésemre válaszolj! Izgulsz? – faggat tovább.

-Nem is kérdezhetnél ennél jobbat, alig várom már, hogy kiderüljön. – felelem izgatottan miközben laptopomot alvó állapotba állítok és átteszem az éjjeliszekrényemre.

-Mire jönnek a vendégek? – kérdezi Laurie.

-Délután ötre jön anya és Arthur és körülbelül akkor érkezik meg majd Max is a szüleivel és a Victoria családjával. – sorolom a meghívottakat.

-Akkor ez ilyen belsős esemény lesz. – mondja ő is.

-Igen, Max mondta, hogy hívjunk még néhány pilótát, de a karácsony miatt úgy gondoltam jobb, ha családi hangulatban tudjuk meg a babák nemét. – mondom.

-Egyet értek, örülök, hogy engem családtagnak gondolsz. – mondja Lauren.

-Még szép, hogy tíz éves korunk óta legjobb barátnők vagyunk, és te vetted meg nekem azokat a bizonyos terhességi teszteket. – mondom nevetve.

-Igazad van Josie, viszont most lerakom, mert haza értem. Ötre megyek, szia. – bontja a vonalat mielőtt én is elköszönhettem volna.

Mivel már eléggé közeledig a délután öt óra, hogy jöjjenek a vendégek ezért a szekrényem előtt állva a megfelelő ruha felkutatására törekedtem. Választásom egy rózsaszín ruhára esett, hisz az is megeshet, hogy az este végére lányos anyuka leszek. Hogy Max is igazodjon az este témájához gyorsan írok neki, hogy ő valami kéket vegyen fel.

Josephine üzenete: Kék felsőt vegyél fel kérlek.

Üzenetemre szinte egyből válaszolt is.

Max üzenete: Miért?

Josephine üzenete: Ugye nem felejtetted el?

Max üzenete: Mit?

Josephine üzenete: Max kérlek...

Max üzenete: Josie, hogy felejteném el a mai este témáját? Kékben megyek mindenképp.

Josephine üzenete: Köszönöm szépen.

Max üzenete: Ez a legkevesebb.♥

Nem tévesztettem szem elől a szívet, amit a mondat végére rakott. Az utóbbi időben a kapcsolatom Max-szel sokkal bensőségesebb. Mióta vége lett a szezonnak egy vizsgálatot sem hagyott ki. Minden egyes ultrahangkép a pénztárcájában van. Ettől pedig mindig hatalmas boldogság tölt el. Sokkal több időt töltöttünk együtt az utóbbi időben, mint kellene, nem tagadom, de minden egyes alkalommal jól éreztem magamat.

A készülődést az estére nem vittem túlzásba. Egy gyors zuhany után megszárítottam a hajam, felvettem a rózsaszín ruhát, amiben mivel bent leszünk végig nem fogok fázni.

Pár órával később:

-Josie megjöttek a vendégek! – kiabált a nappaliból a testvérem Charles, amint megszólalt a csengő összetéveszthetetlen hangja.

-Jövök! – kiáltottam vissza neki, majd kezemben telefonommal elhagytam a szobámat és szaladtam a nappali felé.

Mire a nappaliba értem Charles már beengedte a vendégeket.

-Sziasztok! – köszöntöttem mindenkit.

-Josie ne futkározz kérlek, mert elesel, így is az infarktus kerülgetett mikor megláttam, hogy futsz. – szólt rám Max.

-Ugyan Max egy gyors séta nem fog ártani nekik. – mosolyogtam rá.

-Ki tudja, lehet megütik magukat. – vont vállat Max, kijelentésétől többen is felkacagtak.

-Jajj kisfiam nem lesz semmi baja az unokáimnak a gyönyörű anyukájuk hasában. – jött oda hozzám Sophie, Max anyukája.

-Maximum kicsit ütődöttek lesznek, mint az apjuk. – jegyezte meg az ikertestvérem.

-Csak egyszer legyen gyereked Leclerc és visszakapod. – mondta az említett duzzogva.

-Josie örülök, hogy látlak, remélem minden rendben van most már. – mondta Sophie egy ölelés után.

-Igen, minden a legnagyobb rendben van. – simogattam meg boldogan a hasamat.

