Emiya Kiritsugu jól ismerte a Halált... a társa volt, mondhatni a barátja is élete nagy részében. Azt gondolná az ember, minden bérgyilkosra igaz ez. Olyan közelségben dolgoznak a Halállal, lehetetlen, hogy ne alakuljon ki egyfajta bajtársiasság köztük, de a férfi számára mégis kicsit mélyebb kapocsról volt szó. Az ő ajtaján már akkor kopogott, és már akkor is beinvitálta, amikor még fogalma sem volt róla, hogy egy nap az egész élete mások szinte művészien precíz kivégzéséről szól majd.

A Halál magas, ezüstszürke alak volt, tagadhatatlanul gyönyörű arccal - fiatalkorában Kiritsugu mindig úgy gondolta, ez a legjellemzőbb tulajdonsága. Az arca annyira tökéletesen kerek volt, a bőre olyan hibátlanul sima, hogy az nem tartozhatott emberhez. Hosszú, egyenes fürtjei a vállára omlottak, és mindig halvány, szelíd mosoly ült az ajkain, mintha csak üdvözölné otthon - éppen ezért soha nem félt tőle. Ahogy aztán telt az idő, a férfi rádöbbent, hogy valahányszor ránézett a Halál tökéletes, ezüstszürke arcára, emberek árnyait látta rajta, akik valamiért fontosak voltak az életében. Néha úgy érezte, az apja szigorú tekintete néz rá, amikor belemerült valami régi regénybe, és a szürke alak fölé hajolt. Minden pillanatnyi szépségnél, amikor meglátta a napfény táncát az óceán végtelen kékjén, hallani vélt egy halk kuncogást... ez Shirley-re emlékeztette, még azelőtt, hogy a sziget lángoló pokollá vált volna azon az átkozott éjszakán.

A Halál mindig elkísérte, de néha kifejezetten megnyugtatónak találta a jelenlétét. Aznap, amikor lelőtte Natalia gépét szinte úgy érezte, a szürke alak kezei ráfonódnak az övére, biztatják, erőt adnak a karjának, és kitisztítják az elméjét, hogy meg tudja húzni a ravaszt. Amikor pedig vége lett, ő pedig ott fetrengett a csónak deszkáin, üvöltve, reszketve a zokogástól, átkozva a világot, és legfőképp saját magát, amiért ilyen lelketlen szörnyeteg, amiért ilyen könnyen meg tudta hozni ezt a döntést, a Halál nem ítélte el, nem is haragudott rá. Most is mosolygott, mint mindig, és Kiritsugu csak később döbbent rá, hogy ez a mosoly kicsit más volt, mint a többi. Gyengéd, de kicsit keserű, valami furcsa játékossággal. Nataliára emlékeztette. Arra is rádöbbent, hogy az orrába toluló szag (amikor már eléggé elcsöndesedett a sírása, hogy újra kapjon levegőt) nem a repülő robbanásából származó füst, hanem sokkal inkább hasonlít az olcsó cigarettáéra, amit mindketten előszeretettel szívtak. A Halált körülölelte ez a keserű illatfelhő, és Kiritsugu ismét úgy érezte, csak hozzá tartozik igazán. Egyszer volt egy apja, de egy pisztolyt szorított a homlokához. Kapott egy anyát helyette, és meghúzta a ravaszt. Mindezek után a gondolat, hogy a Halál az egyetlen valódi családja nem is tűnt olyan abszurdnak.

Ő és a Halál jól megértették egymást a sok év alatt, amit együtt töltöttek. A szürke alak nem volt túl beszédes, de Kiritsugu maga sem, szóval aligha ítélkezhetett. De ahogy a Halál sosem volt dühös rá, úgy ő sem ítélte el semmiért - nem kiabálta az égre, hogy ezt, meg azt ragadott el tőle. Pontosan tudta, hogy a döntést minden esetben emberek hozták. Egyesek talán azt állították volna ez pesszimista, szinte már apatikus hozzáállás. Annyira tisztán látta a gonoszságot minden szívben, és a tényt, hogy a gyilkosság csupán ennek a gonoszságnak legsötétebb felszínre törése... de semmit nem számított, mit gondol a kérdésről. Eddigre elég életet vett el, elégszer követte el ezt az egyszerű, de végtelenül gonosz tettet, hogy már azzal se foglalkozzon, ha valaki elítélte valami filozófiai okból.

