Megjegyzés: a 2023-as téli mondós pályázatra írtam ezt a novellát, ami egy japánban játszódó original történet. A cukormázas bödön mondjuk egy kicsit megborult, ami a romantikát illeti, de talán még azért fogyasztható lett a kész produktum (legalábbis remélem :D ). Jó olvasást! :)

Felhasznált kulcsok: Valentin-nap, sebesülés

– Ma nagyon el vagy varázsolva, Hanako! – Akihiro merészen elkapta a lány tekintetét, aki erre teljesen elvörösödött.

– Ugyan már... – Hanako szava elakadt zavarodottságában, miközben leszegte a pillantását. – De megyek, jön a vonatom amúgy is! Majd holnap talizunk! – Alighogy elköszönt, már hátat is fordított a fiúnak, majd sebes léptekkel a peron felé vette az irányt, hogy még éppen idejében fel tudjon szállni a szerelvényre a hömpölygő embertömeg közepette.

A lány akár meg is könnyebbülhetett volna, hogy túllendült a hosszú, nehéz napján, és végre már hazafelé indulhatott, ehelyett azonban egész testében remegni kezdett, mivel semmi sem úgy sült el, ahogyan azt eredetileg tervezte. Már mozdult volna, hogy leszálljon a vonatról, és visszatérjen szerelméhez, de az ajtók hangos csattanással záródtak, a motorvonat pedig dinamikus gyorsítással maga mögött hagyta az állomást.

Hanako levetette magát az ajtó mellett található egyetlen szabad helyre, és egészen összekuporodott, miközben úgy érezte, ha nem sikerül uralkodnia magán, menten elerednek a könnyei. Elszúrtam... – Szemét lesütötte, és csak a táskáját méregette, aminek a mélyén ott lapult az a csokoládétorta, melynek elkészítésébe szívét-lelkét beleadta előző este. Bár ki tudja, lehet, el se fogadta volna tőlem a Valentin-napi ajándékot – sóhajtott, és hiába próbálta elhessegetni negatív gondolatait, csak még inkább lehangolódott. A gimi kezdete óta szoros barátság fűz össze minket. Mennyi közös élmény van már mögöttünk! Amikor pedig a keresztnevemen szólít, azt egyszerűen imádom... – A lány visszarévedt az elmúlt évekre és azokra a pillanatokra, amikor Akihiro mellette volt mind a vidám, mind a nehézkesebb időszakokban. Ennek fényében nem volt csoda, hogy Hanako titkon romantikus érzéseket is táplált a fiú iránt, Akihiro részéről azonban viszonzatlanok maradtak a lány vágyai, és sosem lett közöttük több barátságnál. Minden hiába, ha csak én szeretem őt teljes szívemből – nyugtatta magát, hogy helyes döntést hozott, de mégsem tudta elnyomni a lelke mélyéről feltörő érzéseit, és rá kellett jönnie, hogy mindenképpen megért volna egy próbálkozást, hogy átadja a fiúnak az édességet. Bármikor megtehettem volna! A szünetekben, az órák után vagy még most az állomáson, amikor elköszöntünk. De mégis megfutamodtam! Miért vagyok én ilyen szerencsétlen? – A lány a kezét tördelte, de aztán felpattant, amint a vonat megközelítette az állomást, ahol le kellett szállnia.

Tokió külvárosa már kevésbé volt zsúfolt, a megállóhely pedig hamar kiüresedett, azután hogy az a néhány leszálló utas maga mögött hagyta a peront. Hanako is megindult volna a szokásos útvonalán hazafelé, lába azonban földbe gyökerezett: legszívesebben visszafordult volna, hogy meg nem történtté tegye bátortalan elmenekülését. Mondjuk, azóta már biztosan nincsen ott. Mire is várna? – A lány némi tétlenség után magába roskadva huppant le az egyik padra. Ez volt az utolsó közös Valentin-napunk. Az utolsó esélyem. Jövőre ki tudja, merre vezet majd az utunk a továbbtanulással... – Hanako arcán legördültek az első könnycseppek, miközben elmerengett a távolba: a nap már nyugodni készült a sikátor felett, a vöröslő korongot azonban abban a pillanatban elnyelte egy terebélyes, szürke gomolyfelhő.

