A tűz halkan sercegett a kandallóban, a falakon lángnyelvek játszadoztak, mint ha csak hallani akarnák a két férfi halk, ámde fontos szavait. Lipót a pipájába szippantott, a kesernyés íz végig szaladt a torkán, majd kifújta komótosan. Úgy tett, mint akinél a világ összes ideje van, pedig talán élete legfontosab döntését készülte meghozni.

- Mit kérsz cserébe? - szólalt meg pár perc múlva, a pipáját félre tette, és teljes figyelmét az előtte álló alakra szegezte. A férfi íriszei vörösen izottak, a szemeiben túlvilági gonoszság csillogott. Huncut mosoly kúszott az ajkaira, már - már gyermekes, szelíd hangon szólalt meg.

- Semmi különöset, felség. Elég fizetségül, ha a dinasztiáját senki nem vinné tovább, akkor lelkeik az enyémek és megfosztom őket az adománytól - felelte, az ujjait szórakozottan járatta végig a fotel hímzésén, majd újra a leendő királyra nézett. Lipót szemöldöke felszaladt, furcsának hatott számára ez a kérés, a  félelem virága gyökeret kezdett ereszteni benne, olybá tűnt, már nem olyan jó móka lepatkálni az Ördöggel. De már megtette, és akármilyen veszélyesnek is hangzott, rábólintott.

- Úgy legyen. Hol írjam alá? - egyenesedett ki, a kandallóban lévő lángok árnyékot vetettek az arcára, hirtelen nem lehetett volna eldönteni, hogy mégis ki jött az alvilágból. Lipót a férfi szemeibe nézett, nem pislogott, némán bámulta. A percek csiga lassan teltek, Lipót úgy érezte a levegő egyre súlyosabb, mint ha a vállára teher nehezedett volna, már nem tartotta magát olyan egyenesen. A fények vadabbul cikáztak a falon, az alak a tűzbe nyúlt, majd egy papírost húzott elő. Az asztalra tette, az ő aláírása már régen ott volt. Lipót kiszakadt a gondolataiból, a szemöldökét összevonta, majd a kezébe vette a szerződést. Héber nyelven íródott, a király hiába próbálkozott, sehogyan se tudta kibogarászni, hogy miről is szól. Letette az asztalra, elővette a tollat, de a férfi közbe szólt.

-  A vérrel írja alá.

Lipót csak pislogott, legszívesebben rászólt volna, hogy merészel ilyen hangot megütni, de tudta, ezzel csak maga alatt ásná a sírját. A lúdtollat félre tette, az asztalon lévő kés után nyúlt, majd a tenyerére fektette. Egy ideig nézte az éles tárgyat, majd hirtelen végig húzta a bőrén. Halk koppanással esett a papírra a bíborvörös nedű, minden egyes csepp után Lipót úgy érezte, nem is a hosszú élet gyönyörű éveit kapta meg, hanem a kínhalált, amiben a lelke az örök magány és szenvedés földjére jut. Nem lehetett mit tenni, a Sátán arca megváltozott, a huncut mosolyt gúny váltotta fel, elvette a papírt, elégedetten tette a mellénye zsebébe.

- Éljen soká, a király - csettintett, a következő pillanatban már nyoma sem volt.