Henry ziláltan rogyott a vörös bársonyheverőre. Teste égett a láztól, ám ő ezzel mit sem törődve egyre csak az idegen hangját ízlelgette. Edward Hyde....Még soha életében nem hallotta ezt a nevet, teljesen idegennek hatott számára.

- Mégis mit akarsz, tőlem mond?

"Hogy én mit akarok tetőled? Hisz te voltál az, aki hívott engem! Vagy tán már megbántad, drága Jekyll?" - Henry nem értette, aztán az üres pezsgőspohárra tévedt a tekintete. Ki kellett vernie az ostoba gondolatot, ami eszébe jutott. Hisz akármilyen erős is legyen, nem jelenthet meg egy vadidegen ember csak úgy a fejében, vagy tán mégis?

- Nekem nincs szükségem rád!

"Oh, dehogyis nincs! Nem a véletlen műve, hogy újra itt vagyok. Csak nem képzeled, hogy csak úgy megszabadulhatsz tőlem? Edward Hyde élt él és élni is fog, amíg csak léteznek emberek ezen a földön!" - Henry egy árva szavát sem értette a Hyde nevű idegennek. Annyi bizonyos volt, hogy rajta kívül senki sem tudott a létezéséről és ennek így is kellett maradnia. Az emberek már így is bolondnak tartották, nem akart újabb okot szolgáltatni nekik azzal, hogy egy olyan emberről beszél, aki hús vér valójában nem is létezett. Az egyetlen amit jelen esetben tehetett, hogy igyekszik figyelmen kívül hagyni mindazt amit ez a Hyde mond neki. Hisz hiába állítja, hogy elpusztíthatatlan, a világon minden múlandó, semmi sem tart örökké, így Edward Hyde sem. Már csak azt kellett kitalálnia, mégis mivel tudja kiűzni magából ezt a zavaró hangot. Henry igyekezett erőt venni magán, hogy nekiláthasson a munkának, ám a láztól teste hirtelen minden erejét elvesztette.

- Henry? Henry, odabent vagy? - Emma hangját hallva úrrá lett rajta a félelem. Menyasszonya semmiképp nem szerezhet tudomást a kísérlet sikertelenségéről, arról pedig végképp nem, hogy ő maga volt a kísérleti alany. Még a gondolatától is rosszul volt, hogy Emma gyűlölni fogja emiatt, és elveszíti az utolsó embert is, aki igazán fontos volt a számára. Hisz édesanyja már rég halott, édesapja pedig teljesen elveszítette kapcsolatát a külvilággal. Ha Emmát is el kell veszítse, akkor inkább akasszák fel az első kandeláberre.

"Nahát, nahát, milyen gyönyörű hang! Mi lenne, ha közelebbről is megszemlélhetnénk?" - Hyde gusztustalan mormogásával végképp kihúzta a gyufát Henrynél.

- Ne merészeld! - ám hiába volt minden igyekezete, Hyde immáron Henry alaposan elváltozott hangján szólalt meg. - Emma drágám, gyere csak beljebb! - az ajtó kinyílt, Emma pedig alaposan megrémült, mikor észrevette vőlegényét, aki abban a pillanatban kicsit sem hasonlított önmagára. A kezében tartott hófehér cilindert félredobva, Henryhez szaladt és karjával átölelte a férfi derekát.

- Henry, mi történt veled? Tán csak nem beteg vagy?

- Kérlek, ne aggódj miattam, jól érzem magam! - ám Emmát ennyivel nem lehetett meggyőzni. A vörös díványhoz kísérte kedvesét és lefektette a férfit.

- Mindjárt hozok neked borogatást, az majd leviszi a lázadat! - ám mielőtt Emma elindulhatott volna, Henry minden erejét összeszedve magához rántotta a megérmült Emmát.

- Kérlek, most menj inkább haza! Ezt majd én elintézem.

- De hát látom, hogy nem vagy jól! Miért nem engeded, hogy segítsek? - a miértre, igen jó válasz lett volna Hyde jelenléte, ám Henry célja pont az volt, hogy Emma semmit se sejtsen.

- Nem kell aggódnod miattam, inkább menj és tervezd tovább az esküvőnket. Hisz azt szeretnéd, hogy minden tökéletes legyen, vagy tévedek? Hát akkor tedd tökéletessé! Bízz bennem, meg tudom oldani! - bár Emma számára úgy tűnt, Henry a láza csillapítására célzott, valójában inkább a Hyde elpusztítására tett kísérlet lebegett a szeme előtt.

