/Josephine Leclerc szemszöge/

Az út vissza a hotelbe tényleg felölelt majdnem egy egész órát a késő délutáni forgalom miatt, ami eluralkodott Budapest belvárosában, egymás hegyén-hátán sorakoztak az autók a dugóban. Mire beértünk a szálloda előcsarnokába már fél hat is elmúlt.

-Melyikünk szobájába menjünk? - kérdezi tőlem Max a lift előtt, miután megnyomtam a hívógombot.

-Szobát kaptál vagy lakosztályt? - válaszolok kérdésére kérdéssel, mikor kinyílt a lift ajtaja.

-Lakosztályt kaptam most a csapattól. - száll be utánam a felvonóba.

-Akkor menjünk hozzád ott nagyobb a hely többen is elférünk. Az én egyszerű kis szobámban csak egy ágy van meg egy fürdőszoba és nem hiszem, hogy Charles vagy bárki szívesen beleülne a kádba miközben beszélgetünk. - mondom nevetve.

-Rendben. Irány a lakosztály. - majd végszóra megnyomja a tizenkettedik emelet gombját.

A megfelelő szinten Max kinyitotta a lakosztálya ajtaját és előreengedett, hogy beléphessek.

-Hűű. – nézek körbe, a helyiségben, amibe az én nyolcadik emeleti szobám háromszor, ha nem négyszer vagy ötször is belefért volna. Az ajtóval szemben lévő hatalmas üvegfal kilátást biztosít a Dunára és Budára, rá merőlegesen egy hatalmas kanapé egy tv állvány helyezkedett el a kettő között pedig egy kisebb asztal. Jobbra egy mindennel felszerelt kisebb konyha látható, balra pedig két ajtó, az egyik a fürdőszobába a másik pedig a hálószobába nyílik, gondolom. – Gyönyörű a kilátás – sétálok az üvegfalhoz.

-Engem is a látvány fogott meg benne. – lép mellém.

Hiába a szép látvány, az idegesség így is úrrá lesz a gondolataimon. Még mikor a legelején járni kezdtünk a volt férjemmel, akkor is a legnagyobb diszkrécióban csináltuk. Max nem szereti, ha a magánélete a nyilvánosság előtt folyik, és én sem.

-Josie – szakítja félbe gondolatmenetemet Max.

-Igen? – fordítom felé a fejemet.

-Kérlek ne idegeskedj, nem tesz jót se neked se a babáknak. – fordul felém teljes testtel – Megoldjuk, ígérem.

Végszóra pedig, három erőteljes kopogás hangja töltötte be a lakosztályt.

/Max Verstappen szemszöge/

A kopogás megismétlődött, de ezúttal erőteljesebben.

-Kinyitom, mielőtt Charles betöri az ajtót. – indulok a lakosztály bejárata felé.

-Nem is ő lenne. – nevet fel Josie – Addig elmegyek a mosdóba.

-Bal oldali ajtó lesz az. – mondom neki.

-Na végre, már azt hittem be se engedtek minket. – találom szemben magam Lando Norrisszal mikor kinyitom az ajtót, mellette pedig ott állt Lauren, Charles, Lewis és pár Formula 1-es pilóta.

-Miért vagytok ennyien? – kérdezem és arrébb állok, hogy bejöhessenek.

-Talán baj? – dobja le magát a kanapéra Pierre Gasly.

-Dehogy, csak Josie Laurennek és Charlesnak szólt. – teszem be az utolsó után az ajtót.

-Mi szóltunk nekik. – mondja volt jövendőbeli gyermekeim édesanyjának ikertestvére.

-Jézus, - hallatszik Josie hangja mikor kijön a mosdóból – De sokan lettünk. – neveti el magát.

-Szóltunk nekik, hátha tudnak ők is segíteni, hogy hogyan csitítsuk le a médiát. – mondja neki Lauren az étkezőasztal mellől.

-Végül is, többen többre megyünk. – helyesel és beleül a kanapé mellett baloldalon helyet foglaló fotelbe.

-Milyen okos vagy testvérkém. – nevet fel Charles, majd feláll és Josie felé sétál – Mielőtt bármin is gondolkodunk, kérlek engedd meg, hogy gratuláljak.

-Jajj Charles. – kel fel Josie helyéről és testvére ölelő karjaiba zárja őt – Köszönöm.

-Ugyan, húgi. – nyom egy puszit testvére feje búbjára Charles.

-Mihez gratulálsz neki? – kérdezi Lando érdeklődve.

-Ikreink lesznek. – mondom 1000 wattos mosollyal az arcomon.

-Gratulálok tesó! – ölel át pasisan Lewis és a többiek is sorban megveregetik a hátam.

-Ki gondolta volna, hogy annyira elragad titeket a hév, hogy egyből kettő is sikerül. – mondja röhögve Pierre és majdnem leesik a kanapéról.

