Volt egyszer egy kislány, Janka,
Nem ez volt az ő nagy napja,
Kincset keresni ment a kertbe,
De csak ásója rekedt a földbe.

Erőlködött így, úgy, amúgy,
Csak van az ásónak kiút,
Ki is fordult egyszer aztán,
Majdhogy nem vágta Jankát kupán.

Ígyse lelt a kifordult földben egyebet,
Csupán tekergő giliszta hölgyeket.
Be is ment hát a mufurc zsivány,
Tény, hogy nem volt szende kislány.

Odabent az ágyon gubbasztott,
Csak rosszcsont fejében fondorkodott.
Belopakodott végül a hálóba,
Hogyhogynem rá akart állni a szekrényajtóra.

Az ajtó leszakadt, Janka fekszik hanyatt,
Édesanya a zajra lihegve szaladt,
Nézi nagy szemekkel a pusztítást,
Bár a zajt hallva már nem is várt mást.

Végigméri a szipogó kis zsiványt,
Nem lát mást, csak egy szende kislányt,
A szekrény elkorhadt, a csorba ásó javítható,
De gyermeke lelke nem pótolható.

Édesanya öleli a bűnbánó gyermeket,
Janka csintalan szeméből könny pereg,
Mert többet tanít a szeretet és a megbocsátás,
Mint száz pofon vagy ezerszáz ordítás.

Öccse Janika egyedül a konyhában,
– ott felejtette anya a nagy felfordulásban –
S míg azok a békepipát elszívják,
Angyali mosollyal elmajszolja az almáskosárkát.