A lány összehúzódzkodott, mivel iskolai egyenruhában csak didergett. A Kantó régióban a sokéves átlaghoz képest szokatlanul zord volt az idő, Hanako azonban úgy érezte, talán nem lehet véletlen, hogy a szívével összhangban az időjárás is fagyosra sikeredett február tizennegyedikére. Egy élénk széllökés belekapott hosszú barna hajába, mely így részben szomorkás arcát is elfedte. Jobb lesz, ha inkább levágom rövidre – villantak be neki azok a pillanatok, amikor Akihiro dicsérte egyre hosszabbra és hosszabbra növő haját. Bármennyire is fáj, de el kell engedjem őt. Sose leszek neki több, mint egy barát. Nincsen bennem semmi olyan különleges, amivel valaha is el tudnám rabolni a szívét... – Hanako képtelen volt szabadulni attól a gondolattól, hogy unalmasnak és jelentéktelennek érezze magát. Világéletében kerülte a feltűnést, gesztenyebarna szemét pedig kifejezetten átlagosnak tartotta, főleg szerelme kék íriszéhez képest. Talán változtatnom kellene magamon, hogy észrevegyenek... – Erre az eszmefuttatására undor fogta el, mivel sosem tudta volna magát elképzelni olyannak, mint egyes nőnemű osztálytársait, akiket a feltűnősködés és a pletykálkodás éltetett.

Hanako, miután kidörgölte a sírás nyomait a szeméből, feltápászkodott, hogy nehézkesen meginduljon. Teste már egészen áthűlt, ennek ellenére nem sietett: váltott lábbal lépegetett a peron biztonsági sávját határoló vonalon. Már majdnem az állomás végéhez ért, amikor hirtelen megremegett a hangos vonatkürttől. Úristen! – ugrott gyorsan távolabb a sínektől, és mire a szerelvény befutott, addigra már tisztes távolságból szemlélhette az áramszedős járművet.

A lányt szinte magával sodorta az a kevés leszálló utas is. Gondolataiba merülve kullogott tovább, a lépcső aljához érve azonban elég volt egy figyelmetlen mozdulat ahhoz, hogy a lába megcsússzon a jeges padkán, ő pedig hátrabukjon. Tenyerével csak részben sikerült tompítania az esést, nagyobb baja ugyanakkor nem történt, mivel a táskájára esett, ami megkímélte őt az ütődésektől. Felnézett: az emberek már maguk mögött hagyták őt. Ezt követően lehorzsolt kézfején állapodott meg a tekintete, melyből ugyan csak vékonyan és gyengén, de határozottan folydogált a vér. Ezt nem hiszem el! – A magára maradt Hanako menthetetlenül pityeregni kezdett: úgy érezte, teljes kudarcot vallott. Sebesült keze már kevésbé érdekelte, miután ráeszmélt, hogy hátizsákjában a csokoládétorta a szívéhez hasonlóan ripityára törhetett. Már az a remény is teljesen elveszett, hogy esetleg vegye a bátorságot, és az este folyamán mégis odaadja az ajándékot, hosszú utazást követően akár egészen a fiú lakásáig is elmenve.

A lány egy ideig csak gubbasztott, de aztán összekanalazta magát, és lassú léptekkel útnak eredt, miközben továbbra is hüppögött. Amint az út melletti sínen egy újabb vonat haladt el, pedzegetni kezdte magában, hogy talán még most sem lenne késő visszafordulnia, de aztán végleg letett erről a próbálkozásról, ahogy táskájának kinyitása után konstatálta, hogy kiválasztottjának készített süteménye csakugyan rendesen kilapult.

Hanako már éppen fordult volna az első útkereszteződésnél jobbra, amikor váratlanul valaki az ő nevét kiabálta a háta mögül. A lány szinte pördült egyet a tengelye körül, és miután megfordult, alig akart hinni könnybe lábadt szemének.

– Hanako! Várj meg! – Egy fiú kiáltott utána, méghozzá nem is akárki: az illető néhány pillanat múlva már a lány előtt termett hangos trappolással.

– Akihiro... Hát te meg? – Hanako kihúzta magát, mintha az égegyadta világon nem is küszködött volna a lelke mélyén, azonban nagyra nyílt és kisírt barna szeme, valamint kipirult arca egyértelműen közvetítette érzéseit.

– Lehet, furcsa lesz, amit most mondok – fújtatott a fiú, mivel még mindig kapkodta a levegőt a futást követően –, de volt egy olyan sejtésem, hogy nem hagyhatlak magadra!

– Most komolyan? Honnan jött ez az ökörség? Minek jöttél utánam? – A lány maga sem értette, miért szidta meg Akihirót, miközben felindulásból legszívesebben a fiú fejére borította volna a csokoládétortát, elvégre annak már úgyis mindegy lett volna. Akihiro azonban mélyen Hanako szemébe nézett, mire az mozdulni sem tudott és elvörösödött.

