Mire összepakoltam a dolgaimat a táncteremből, már szinte este lett. Csodás, még a többiek is időben hazaértek. Nekem persze feltétlenül kellett makacskodjak és maradjak még egy kicsit táncolni! Aigoo, félek a sötétben... Mi van, ha valaki rám támad?

Amikor mindent összeszedtem, ami hozzám tartozik, gyorsan bezártam az ajtót és a kulcsot a portásnak adtam, aki elég fáradtnak tűnt és alig várta, hogy végre elhúzzak onnan. Igen, csak én voltam már itt, mi sem természetesebb. Biztos nagyon szerethet ő is, amiért tovább itt kellett maradnia. Mert nem dobott ki engem még soha, az is biztos.

- Jó éjt! – köszöntem el tőle, mire egy morgást hallatott (ami szerintem köszönés volt), majd ő is pakolni kezdett, hogy végre hazamehessen.

Amikor kimentem a friss levegőre, kissé jobban éreztem magam. Nagyon szeretek táncolni, de ha a kis, izzadtság szagával keringő kis szobából kijövök, jólesik a friss levegő. Ha busszal kéne menni, akkor meg ott halnék meg. Semmi levegő, forróság, és izzadtságszag ott is. Járok egyet, az jobb lesz. Bár kissé parázok, ilyenkor nagyon utálok a sötétben járkálni. Máskor minimum Minhee megvár, de ma hamarabb haza kellett menjen, mert jöttek a rokonai, vagy mit mondott.

A hidegben a hatalmas válltáskámba raktam a táncos cipőm és a ruhám mellé a kis bérletemet, amivel mutatom, hogy ingyenesen jöhetek a havi bérlet miatt. A nevem ott virított piros színnel, jelezve, hogy lány vagyok. Jung Jiyeon.

Miközben elindultam az úton, ahol már kicsit hűvösebb volt, kiengedtem lófarokba kötött hajam és próbáltam kicsit úgy állítani, mint egy normális embernek, ahogy szokott. Mondjuk, amilyen béna tudok lenni, nem fog ez olyan könnyen sikerülni. De nem is annyira érdekel, nem az a fajta lány vagyok, akinek csak a külső számít, semmi más. Annyit adok a külsőmre, amennyit kell, nem viszem túlzásba. Sminket az arcom eddig max kétszer, ha látott.

Miközben gondolkodtam, kedvem támadt zenét hallgatni. De nem mertem. Mi van, ha nem hallom, hogy jön valaki? Lehet, hogy pont úgy fognak tudni elrabolni. Zenehallgatás lefújva.

Így hát a táncon hallott zenéket dúdoltam magamban, persze úgy, hogy senki ne hallja, aki nincs közvetlen mellettem. A végén azt hiszik az emberek, hogy valami részeg vagyok, aki most jött a kocsmából.

Olyan csöndes volt most minden, hogy hallani lehetett, ahogy a hideg köveken koppan a cipőm. Kocsik sem nagyon jártak itt ebben az utcában, ez egy kicsit nyugodtabb hely. És így hozták rám majdnem a szívrohamot, mivel a hatalmas csöndet a telefonom csörgése zavarta meg.

Összerezzentem, majd magamban szidtam, aki ilyenkor hívott: Minhee. A mázlista, ő már rég otthon van.

- Szia! Hol vagy? - kérdezte, miközben kifordultam a másik utcába.

- Most megyek haza. - sóhajtottam, miközben a megfagyott levegőmet lestem. Olyan szép ilyenkor...

- Ez komoly? Máskor nem hagylak ott. - nevetett halkan a telefonba, majd végül sóhajtott. - Félsz? Őszintén, a legjobb barátod vagyok, hallgatlak.

- Egy kicsit. - mondtam enyhítve azon, hogy rohadtul félek, hogy valaki megtámad.

- Akkor nem is tudom. Ha nem nagyon félsz, menj a rövidebb úton, ami kicsit ijesztőbb, de gyorsabb. Ha viszont félsz. menj a hosszabbik úton, mert általában ott ilyenkor még tömeg van.

Felsóhajtottam. Nem lehetek ennyire gyáva. Plusz ha a hosszabbik úton megyek, az plusz negyed óra, és már minél hamarabb az ágyban akarom magam tudni.

- Tudod mit? A rövidebbiken megyek, mert már hulla fáradt vagyok. - mondtam végül, miközben a másik saroknál a rövidebb út fele vettem az irányt.

- Ne menjek eléd? Vagy nem félsz?

- De, félek, de ne gyere. Kibírom ezt. Egy kis bátorságpróba. - mondtam, mire mindketten elnevettük magunkat.

