Sziasztok!

Nagyon, rettenetesen és irtóra sajnálom, hogy egy darab rész nem volt a nyáron! Komolyan szégyellem magam :( És az a legrosszabb, hogy konkrétan egyik sztorimba se hoztam új részt augusztusig. Ez a rész sem lett sajnos hosszú és még gagyi is lett sajnos :/ Sajnálom a sorozatos csalódást, igyekszem írni a részeket, de mivel ez a végzős évem, ezért ezt a sztorit hamarosan lezárom. Még nem tudom hány rész lesz, de még október előtt be akarom fejezni, hogy a tanulásra tudjak koncentrálni és mellette csak a Hear my voice!-t és a Bloggert fogom csak írni.

Na elég is belőlem. Jó olvasást! (még ha rövid is lett :/ )

-Nos – kezdtem egy korty után – Miről van szó?

-Már kicsit elbizonytalanodtam – húzta el a száját – Lehet nem kellene tudnod...

-Na most már aztán nincs visszaút! – mutattam rá felháborodva – Tudod te mennyire aggódom miatta? Amióta bogarat ültettél a fülembe nem tudok másra koncentrálni!

-Jó jó – kuncogott fel, de szemei aggodalomról árulkodtak. Fejét leszegve piszkálta a poharában lévő kanalat, miközben gondolkozott.

-JungDae! – szóltam rá, mire sóhajtva emelte rám tekintetét és végre belekezdett.

-Mennyire ismerted a bandát ezelőtt? – tette fel ezt a váratlan kérdést. Igencsak meglepett. Mi köze ennek HoSeok problémájához?

-Nem nagyon – ráztam meg a fejem – Hallgattam néhány számukat, amik még a rádióból megtetszettek, tudtam, hogy heten vannak, de ennyi.

-Tehát ezeken kívül semmi?

-Semmi – ráztam a fejem és vártam, hogy folytassa.

-Akkor nagyon az elején kell kezdenem – sóhajtott, majd az asztalt bámulva kezdett bele. Nem nézett rám, de mindaz, amit elmondott teljesen ledöbbentett. Ezekről én nem tudtam!

Azzal kezdte, hogy mikor megalapult a banda, HoSeok elmondta neki, mennyire fél. Közép suliban nem tartozott a népszerűek közé. Mindenkinek csak egy jópofa srác volt. Semmi több. Neki ezzel nem is volt gondja, de mikor családja és barátai rávették a gyakornokságra, és fel is vették, majd mikor bevették a bandába meghátrált. Hirtelen érte és nem akarta elhinni. Csúnyának találta magát ahhoz, hogy ő idol legyen, hiába győzködte mindenki.

-Nekem kellett lelket öntenem belé – mosolyodott el szomorkásan – A menedzserük is sokat segített, így aztán végül elment az első bandatalálkozóra. Igyekezett laza lenni. Amikor vége volt a találkozónak meglátogatott. Majdnem hogy sokkos állapotban jelent meg az ajtóban – húzta félmosolyra száját, ami engem is megmosolyogtatott – Nem akarta elhinni, hogy ennyire kedvelik. De az a fura, hogy azelőtt sose volt ennyire bizonytalan – nézett végre rám fura tekintettel – Mindig ő volt a pozitív és ezt az egy esetet kivéve utána is. Ezért is lett a neve J-Hope. A remény. Mindenkit biztatott, még akkor is, mikor ő sem volt a toppon.

Azzal folytatta, hogy hogyan teltek az első évek a bandával. Nagyon jól kijött mindenkivel, de azt senkinek sem árulta el mennyire bizonytalan. Neki is voltak ugyan rajongói, de közel sem annyi, mint a többieknek. Mindenki a jóképű, fiatal tagokra bukott. És megint ő lett az a jópofa srác a háttérből. Úgyhogy kezdődött minden elölről. Sose mutatta ki az igazi érzéseit és senki nem is tudott a problémájáról.

-Egy idő után azonban rájöttek valahogy. Azt nem tudom hogyan – sóhajtott – Próbálták bátorítani és mindenbe bevonták. Jimin tett érte a legtöbbet. Egyszer a testével formálta meg a nevét és kitette twitterre mikor szomorú volt. Mindig ő volt a legbizonytalanabb, egyben legerősebb ember is a bandában. Nagyon sok kisebb dolog történt, ami folyamatosan bátortalanította el. A videóikban is nagyon jól mulatott, mert a fiúkkal remekül kijön. Sokszor mondta is, hogy olyanok ők neki, mint a testvérei. De amikor megnézi a közösségi oldalakat és látja a mémeket, amiket róla csinálnak viccből – rázta meg a fejét – Szinte azok a legrosszabbak. Gúnynak veszi sajnos. Nem tud rajta nevetni. A bandából mindenkinek van egy ilyen gyenge pontja. Tae például utálja, ha aliennek hívják vagy ufónak. De HoSeoknak nem csak ez volt a baja. Rengeteg minden zavarta. Azonban... - vett mély levegőt, majd lassan szemeimbe nézett – Volt egy eset, ami mindennél rosszabb volt.

Azt hittem ezek után már mindenre fel vagyok készülve, de sajnos tévedtem. Az, amit ezek után mondott teljesen ledöbbentett és elszomorított.

Elmesélte a videós esetet. Amikor belekezdett egy live videóba, de senki nem figyelt rá. Mindenki azt kérdezte hol vannak a többiek.

-Mutasd a videót – mondtam határozottan.

Nem akarta megmutatni, ezért elkezdtem rákeresni, de nem találtam.

-Letörölték? – kérdeztem értetlenkedve. Lehet még jobb is...

-Nem – felelte, majd megadva magát elővette telefonját, majd rövid keresgélés után átnyújtotta, hogy megnézhessem.

Lesokkolva vezettem haza eme találkozónk után. Képtelen voltam elhinni, hogy mindez megtörtént, holott a videó volt a bizonyíték rá, hogy nem. Ez bizony a valóság és még léteznek olyan emberek, akik figyelmen kívül hagyva minden emberiességet és együttérzést, beletaposnak egy ember lelkébe. 

Hazavezettem, majd a kanapémon elterülve kezdtem el gondolkozni.

Ezek szerint HoSeok nehéz időkön megy keresztül, ezért volt olyan lehangolt a fotózáson. Hamarosan itt a születésnapja is és nincs sok életkedve. Namjoon is a nyakára jár a kapcsolatunkkal kapcsolatban és még ott a hétvégi koncert, amire egy halovány mosolyt is nehezen tud összekaparni.

Nehéz ügy én mondom...

-Kell, hogy legyen rá valamilyen megoldás - dörzsöltem a homlokom, majd lassan felkeltem és a földig érő ablakom előtt kezdtem el járkálni, miközben a havat bámultam szüntelen.

A Namjoonos problémán még úgy ahogy tudtam segíteni, mert már amúgy is terveztem beszélni vele, és akkor talán az helyre is jön, de a többi... A születésnapjára ki kell találnom valamit. Ahhoz viszont szükségem lesz Jiminre.