Megjegyzés: ezt a novellát eredetileg a 2023-as tavaszi mondós pályázatra kezdtem el írni, de aztán végül is arra egy másik alkotással neveztem. Viszont úgy döntöttem, azért befejezem ezt is, ha már félig elkészült. :) A novella egyébként egy betéttörténet az első regényemhez, a Szerelem: csupán illúzióhoz, amit szintén megtaláltok itt a Wattpadon, a profilomnál. Cselekményileg a hatodik fejezethez kapcsolódik a mű, de ettől függetlenül önmagában is értelmezhető. Jó olvasást! :)

Felhasznált kulcsok: nyári fesztivál, csillaghullás, Szent Iván-éj

Mizuki komótosan sétálgatott a polcok között, miközben időnként egy-egy árut a kosarába pakolt. Négy hónappal korábban még ő is a kisbolt dolgozói közé tartozott, és a termékek között válogatva nosztalgikus érzései támadtak, mintha még mindig tagja lett volna az ottani csapatnak. Volt kollégái is felelevenítették benne az emlékeket, amikor a pénztárhoz ért: Mari asszony a szokásos visító hangján üdvözölte, a mellette álldogáló fiú, Haruki azonban csak akkor ocsúdott fel, amikor Mizuki őt is köszöntötte, mint régi ismerősét.

A lány, mialatt fizetett, néhány szót váltott korábbi munkatársaival: az idős hölgynek megeredt a szava, Haruki viszont csendesebb maradt, és csak egykedvűen nézett előre. Mizuki hosszabb időre is elkapta a nagyjából vele egykorú fiú tekintetét, de aztán szégyellősen lesütötte a szemét, miközben felrémlettek neki azok az események, amik korábban kettejük között történtek. Kínos egy randi volt. Bármennyire is nem akartam, de biztosan megbántottam akkor. – Bűntudata támadt amiatt, hogy Valentin-napon visszautasította Harukit azon a kiránduláson, amikor ritkaságszámba menően hó fedte a tájat. Azóta viszont sok víz lefolyt az Arakawa folyón: kitavaszodott, majd a nyár is beköszöntött, és az évszakokkal együtt mintha a lány érzései is változtak volna. Egyre gyakrabban gondolt arra, hogy hibás döntést hozott azon a februári napon, és inkább adnia kellett volna mégis egy esélyt a fiúnak, még ha nem is volt annyira az esete. Haruki aztán meglepő módon mégsem bizonyult annyira ügyetlennek, mint ahogyan azt Mizuki hitte, és hamar összejött egy fiatalabb, tizennyolc éves lánnyal, onnantól kezdve pedig tárgytalanná vált mindenféle elmélkedés, hogy esetleg bármi is lehetne közöttük.

Mizuki a vállára akasztotta megpakolt táskáját, majd a kijárat felé indult. Már lépett volna ki a szabadba, amikor lecövekelt egy pillanatig, amint Mari asszony magas hangját hallotta távolabb a kasszapult mögül:

– Összevesztetek netán a barátnőddel? Úgy nézel ki, mint akinek szerelmi bánata van! – hallotta tisztán a beszédet, amit Harukihoz intézett. A fiú csak az orra alatt mormogott, de a lánynak a leglényegesebb információt sikerült elcsípnie.

– Nemrég szakított velem. Sajnos, ez van, megint ráfáztam...

Mizuki olyannyira meglepődött, hogy sebes léptekkel maga mögött is hagyta a kisboltot, mintha csak attól félt volna, hogy lebukik a hallgatózásával. Még egy ideig töprengett, hogy ne forduljon-e mégis vissza, hátha megtudna még egy s mást, de inába szállt a bátorsága, és csak egyenesen haladt tovább, cikázó gondolatokkal a fejében.