Csak sokkal idősebb korában kezdte gyűlölni és félni a Halált... kicsivel azután, hogy először lépte át az Einzbern kastély mágikus határát. Akkor még a legkevésbé sem foglalkoztatta sem a könyörtelen hideg, sem a hó vakító fehérsége - nem talált szépséget a hatalmas épület szinte giccsbe hajló díszítéseiben sem. Alig egy pillantást vetett a magasba nyúló tornyokra, míg elérte a kaput. A Halál most néhány lépéssel lemaradva követte, mintha csak félne... a férfi nem értette, miért. A szürke alak a társa volt, szerepet kapott minden döntésben, amit hozott, minden célban, amit elért. Most mégis héttérbe húzódott.

És Kiritsugu ekkor ismerte meg a Halál Arcát.

Irisviel nem volt ember. Ezt már gyerekként is érezte, emberi lénynek nem lehetett ilyen tökéletesen kerek arca, vagy ilyen hibátlanul sima bőre. A haja ezüstfehér volt, hosszú, egyenes tincsei a vállára hullottak, a szeme pedig karmazsinvörös, mint a lőtt sebből ömlő vér. A férfi nem tudta, a Halál miért pont az ő arcát választotta... természetesen tisztában volt vele, hogy a nő homunkulusz, mágikus eszköz, akinek rövid, szolgálattal teli élet jutott, de ez őt személy szerint aligha érintette. Nem tartozott hozzá, nem kellett felelősséget vállalnia érte, nem lehetett bűnös az eljövendő halálában sem. Semmi értelmét nem látta a szürke alakkal való hasonlóságának.

De a napok sorra teltek a könyörtelen hidegben. És eljött egy, amikor ő kirohant a hóviharba, hogy megmentse a nőt.

Aztán még egy, amikor ledobta magát mellé a bársonyheverőre, előhalászott egy régi videókazettát, és együtt megnéztek valami szörnyű, régi filmet. A férfi már fel sem tudta idézni, mikor csinált utoljára bármi hasonlót. Az, hogy egyhelyben ücsörögve egy pár órára kizárja a világot, és csak egy elképzelt történetre fókuszáljon, majd röviden megvitassa az eseményeit, teljesen idegennek hatott számára. Szinte úgy érezte, nem csak Irisviel tanulja lassan, milyen is embernek lenni, hanem ő maga is próbálja újratanulni.

Ott volt az a nap, amikor szinte a teljes könyvtárat végigbogarászta, hogy találjon néhány könyvet a homunkulusznak, amik elég pontosan festették le a világot, hogy tanuljon belőlük, de elég részletet hagytak ki, eleget szépítettek ahhoz, hogy ne okozzanak neki fájdalmat. Kiritsugu sosem tartotta magát az ártatlan, kegyes kis hazugságok emberének. De az őszintesége nem volt nagy ár azért, hogy megőrizze a nő reményeit.

Emlékezett arra a napra is, amikor talált egy bakelitet Chopin Marche Funѐbre című művével, ráillesztette a gramofon tűjét, és elkezdett panaszkodni.

- Az egyik legrosszabb zene, amit el tudok képzelni - mondta, miközben fáradtan masszírozta az orrnyergét. - Eleve zongorán kéne játszani. Erre itt behozták a hegedűt. Szar az egész. Azt se tudom, miért próbálkoztam vele.

Fel tudta idézni, ahogy a nő nevetett, és bizonygatta, hogy neki márpedig tetszik... majd a saját válaszát is, miszerint „kéne egyszer tényleg jó zenét hallgatnia". Emlékezett a pillanatra, amikor tudatosult benne, hogy mosolyog. Nem színjáték volt, nem is gúnyos vigyor, hanem mentes mindenféle sötétségtől és gonoszságtól... halovány, boldog, és kicsit gyerekes. Azt hitte, már nem is képes ilyesmire.

Ezután a nap után, ezután a mosoly után életében először lesétált a kastélyhoz tartozó kis kápolnába. Sosem kereste fel korábban... utoljára még az Alimango-szigeten tette be a lábát bármilyen templomba. Miután főbe lőtte az apját, túl ironikus lett volna, túl értelmetlen. Ha a hitnek maradt is benne árnyéka, az ő helye a világban túl sötétté vált, hogy bármilyen isten figyeljen még rá. De odasétált az oltárhoz, kicsi, visszafogott léptekkel, és mint egy gyermek, összetette a két tenyerét.

A Halál ott állt a kápolna ajtajában, szürke karjaival kinyúlt felé - de a mozdulat, ami máskor megnyugtatta, most mély félelmet ébresztett benne. Olyan csend volt, hogy hallotta a saját szívverését, és az a hang, az a bizonyíték, hogy még él, az jelentett gyógyírt a lelkének, nem a Halál érintése. Azt akarta, hogy a szürke alak távozzon, hogy hagyja, hadd szeressen bele az életbe, hadd legyen újra ember, és ne barátja, gyermeke, jó kollégája a Halálnak, aki a határvidékeken él.