- Akkor jó. Én le is teszem, mert most mennek el a rokonaim, lemegyek tőlük elbúcsúzni. Hívj, ha valami van!

- Oké, akkor kb negyed óra, és otthon vagyok. - búcsúztam el, majd letettem, és lépteimet felgyorsítva indultam az útnak. A telefonom lámpájával világítottam, hogy nehogy valami legyen előttem. Mondjuk egy hulla, vagy egy macska, ami a szívrohamot hozza rám.

Miközben sétáltam, mögülem egy halk nevetést hallottam.

Először azt hittem, valami férfi röhög egy random dolgon. Aztán hátrafordultam, és rögtön rájöttem, hogy nem ez a helyzet.

A hang forrása egy izzadt, büdös, részeg ember volt, aki nem sokkal mögöttem jött. Hát ő sem lehetett már szomjas.

Megijedtem, összeugrottak az izmaim, és felgyorsítottam lépteim. Az a csávó viszont követett. Tömegbe kell mennem, vagy valami olyan helyre, ahol nem merne hozzám nyúlni. De jelenleg senkit sem láttam az utcán a kettőnkön kívül.

A perverz egyre közelebb ért hozzám, már nem is törődött azzal, hogy észrevettem. Mindjárt vége az utcának, és elmenekülhetek. Csak utánam ne jöjjön, remélem a részegek rosszul futnak. Befordultam a sarkon, és elkezdtem rohanni.

De ma ismét nem volt a szernecse mellettem, mert utánam szaladt. Néha hátranéztem, és láttam, vészesen közeledik.

Aztán nekiütköztem valakinek. Elestem, és lehorzsoltam az alkarom. Pislogtam párat, mert a fájdalomtól nem igazán láttam, és észrevettem azt a "tankot", akiben elbotlottam. Tulajdonképpen egy középmagas, kissé kövér, szemüveges fazon volt.

- Elnézést kérek.- tápászkodtam fel, és gyorsan meghajoltam.

- Semmi baj.- válaszolt.

Eközben a perverz is odaért hozzánk, de amint észrevette a férfit, megállt.

- Kérem segítsen ez az alak kerget engem.- súgtam nagyon halkan.

- Ó. Ez esetben nem kell aggódnia. Elkísérem egy darabon. Csak hogy ne legyen egyedül.- ajánlotta a férfi.

- Köszönöm szépen.- hajoltam meg, majd elindultunk magunk mögött hagyva a perverzet, aki szitkozódott egy keveset, és keresett magának valaki mást, akit rémiszgethet.

Megmentőmmel csendben sétáltunk. Hálás voltam neki, de ötletem sem volt, hogyan köszönjem meg.
Hallottam, hogy csörög egy mobil. A zsebemhez kaptam. Nem az enyém volt, mert a következő pillanatban a férfi felvette.

- Hol vagytok?

- Mindjárt jövünk.

Egy fiatalabb, aranyos hang szólt a telefonból.

- Szóljatok ha a közelben vagytok, elétek megyek.- közölte a férfi.

- Rendben.

Letette a telefont, és a zsebébe süllyesztette. Megálltunk a közlekedési lámpánál. Vártunk a zöldre, majd átmentünk. Az út túloldalán végleg úgy éreztem, hogy biztonságban lehetek, ideje volt hazamennem.

- Köszönök mindent.- hajoltam meg.

- Ez csak természetes.- válaszolt a férfi.

- Megtudhatnám mi a neved?- kérdeztem.

- JI-HUN HYUNG!- hallottam mögülünk.

Hátrafordultam. Egy középmagas, fiatal, aranyos fiú közeledett mögöttem a társaival. Ugyanaz, aki a telefonba is beszélt.

- Na itt vagytok. Indulnunk kell.- ment oda hozzájuk Ji-hun, amint azt megtudtam.

- Menedzser-hyung, még előbb enni akartam.- biggyeszette le a száját a srác.

- Ugyan Hobi, majd a kocsiban kapsz valamit.

Hobi... Ismerős nekem ez a név...

- Tae, hol van Jimin és Jungkook?- kérdezte Ji-hun.

- Nemtudom. Mindjárt jönnek remélem.

Hallottam ezeket a neveket már valahol...

- Suga hívd fel őket. Nincs sok időnk, vissza kell érnünk.- utasította Sugát a mellette álló magas, ütemes hangú csávó.

Várjunk csak. Suga? Jimin? Hobi? Jungkook? Tae?

Ismerem őket, ahogy mindenki más.

Sok idő kellett amíg felfogtam, hogy a menedzserük mentett meg.

Velem szemben pedig a 2 tagot hiányoló, de még így is helyes BTS állt.

Na, ez lett volna a prológusa a könyvünknek ^^ reméljük tetszeni fog!

Sziasztok! ❤