A lány eleinte Tokió külvárosának kis utcáin barangolt, de aztán hamarosan a közeli parkhoz ért, ahol úgy döntött, erre az izgalomra vesz magának egy babkalácsot a közeli bódéból. Miután fizetett, lehuppant az egyik padra, hogy ott fogyassza el az édes péksüteményt. Hamarjában el is majszolta a nyalánkságot, de ezt követően sem indult tovább, csak hátradőlt, és hunyorítva nézett fel az égboltra, ahol a gyorsan vonuló gomolyfelhők között rövidebb időszakokra a nap is kisütött. Nagyokat szippantott a friss levegőből, miközben élvezte, hogy a június a barátságosabbik oldalát mutatta, ugyanis az esős évszak közepén szinte ritkaságnak számított az olyan délután, amikor nem szakadt le az ég. Feltűzött fekete hajának kósza tincseit időnként meglobogtatták a kellemes, lágy fuvallatok. Talán a változás szele lenne ez? – töprengett. Nem tudta hova tenni, mi történhetett Harukival, hogy ilyen gyorsan véget ért a kapcsolata, egyúttal maga sem értette, mi lelte, hogy folyamatosan csak a fiúra gondol. Visszarévedt a múltba: azelőtt csak tizenévesen volt egy félresikeredett, futó viszonya, azóta pedig sehogy sem akart rátalálni a szerelem, bár igaz, kifejezetten nem is kereste azt. Az idő aztán csak telt: már huszonkét éves is elmúlt, változás azonban továbbra sem mutatkozott egészen addig, míg Haruki el nem hívta randizni. Akkor sehogy sem tudtam volna vele elképzelni a dolgot, azóta viszont sok minden történt. De vajon tényleg ő kell nekem, vagy csak a sokéves űrt akarom befoltozni a szívemben? – gyötörték a képzetei megállás nélkül. Talán akkor tört meg bennem valami, amikor megtudtam, hogy összejött Ayamével. Vagy Amayával? Mindig összekeverem – sóhajtott. De ezek szerint most ennek vége közöttük...

Mizuki, miután kiszellőztette a fejét, a hazaindulás mellett döntött, amint azonban a telefonján megnézte az időt, mégis a maradás mellett tette le a voksát. Nemsokára két óra, Haruki nemsokára végez. Ahogy ismerem, lohol majd hazafelé, ha minden igaz, egyenesen itt a parkon keresztül... – Szíve hevesen vert, és nem sokon múlt, hogy ne eredjen mégis inkább útnak, de aztán bátorságot gyűjtött, és csak várakozott tovább. Mivel romlandó árut sem vett, így az sem jelenthetett akadályt, csupán félénkségét kellett leküzdenie.

A lány sejtése csakugyan beigazolódott, és hamarosan megpillantotta Harukit, aki azonban sietség helyett komótosan ballagott hazafelé. Kapva az alkalmon fel is pattant, és bár a lábai remegtek, mint a kocsonya, de odalépett a kiszemeltjéhez, és köszöntötte őt:

– Csak nem hazafelé? – Ennél többet nem is tudott hirtelen kinyögni. Arca elvörösödött, amint ráeszmélt, hogy tisztára úgy szobrozott ott addig, mintha csak őrá várt volna, de szerencséjére úgy tűnt, a fiú egészen máshol járt fejben, és semmi kivetnivalót nem látott a lány váratlan felbukkanásában.

– Ja. Vége a munkának! Mi újság? – érdeklődött Haruki közömbösen Mizuki hogyléte felől, miközben láthatólag nem volt a helyzet magaslatán, és csak rendezetlenül álló barna haját igazgatta a kezével.

– Semmi különös. Kijöttem egy kicsit meditálni a parkba. Végre nem esik az eső! – hadarta rögtönzött válaszát a lány, azonban tudta, hogyha ilyen fantáziátlanul folytatja a beszélgetést, sehogy sem fog egyről a kettőre jutni. Elmerengett magában, hogy egyáltalán tényleg akarna-e bármit is a fiútól, de aztán elhessegette a kételyeit, és úgy volt vele, ha már belevágott ebbe az egészbe, akkor vigye is végig az elképzelését.

– Épp ideje már egy kis napsütésnek – tekintett fel az égboltra Haruki, ahol az egyik gomolyos felhő peremén bújócskázott a nap.