Hogy félreértés ne essék, azért meg kell jegyezni, még mindig nem volt benne biztos, hogy hisz Istenben, a klasszikus értelemben. Pontosabban, egészen biztos volt abban, hogy nem hisz. Az imája inkább egyfajta elméleti dolognak szólt. Valami jónak, amiben nem maradt árnyék. Ilyesminek, pusztán logikailag léteznie kellett, hiszen a gonoszság is létezett. És lehetett hozzá imádkozni.

Kiritsugu kérte „Istent", mentse meg a lelkét. Mentse meg a lelkét, mert kezdte megérteni, a szürke alak miért viseli Irisviel arcát.

Hónapokkal később az imája szinte tökéletes ellentéte volt ennek. Késő éjszaka ment le a kápolnába, mikor a telihold magasan járt, és az ablakokon ezüst fény ömlött minden helyiségbe. Kiritsugut még mindig nem igazán nyűgözte le a kastély építészete, de ettől a földöntúli ragyogástól elállt a lélegzete. Vagy talán nem is... talán nem is a fény volt az oka. Talán az bűvölte el ennyire, ahogy Irisviel összefűzte az ujjait az övével, ő pedig kisimított egy hófehér hajtincset embertelenül tökéletes arcából. Esetleg a rövid beszélgetésük, az alig hallható suttogások, és maga a döntés, hogy feleségül veszi. Hogy élni fognak pár évet, ha több nem is jut. Hogy felnevelnek egy gyereket, kézen fogva sétálnak a hóban, és embernek érzik magukat, akkor is, ha egyikük sem érdemelte ki ezt a címkét.

És Kiritsugu, aki ekkor már teljes bizonyossággal tudta, miért Irisviel, miért a felesége arcával nézett rá a Halál, megint imádkozott. Könyörgött „Istennek", küldje Pokolra a lelkét, és engedje, hogy elcserélje a világra. Hogy emelkedjen fel a sötétség, hogy ragyogjon ez a tiszta, ezüst fény mindenkire őt kivéve, mert ő már régen elveszett, de most annyira telve volt reménnyel és szerelemmel, hogy kiszikkadt, meggyötört szíve alig tudta elviselni. És amíg imádkozott, nem mert hátranézni, mert tudta, ott áll a szürke alak, figyeli és hallgatja őt.

Aztán megszületett Ilya. A kislánynak ugyanolyan hófehér bőre, kerek arca, és karmazsinvörös szeme volt, mint az anyjának. Kiritsugu szinte semmit nem látott benne saját magából, és ez végtelenül boldoggá tette. Irisviel bizonygatta, hogy Ilyának pont olyan a szeme, mint az apjáé, de a férfi tudta, hogy hazudik. Így is volt helyes. Eddigre Kiritsugu megtanulta, hogy az ártatlan kis hazugságok a legszebb dolgok közé tartoznak, amiket egymásnak mondanak.

A szürke alak az ajtóban állt, megint. Kiritsugu kiszúrta őt a szeme sarkából, miközben az odakint tomboló hóvihart nézte az ablakon át, és hallgatta, ahogy a felesége altatót énekel a gyermekének. Megfordult, szembenézett az alakkal, a szeméből hideg harag áradt, aztán leült az ágy szélére, és magához húzta a családját. Nem mondott semmit... a szavak még mindig cserben hagyták. És hogy is magyarázhatta volna el, hogy a Halál még most is vele van, ebben a pillanatban is? Hogy mondhatná el, hogy a félelem, amiről egykor biztosan hitte, hogy elkerüli, olyan mélyen a részévé vált, mint a képesség, hogy szenvtelenül lőjön, ahol más habozik? De hiába nem szólt semmit, úgy érezte, megértették. Irisviel gyengéden simogatni kezdte az arcát, Ilya pedig kinyitotta a szemét, és kuncogni kezdett. Amikor Kiritsugu legközelebb a szürke alakra nézett, már ellenségnek látta. Ne merj hozzájuk érni! Akárhová követsz, akármit teszel, ne közelíts!

A Halál szomorúnak tűnt... és a férfi pontosan tudta, miért. Nem mehetett el. Nem hagyhatta őt ebben a boldog emberi létben, ahol szerelmes volt az életbe. A Halál Irisviel arcát viselte. Ez pedig azt jelentette, hogy Kiritsugu egy napon át kellett, hogy adja őt neki, ahogy átadott mindenki mást.