Miután mindenkivel beszélgettem egy keveset az étkezőben megterített asztalhoz mentünk, ahol mindenki helyet foglalt, hogy elfogyasszuk az anyukám által készített vacsorát.

Egyszer csak megszólalt a csengő.

-Biztos Lauren jött, beengedem. – kelt fel a helyéről Charles. Maxen, Laurenen és rajtam kívül egyedül ő tudta csak, hogy mire készülünk ma.

Mikor visszajött oldalán legjobb barátnőmmel, aki csak bólintott felém egy aprót és leültünk.

A vacsora után mindannyian a nappaliban gyülekeztünk, mikor Lauren bejött a kezében két hatalmas fekete lufival.

-Úristen mit tervezel Lauren? – kérdezte tőle Arthur az öcsém.

-Én ugyan semmit, – mosolygott Laurie – de a nővéred és Max mindjárt megtudják a babáik nemét.

-Még nem is tudjátok? – kérdezett rá Victoria.

-Azt akartuk, hogy mindenki itt legyen mikor megtudjuk. – mentünk oda Max-szel a két lufihoz.

-Itt ez a két tű. – adta kezünkbe a két dolgot Laurie – Hajrá!

-Várjatok! – szólalt meg Charles – Fogadjunk, Ezer euró, hogy lányok lesznek.

-Haver, te most szívatsz? – kerekedtek ki Max szemei.

-Ezerötszáz és két fiú. – szállt be a fogadásba Jos is.

-Apu te is? – nézett édesapjára Max, az említett személy pedig megvonta a vállát.

-Kétezer, hogy fiú és lány. – szállt be Victoria párja is.

-Rendben akkor most kérem ebbe a sisakba mindenkitől a pénzt. – vette le Charles az egyik sisakját a gyűjteményéből.

-Ezt nem hiszem el, hogy tehetitek ezt? – kérdezte Max a férfiaktól, én pedig csak nevettem a többi nővel együtt.

-Köszönöm szépen! – tette le a sisakot a kanapéra már pénzzel együtt Charles.

-Most már mehet? – kérdeztem nevetve.

-A francba is, hogyne! – kiáltotta Max és beleszúrtunk egy-egy tűt a két lufiba, amikből rengeteg kék konfetti hullott.

-Fiúk! – ugrottam boldogan Max nyakába.

-El se hiszem. – ölelt ő is.

-Nyertem. – örült nyereményének Jos – Gratulálok gyerekek.

-Gratulálunk! – ölelt körbe minket mindenki.

-Uraim! – sétált Jos a kanapéhoz és kezébe vette a sisakot – Készüljetek, mert ez lesz az alap, amit eliszunk a tejfakasztón. – nevette el magát.

-Mintha csak Landot hallanám. – nevetett Max.

-Ne aggódj Max arra, majd jönnek a többiek is. – nevetett Charles.

Miután mindenki kiörülte magát és elmentek a vendégek már csak hárman maradtunk Charles lakásában. Charles, Max és én.

-Rendben gyerekek én elteszem magamat holnapra, jó éjt. – hagyott minket magunkra a nappaliban testvérem.

Leültünk a kanapéra és amennyire csak tudtunk szembe fordultunk egymással.

-Köszönöm Josie. – rakta kezét hasamra Max és simogatni kezdte.

-Mit? – helyeztem keze mellé az enyémet.

-Hogy két kisfiút adsz nekem. – nézett rám csillogó szemekkel.

-Együtt hoztuk őket össze. – mosolyogtam rá én is csillogó szemekkel.

Ahogy néztük egymás szemét egyszer csak, mintha megmozdult volna valami a tenyerem alatt.

-Érezted? – kérdezte először Max.

-Éreztem. – mosolyogtam – Most rúgtak először.

-Úristen, nem fájt? – kérdezte Max aggódva.

-Nem. – ingattam fejem mosolyogva – Rúgjatok még nekünk kérlek titeket.

-Nálad valami? – érdeklődött Max.

-Semmi. Lehet ez csak, egy bejelentkezés volt, hogy ők is itt vannak. – mosolyogtam.

Még egy darabig simogattuk a hasam és néha-néha akadt egy-egy rúgás, aminek nagyon örültünk. Mikor már csak egymás szemét kémleltünk történt valami. Nem tudom, hogy ő hajolt-e felém először vagy én ő felé, de félúton egy csókban forrtunk össze.