– Igen... – Mizuki szava elakadt, elméjében viszont megállás nélkül pörögtek a fogaskerekek. Látszik, hogy nem csak félrehallottam a szakítás hírét a boltban. Nincs a legjobb hangulatban – pillantott lopva a fiúra, de aztán leszegett fejjel gyalogolt mellette tovább. Rákérdezzek egyáltalán, hogy mi történt? – ugrott be neki a következő gondolat, de utána elvetette ezt az elképzelést, mivel mégsem lett volna illendő faggatóznia, meg különben is, semmit sem tudott volna így elérni.

– Na, és hogy megy az egyetem? Nyárra vannak terveid? – törte meg a csendet Haruki, bár nem éppen tűnt úgy, mint aki nagyon beszélgetni szeretett volna, legalábbis a lány úgy hitte, ezek csak amolyan udvarias kérdések lehetnek a részéről.

– Megyeget. Nyárra pedig... – Mizuki ekkor megvilágosodott. – Szent Iván-éjkor itt a külvárosban lesz egy kisebb nyári fesztivál. Arra mindenképp el akarok menni, bár egyelőre úgy néz ki, nincsen nagyon kivel – dobta be a csalétket, amire a fiú viszont nehezen akart ráharapni.

– Az jó. Én mondjuk annyira nem vagyok ezekért oda. – Haruki ugyan közömbös maradt, de a lánynak innen már sikerült fogást találnia rajta:

– Pedig jó szórakozás! Akár mehetnénk együtt is! Rád férne egy kis kikapcsolódás, mert ahogy látom, eléggé ki vagy fáradva a... munkától! – harapott gyorsan az ajkára, mivel majdnem kiejtette a szakítás szót. Ismét elpirult, hogy ilyen közvetlenül invitálta a fiút a találkozásra, azonban bejönni látszott a számítása, amint Haruki eleresztett egy félmosolyt:

– Végül is. Lehet, igazad van!

– Akkor... majd beszéljünk telefonon szerintem, a számomat úgyis tudod régről! Viszont elköszönök, még van pár dolgom otthon! – hablatyolt a lány összevissza, és jobbnak látta lezárni a beszélgetést, mivel a célját elérte, többet pedig ebből a helyzetből már nem tudott volna kihozni. Most még nincsen túl rajta, de a fesztiválra már remélhetőleg ki fogja heverni a gondjait – bizakodott magában.

Mielőtt elköszöntek volna egymástól, Haruki nyugtázta, hogy majd értekeznek a találkozás részleteiről. Búcsúzkodás után Mizuki még a fiú felé pillantott, aki eltűnt az utcasarkon az egyik ház takarásában, de aztán ő is kilépett, miközben madarat lehetett volna vele fogatni.

* * *

A sötét égbolton ragyogtak a csillagok, és csak valahol a messzeségben látszódtak komor zivatarfelhők: a villámlás több tíz kilométer távolságból is kivehető volt, de a dörgés hangját már nem lehetett hallani. Mizuki hazafelé gyalogolt az elcsendesült külvárosban, miközben a távoli égi jelenséget csodálta a háztömbök között. Remélem, jól fog elsülni a találka, és Chinatsu ötletei is beválnak majd! – mélázott el. Egész nap más sem járt a fejében, mint hogy sikerrel kell járnia az eseményen, amit hagyományos módon minden Szent Iván éjszakáján rendeztek meg a környéken. Legjobb barátnőjét, Chinatsut is beavatta, mire készül, mialatt közösen megcsinálták az egyetemi projektmunkájukat. Szerencséjére a lány rengeteg hasznos tanáccsal tudott szolgálni, így már magabiztosabbnak érezte magát, és készen állt a nagy napra. Egyvalami miatt maradt csak nyugtalan: Chinatsu arra is felhívta figyelmét, hogy ne élje bele magát a helyzetbe, elvégre kiszemeltje mégis csak egy friss szakításon volt túl.

Mizuki tovább elmélkedett a lehetőségein, azonban amikor a parkhoz ért, ismerős neszre fülelt fel. Meg is állt, hogy a léptei se zavarják őt a hallgatózásban. Egy vékony női hang nevetése hallatszódott, majd egy férfi dörmögését is felfedezni vélte, méghozzá nem is akárkiét. Hát, ez meg? – Letáborozott az egyik fa tövénél, hogy észrevétlen maradjon: nem kellett sokáig szobroznia, hogy a félhomályban megpillantsa a téren keresztülgyalogoló párost. Bár a beszédüket nem lehetett pontosan érteni, de már tisztán megismerte Haruki mély hangját. A fiú mellett a kissé alacsonyabb lány ismét felkacagott, majd nyávogós hangon magyarázott valamit partnerének, akinek a válasza már valamennyire hallatszódott:

– Nálam van. Ne aggódj, Hinata...

