Egy csendes éjen álmot láttam,
Csodaszép angyal jelent meg szobámban.
Ránéztem és annyit mondott:
Egyet kívánhatok.

Felsorakoztattam szívem vágyait;
Felidéztem lelkem sugalmait:
Kérhetek földöntúli szépséget, örök boldogságot,
Tudást, szerelmet vagy épp halhatatlanságot.

Azzá lehetek, amivé mindig is akartam;
Beteljesíthetem legnagyobb vágyam.
Minden előttem volt, ami elmúlt s még lesz;
egyet kívántam igazán: látni a színeket.

Látni a világot olyannak, mint mások;
átélni azt, mire oly rég vágyok.
Többé nem legyint rám senki:
Ez színvak – nem érti.

Megérteném végre, mitől piros a szürke,
Nem vágynék tovább a színekre epedve.
Így szóltam: „Látni akarok!
Úgy látni a világot, mint mások!"

Felnyitottam a szemem – a szobámban voltam,
Azt láttam, mire álmomban sem gondoltam:
Rózsaszín fényár töltötte be a szobát
- Hát ilyen a hajnalhasadás?!

Körbenéztem mindenütt, bejártam a házat,
Körbeszaladtam kicsi falucskánkat.
Láttam anyám ébenszín haját,
Húgom arcának vöröses pírját.

Körülvett a színkavalkád és rádöbbentem:
Milyen szörnyű a világ!
Hiába gyönyörűek a színek,
Az emberek közt csak viszályt keltenek.

Az ember mindent eltorzít,
Egy poros arany rögért ont vért;
Zöld papírdarabbal váltja meg a világot;
Rubin piros kőért űzi el az álmot.

Láttam a világot,
Átéltem, amit mindenki más.
Csak azt kérdem:
Minek nekem ez a színkavalkád?!

Mennyivel egyszerűbb volt,
Amíg nem láttam mindezt!
Mennyivel jobb volt szeretettel
Kiszínezni az életet!

Azt kívántam,
Bár mást kértem volna!
Akkor most minden
Sokkal, de sokkal könnyebb volna...

Felnyitottam a szemem,
A szobámban voltam,
Feketeség ölelte körbe
Egész birodalmam.

Úgy éreztem, minden visszatért,
Egész lényem megbékélt.
Szívembe visszatért festéknek a szeretet,
Ecsetnek nem maradt más, csak a képzelet.

Kinéztem az ablakon,
A fehér hold ragyogott,
Akkor döbbentem rá:
Már nem álmodok.