Emma végül megtette amire vőlegény kérte, ám amint kilpett az ajtón, egy hangos morgást hallott odabentről, mely erősen hasonlított egy állati bőgésre, sem mint egy emberi hangra. Megtehette volna, hogy visszamegy, ám a rémület ami úrrá lett rajta arra késztette, hogy egyenesen hazamenjen. A szíve végig a torkában dobogott, míg hazafelé igyekezett. Nem értette mi történhetett Henryvel. Általában összeszedett és nyugodt volt, ám most olyan volt akár az isten haragja. Rosszul érintette, amiért jövendőbelije nem hagyta, hogy segíthessen neki. Abban a pillanatban, amint Emma hazaérkezett, gyorsan elfordította az ajtó zárját. Tudta, hogy nincs mitől tartania, ennek ellenére szerette volna biztonságba tudni magát. Ezek után másra sem vágyott, mint bezárkózni a szobájába és eltűnődni azon, vajon Henry miért bánt vele úgy ahogy. Hisz ha nem akarta volna, hogy ott legyen nem hívja be őt magához. Mintha abban az egyetlen pillanatban valaki más szólalt volna meg helyette. Lábait gyorsan szelte a lépcső fokokon, ám még mielőtt szobájához érkezett volna, édesapjába ütközött.

- Hát téged meg mi lelt? Olyan vagy akár az isten haragja! Tán csak nem beteg vagy?

- Én nem papa, de úgy tűnik Henryvel valami nincs rendjén! - Denvers igyekezett visszafogni magát, nehogy azt találja mondani lányának, hogy ő megmondta. Ehelyett igyekezett együttérzőn hallgatni. - Először behív a szobájába mint akinek semmi baja, de mikor benyitottam, mintha nem is ő lett volna. Talán csak a láz döntötte le így, de esküszöm soha ilyen állapotban nem láttam még őt! - Emma nem bírta tovább, csak úgy kirobbantak belőle a szavak. Félt, nagyon félt attól hogy a körülötte levő embereknek lesz igazuk Henryvel kapcsolatban, nem pedig saját magának. Pedig szíve mélyén őszintén hitte, hogy mindez ami történt csak egy múló rosszullét részéről és hamarosan minden olyan lesz mint eddig volt.

- Ez minden? - Emma nem tudta, beszélhet e apjának arról a rémisztő hangról ami Henry szobájából szűrődött ki, miután elhagyta azt. Félt hogy apja a legrosszabbra gondol majd és talán felbontja az eljegyzésüket. Már pedig ő abba biztosan belehalna.

- Nem, már mindent elmondtam! - látva lánya zavart tekintetét, Sir Denvers tudta, hogy Emma nem mond igazat, ám nem akarta tovább feszegetni a témát, így hagyta hogy lánya a szobájába menjen.

Henry mozdulatlanul feküdt a vörös kanapén. Még megmozdulni sem bírt a láztól. Egyre csak az járt a fejében, hogy Emma most biztosan bolondnak nézi a furcsa viselkedéséért. De hogyan is mondhatná el, hogy saját magán végezte el a kísérletet?

Drága barátom, én talán megoldást találhatnék a problémáidra! - hát persze, egy pillanatra el is feledkezett démonáról, Edward Hyderól.

- Ugyan mégis mit tehetnél te? - Henry gúnnyal válaszolt. Hiszen mégis mit tehetne egy hang mely csak a fejében létezik?

"Többet mint hinnéd. Ha akarod minden  ellenségedtől megszabadíthatlak. Mindössze annyit kérek cserébe, hagyd, hogy időnként rendelkezhessek a teated felett. Ez talán nem is akkora ár azért, hogy az ellenségeid a pokol tűzén égjenek el!" - Henry hitetlenkedve hallgatta Hydeot. Mégis mit képzelt? Hogy majd végez az igazgató tanács tagjaival? Ennyire nem lehet kegyetlen egy ember!

- Én nem vagyok gyilkos! Igen, neheztelést érzek, mérhetetlen dühöt de sosem lennék képes beszennyezni a kezem más emberek vérével!

"Emiatt egy percig se aggódj! Tudomásod sem lesz semmiről! Csak bízd rám magad és meglásd a világ a lábaid előtt hever majd Jekyll!"