Mizuki földbe gyökerezett lábbal állt egy helyben. Tovább figyelte Harukiékat, akik már távolodtak tőle a park kijárata felé, és bár csak a sziluettjük látszódott a sötétségben, de azt pontosan ki tudta venni, ahogy a fiú átkarolta maga mellett ezt a bizonyos Hinatát. Halk duruzsolásuk egy ideig még hallatszódott, de amint eltűntek a háztömbök takarásában, már csak síri csend maradt a ligetesben. Szépen nézünk ki... – A lány leszegte a fejét, és semmi mást nem érzett, csak szomorúságot. Nem hittem volna, hogy ilyen hamar túl fog lépni – nyugtázta keserűen, és bár egy világ omlott össze benne, Harukit ugyanakkor mégsem tudta hibáztatni, hiszen miért ne élt volna a lehetőségével. Kár, hogy akkor még máshogy viszonyultam hozzá – búslakodott, de a múlton már képtelen volt változtatni, és kénytelen-kelletlen bele kellett törődnie, hogy a kiszemeltje mást választott őhelyette.

Lassú léptekkel útnak eredt, miközben végiggondolta, lenne-e értelme ezek után elmennie a fesztiválra Harukival, de aztán hamar meghozta a döntést, hogy inkább a barátnőjével vagy valaki mással, de egészen biztosan nem a fiúval fog ellátogatni oda. Szent Iván éjszakája hiába a szerelmeseké, ezt el kell engedjem... – Felkapta a fejét, amint az égbolton egy fényes hullócsillag húzott keresztül. Hű, de szép volt! – káprázott a szeme. Kívánt is gyorsan egy merészet, de a lelke mélyén úgy érezte, már esély sincsen arra, hogy az valaha is megvalósuljon. Mindegy, ez van – sóhajtott, miközben felrémlett neki a legelső, tinikori kapcsolata is, amikor még az exével nézték egyszer a csillaghullást egy teljes éjszakán át. Milyen furcsa, akkor még nem is gondoltam, hogy egyszer csúfos véget fog érni a viszonyunk – Tovább bámult a magasba, de a csillagok nem mozdultak, csak a távoli villámlások látszódtak a horizont közelében. Vajon mi is a szerelem? Talán egy illúzió? – tűnődött. Ki tudja. A legelső röpke kapcsolatomtól is csodát vártam, aztán hamar jött a kiábrándulás. Mi rá a garancia, hogy Harukival nem ez lenne egyszer? Semmi. Ahogy akkor is, most is csak én erőltetném megint a dolgot, ha mégis elhívnám a fesztiválra. Eső után azonban már késő a köpönyeg, és hiába adatott meg februárban a lehetőség, ha nem tudtam vele élni. Bármennyire is fáj, de nem maradt más választásom, tovább kell lépnem. – A megélénkülő szél váratlanul összekócolta fekete hajtincseit, de ez egyáltalán nem zavarta: mintha a fuvallat csak lerepítette volna a szívéről a nehéz terhet, megkönnyebbülést hozva a lelkének. Pár pillanatig még a csillagos égboltot fürkészte, de aztán előre szegezte a tekintetét, és sebes léptekkel hazaindult, maga mögött hagyva nem csak a parkot, hanem a fiú iránt fellángolt érzéseit is.

––––––––––

Ennyi lett volna ez a kis novella. Ha tetszett, amit olvastál, nyomj egy csillagot, ha pedig bármilyen észrevételed van, írd meg bátran kommentben! És ahogy fentebb is említettem, a történethez kapcsolódó regényt megtalálod a profilomnál, amennyiben kedvet kapnál hozzá. :) Ha pedig egy ehhez hasonló rövidke kis szösszenetet olvasnál, akkor azt ebben a kötetben találod meg. >>>