-Ilyen egy profi. – mondom nagyképűen.

-Idióták, a húgomról beszéltek. – mondja nekik Charles – Elhányom magam. – imitál öklendezést.

A többiek pedig majd megszakadnak annyira nevetnek, szegény Josie meg nagyig elpirult annyira zavarba jött.

-Ha már ennyire jó vagyok, azt nem fogom szégyellni. – mondom én is nevetve.

-Inkább a Leclerc gének a jók. – nevet az idősebbik iker – Mi is ikrek vagyunk.

-Borzasztóak vagytok. – pironkodik Josie.

-Tudjuk. – mondja Norris – Ezért szeretnek minket.

-Ebben igaza van. – mondja Lewis is.

-Beszélhetnénk most már arról, amiért mind idejöttünk? – mondja Lauren mikor visszatér a mosdóból – És kérlek ne viselkedjetek úgy, mint valami óvodás csoport érett férfi létetekre.

-Igenis Asszonyom! – szalutál Charles.

-Nem értem miért is kértem ezt. – ingatja fejét Lauren.

-Koncentrálhatnánk a lényegre? – szólal meg kis idő múlva Josie miután kiökörködtük magunkat.

-Persze. – ülök le a fotelje karfájára – Srácok szerintetek mit kellene kezdenünk a médiával?

-Mi lenne ha nem foglalkoznátok vele? – kérdezte Lewis.

-Áhh.. Nem is tudom. Akkor lehet jobban ránk fognak szállni. – húzom el a számat a gondolatra, hogy Josiet úton útfélen zaklathatják majd az újságírók.

-És, ha megosztanátok valamit a közösségi média oldalatokon? – teszi fel a kérdést telefonját nyomkodva Pierre.

-Ez nem is olyan rossz ötlet. – gondolkodik el Josie.

-Mit kellene posztolnunk? – kérdezem.

-Valamit a terhességről, meg, hogy magánügy és nem kívántok róla nyilatkozni és kész is. – mondja Lando.

-Kisgyerek, neked észt is osztottak. – mondja Charles A McLaren pilótájának.

-Idióta, én legalább gondolkodom. – ingatja fejét Lando.

-Tegyünk ki egy egyszerű képet, amin látszik a hasam. Ne bonyolítsuk túl. – veszem elő a telefonom.

-Nekem van egy nagyon jó képem, amit kitehetnél. – mutatja felém Lauren telefonja képernyőjét.

-Ez jó lesz. Átküldöd? – kérdezem tőle.

-Persze. – nyomogatja a telefonja képernyőjét, én pedig megnyitom a Messengert, hogy le tudjam tölteni.

-Megnézhetem milyen képről van szó? – néz a telefonomra Max.

-Persze. – fordítom felé, hogy jobban láthassa.

-Ez tetszik. – néz a szemembe Max, én pedig csak visszamosolygok rá.

Miután elvégeztem a kép feltöltését az Instagram profilomra, mindenki elhagyta Max lakosztályát és csak ketten maradtunk.

-Átküldenéd nekem a képet? – ül le mellém a kanapéra.

-Miért kell neked az a fotó? – nézek rá felhúzott szemöldökkel.

-Szeretném, ha meglenne. – vonja meg vállát.

-Te tudod. – küldöm el neki a képet – Szerintem én is megyek, későre jár, fáradt vagyok. Holnap délben indul a gépünk haza. – állok fel a kanapéról.

-Haza mész? – áll fel ő is.

-Muszáj, nem terhelhetem le magam még ennél is jobban. – simítok végig a hasamon.

-Igazad van. Egyet értek veled. – helyezi kezét az enyém mellé, így már ketten simogatjuk – Még két futam és vége a szezonnak, utána otthon leszek én is márciusig és tudok segíteni mindenben.

-Tudom Max, nagyra értékelem. – mondom szemébe.

-Örülök, hogy itt voltál. – ölel át.

-Én is örülök. – karolom át és döntöm fejem mellkasára.

-Fiúk vigyázzatok anyára! – enged el és mondja a mondandóját a hasamhoz hajolva.

-Nem is tudjuk még a nemüket. – nevetem el magam – Lehet, hogy két kislány van a hasamban.

-Akkor 30 éves korukig nem mehetnek sehova. – nevet velem együtt.

-Jól van Max, ezt még megbeszéljük. – adok egy puszit arcára.

-Holnap kiviszlek titeket a reptérre mielőtt indultok. – nyom egy puszit homlokomra.

-Köszönöm. – lépek ki a szobából.

-Ugyan. Jó éjszakát. – dől neki az ajtónak.

-Jó éjszakát Max! – hagyom ott a pilótát.

Visszaérve a szobámba elvégzem az esti rutinom és befekszem a puha ágyba, hogy kialudjam magam. 

@JosephineLeclerc 🤍🤍   @ maxverstappen1   

               --- Hozzászólás letiltva ---