A legkétségbeejtőbb az egészben még csak nem is az volt, hogy nem szabadulhatott a szürke alaktól. Sokkal inkább az, hogy minél inkább megtelt a szíve szeretettel és reménnyel, minél mélyebbé vált a hite, minél inkább úgy érezte kivirágzott, megszűnt a szárazság, minél több imádságot suttogott a sötétben, a Halál annál erősebbé vált. Mert mindegy milyen utat választott, milyen döntést hozott, „Isten" mivel áldotta meg, nem árulhatta el az életreszóló szövetséget a szürke alakkal. Nagyon sokszor elismételte ugyanazt a kérdést: Hogy lehetséges, hogy gyűlölöm a Halált, félem a Halált, és mégis közelebb jön hozzám, mint bármikor, amikor barátomnak hittem?

Évekkel később, mikor megidézte, Kiritsugu végignézte, ahogy Saber viselkedett a szürke alak közelében. Úgy tűnt, mintha látná... talán nem egészen úgy, ahogy ő maga, de néha észrevette, hogy a Lovagkirály tekintete elidőzik egy sarkon, a plafonon, az ajtón, mintha bámulna valamit, ami ott sincsen. Kiritsugu igazából sosem kedvelte a nőt... Artoria minden volt, ami ő lenni szeretett volna, és egyúttal minden, amit megvetett. Ő volt a megtestesülése a reménynek, ami kiirthatatlanul élt a szívében, és egyre közelebb húzta hozzá a Halált. És ő volt a naivitás, a hit a mesékben, amikről Kiritsugu már régen tudta, hogy mind hazugság.

Aztán egy napon látta, ahogy Saber meghajtja a fejét a szürke alak felé, ahogy kisétál egy szobából. Tiszteletteljes, szinte baráti gesztus volt... a megértés jele. Nem azé a fajta megértésé, amit ő ápolt vele... nem, ahogy Artoria a Halálra nézett, Kiritsugut elfogta az érzés, hogy bár a szürke alak könyörtelen, de tud gyönyörű lenni. Sosem kellett félni őt. Sosem kellett gyűlölni. Azonban eddigre a férfi már szentül hitte, nem létezik középút. Ha reménykedett, gyűlölnie kellett. Ha szerette az életet, félnie. Pont ezért csak kicsit még jobban megutálta a Lovagkirályt a jelenetet követően.

Sosem felejtette el Fuyuki lángjait. Nem felejtette el a sötét képeket, amiket a Grál mutatott neki, mielőtt visszautasította, mert nem akarta megfizetni a csodák embertelen árát. Sosem felejtette el a fiatal pap kiáltásait és esdeklését, aki végül elpusztított mindent a halovány reményért, hogy talán megértheti, ki is ő valójában. Lehunyta a szemét, és megpróbálta felidézni a kápolnába ömlő ezüst fényt, a kint tomboló hóvihart, és saját halk imáját, hogy küldjék Pokolra a lelkét, csak hadd cserélje el a világra. Úgy tűnt, az alkuk az univerzummal, a könyörgések „Istennek" mégsem egészen úgy működtek, ahogy ő gondolta.

Könnyek folytak az arcán, ahogy haladt előre a lángok között. Só ízét érezte a szájában, a sötétség lázas forróságát a bőrén. Alig látott, a füst annyira marta a szemeit, de meg sem próbálta eltakarni őket. Mit számított egy kis fájdalom?

És abban az összetört Pokolban, amibe a város süllyedt, érezte, hogy hideg karok ölelik át. Nem hallott semmit, csak olcsó cigaretta szagát érezte. A szürke alak. A Halál. Utolérte a tűzben. Kiritsugu tudta, hogy meg sem kellene lepődnie. Végül is, mindent elveszített. Megint úgy volt, mint régen... csak ő és Halál. Lehunyta a szemét. Most véget érhet, igazából. Sötétebb már úgysem lehet a világ. Az élet, amibe annyira szerelmes volt, elveszett.

De a Halál nem vitte el, még nem. Mintha még várt volna valamire. Kiritsugu kinyitotta a szemét, és felnézett rá - Irisviel arcára - és még egyszer utoljára elképzelte a holdfényt, a kápolnát, és azt a hatalmas reményt, ami aznap eltöltötte. Most össze sem tette a kezét. A halk szavak, amiket kipréselt magából, imának is alig voltak nevezhetők.

Mentsd meg a lelkem... Küldd Pokolra a lelkem... tegyél velem bármit, csak mondd el végre, hogy ítélsz felettem!

És a Halál vele imádkozott, ahogy reszkető kezei megtalálták egy gyermekét a romok között.