– Ma egész nap olyan furcsa voltál és lehangoltnak tűntél. Nem tudom, miért, de arra jutottam, hogy muszáj leszek utánad jönni! Kész szerencse, hogy utolértelek itt annak fényében, hogy csak két vonattal később sikerült követnem téged...

– Ne csináld már! Különben is, mi lenne? – durcáskodott a lány, szíve viszont egyre hevesebben vert, és úgy érezte, menten elájul.

– Bármi – nevette el magát a fiú. – Már ezer éve ismerem minden mozdulatodat! De a viccet félretéve, aggódtam érted! – Kotorászni kezdett a cuccai között, majd átnyújtott egy zsebkendőt a szipogó lánynak.

Hanako szinte kitépte azt Akihiro ujjai közül, azonban a leheletvékony papírdarab, még ha csak haloványan is, de véres lett lehorzsolt tenyerétől.

– Mi történt a kezeddel? – A fiú rögtön észrevette a rendellenességet.

– Semmi! – A lány szúrósan nézett a fiúra, de aztán szégyenlősen leszegte a tekintetét. – Csak elestem...

– Nem vigyázol eléggé magadra! – sóhajtott Akihiro, és előszedte a pénztárcáját, hogy abból egy sebtapaszt is elővarázsoljon. – Tartsd ide! – utasította játékosan Hanakót, majd miután a lány kinyújtotta a tenyerét, leragasztotta a gyéren vérző sebhelyet.

Hanako keze kihűlt a fagyos hidegben, azonban mégis melengető érzés járta át sérült végtagját, amint érezte rajta a fiú érintését. Megigézve nézte a már leragasztott sebesülését, melyen váratlanul apró fehér pihék is landolni kezdtek. Feltekintett az égboltra: a messzeségben narancssárgásan izzott az ég alja, felette viszont a szürkeségből egyre intenzívebben hullottak alá a hópelyhek.

– Ilyen is ritkán van itt, Tokióban! – Akihiro törte meg a csendet, és ő is felfelé kémlelt, de aztán Hanakóra pillantott, aki zavarodottan felvette vele a szemkontaktust.

Néma csöndben álltak egymással szemben, miközben a hózápor közepette mintha csak megállt volna körülöttük az idő. A lány valamelyest visszahőkölt a zavarba ejtő mozzanatot követően, ugyanakkor hirtelen olyasvalami hagyta el a száját, amit egész álló napon keresztül szeretett volna elmondani:

– Amúgy, izé... Van egy meglepetésem neked! – Hanako egész testében megremegett, de aztán összeszedte a bátorságát: táskájába nyúlt, és előhalászta belőle az összelapított dobozt. – Egy bénácska csokitorta, egy bénácska lánytól – szeppent meg, Akihiro azonban egy szemrebbenés nélkül elfogadta az ajándékot, majd ki is bontotta azt.

– Mondtam már, hogy imádlak? – mosolyodott el a fiú, miközben talán először látszódott rajta, hogy ő is zavarba jött kissé.

– Mondtad, igen. De azt hiszem, nem olyan értelemben, ahogyan én kívánnám tőled... – Hanako a szája elé kapta a kezét, mivel óvatlanul kibökte azt a mondatot, ami a lelke legmélyéről jött. Akihiro azonban nem válaszolt: csak kiborzolta hajából a hópihéket, majd egy határozott mozdulattal letört egy darabot az édességből, és egy szempillantás alatt mohón el is tüntette azt.

A lány meglepetten figyelte az eseményeket, de aztán halkan szólásra nyitotta a száját, azután hogy a fiú lenyelte a falatot:

– Legalább finom? – kérdezte félénken.

Akihiro egy kis hatásszünetet tartott, miközben mélyen Hanako barna szemébe nézett:

– Azt hiszem, ez életem eddigi legfinomabb csokoládétortája... – Mondatát már nem folytatta, helyette egészen közel hajolt a lányhoz, hogy néhány pillanat múlva már ne a sütemény, hanem Hanako puha ajkának édes ízét érezze.

––––––––––

Ennyi lett volna ez a kis novella. Ha tetszett, amit olvastál, nyomj egy csillagot, ha pedig bármilyen észrevételed van, írd meg bátran kommentben!

Ha valami komolyabb művet is szívesen olvasnál tőlem, akkor A tanúhegyek táltosai és A Balatonon is túl című regényeimet tudom ajánlani, amelyeket szintén megtalálsz itt Wattpadon, a profilomnál. Legyen szép napod! :)