Rám néznek, nyersen s vadul.
Tekintetünk, mint a veszett vadaké, amelyek szemébe reflektorral világítanak.
A pupillájuk hatalmasra van tágulva, tehát nem kellett nagy zseninek lennem ahhoz, hogy tökéletesen biztos legyek abban, hogy valamilyen szert használtak. Már megint.
Vajon most mit szedtek be ?
Kokaint ? Heroint ?
Vagy valami egészen új csoda szert ?
Valamit, amitől majd az eddigieknél is erőszakosabbak lesznek majd ?
Esetleg olyan szert, amitől elálmosodnak?

Egészen addig fel se tűnt, hogy visszatartottam a lélegzetemet, amíg azt nem láttam, hogy végre valahára elindultak az ajtó felé.
Ekkor a lehető leghalkabban kifújtam a bennt tartott levegőt és egy egészen kicsit talán meg is nyugodtam.
Azonban egyszer csak megtorpantak, majd visszaindultak felém.
A helyiség közepére érve újra megálltak, aztán a tengelyük körül száznyolcvan fokos fordulatot véve újra az ajtó felé meneteltek.

És ezt eljátszották újra meg újra.
Már sírni tudtam volna az idegességtől valamint a feszültségtől, de nem tehetem! Nem láthatják rajtam ,hogy mennyire félek !
Ki kell tartanom!
Muszáj, hiszen nem csupán az én sorsom forog itt kockán!
Ha csak az én életem lenne a tét, akkor már régen ízelítőt kaptak volna a szarkasztikus énemből!
Azonban mivel mások is érintettek ebben az egészben, hallgatok.
A számban érzem a vér ízét, annyira erősen harapdáltam az ajkaim.

Még csak egyetlen egy napja tartanak fogva, de érzem, hogy már most kezdik elveszíteni a türelmüket.
Egyre feszültebbek ,egyre többet lesnek az ajtó felé .
Sejtelmem sincs arról, hogy kinek az érkezésre várnak ennyire feszülten, mégis ez az egész akarva - akaratlan engem is idegeséggel tölt el a helyzet.

Újra elém sétálnak, ezúttal nem érnek hozzám, csak meredten bámulnak.
Érzem, ahogy szinte levetkőztetnek a tekintetükkel.
Aztán egyszer csak az egyik kigyúrt magasra lendíti a kezét, én pedig azon nyomban behunyom a szemeimet, még mielőtt a pofon az arcomon csattanna.
A fájdalomtól könnyes szemmel sikítok fel.

Nevetnek, még hangosabban hahotáznak azok a rohadék, senkiházi idegbetegek!
Fáj és ők csak gonoszan röhögnek!
A hahotázásuk, akár a folyékony méreg, amely a szervezetbe jutva csupán szépen lassan öl s eközben kibírhatatlanul fájdalmasan felemészt.

A bennem kavargó érzelem nem csupán félelem, többé már nem, hanem ez már rettegés és gyűlölet keserű elegye.
Nem tudom, hogy mit tehetnék, hogy leállítsam őket!

Visszavisznek a fagyos szobába.
Szó szerint behajítanak a sötét, bűzös helyiségbe, majd rám zárják az ajtót és elmennek.
Az egyetlen hangott az újra és újra betonnak koppannó fejem adja, ahogy próbálom a vértől sikamlós kezeimmel felemelni a testemet.

Hosszas küzdelem után eljutok az ágyig.
Viszont felmászni rá már nincs erőm, így csak neki támasztom a hátamat és mély levegőket véve próbálok lecsillapodni.
Egy kis idő elteltével sikerül felkúsznom a hevenyészett ágyra, ahol végre kitapintom az életben maradásom kulcsát.

- 🖤 -

Lágyan nézett le a merengő hold a csendes városra, amelyben a legtöbben már rég mélyen aludtak.
Álmaikban mesebeli országokat bandukolnak be szereteikkel és ezernyi kalandban vettek részt velük karöltve.

De Ő nem pihent, hiszen Őt ma se látogatta meg a számára már oly rég eltűnt álommanó.
Néma csendben állt az asztala mellett, kezében már a negyedik sörével és éppen a múltjára tekintett vissza.
Azokra az időkre, amikor még minden is a lehető legnagyobb rendben volt.
Akkor még az volt a legnagyobb bajuk, hogy hova utazzanak el a hétvégén vagy, hogy mit nézzenek a következő alkalommal a moziban .

Mosolygó arcok meredtek vissza rá a fényképekről, amelyek még mindig az asztalán álltak.
Ezek csak tovább erősítették a szívében már amúgy is rettenetesen mélyen tátongó űrt, amely maradandóságával minden egyes nap emlékeztette mindarra, amit végleg elvesztett.

Azon a napon ő nem csak két embert veszített el, hanem egyből kilencet. Ráadásul nem is akárkiket, hanem a számára legfontosabbakat.
Miután pedig minden támasza oda lett, azon nyomban elköltözött a régi házából, amelynek hálója a buja, nappalija pedig a meghitt percekre emlékeztette, amelyeket ott élt át az ő embereivel, az ő fogadott családjával.
Azokkal, akik most már semmivé lettek.
Ezen merengve újra egy nagyot húzott a kezében tartott, a már félig üres üvegből.

Ez a lakás nagyban más volt, mint a régi.
Sokkalta kopárabbnak hatott, alig akadt benne bútor. A konyha és a fürdőszoba alapból be voltak már rendezve, amikor ide költözött, így azok hatottak a legotthonosabbnak.
A nappaliban állt egy kopott bézs kanapé, amin néhol rubinszín foltok tündököltek, amelyek sötét titkokat őriztek. Ezen kívül volt még egy asztala, egy széket és egy tévéje a falra szerelve. Ennyi jelezte csupán, hogy él itt valaki.

Itt nem díszítette a falakat mindenhol is képek sokasága. Hiszen még mindig, így egy teljes évvel később is fájt neki a visszaemlékezés. Kínozta a tudat, hogy mennyi mindent elvesztett.
S már a nő sem volt itt vele, hogy ezt a sivár épületet is szívélyessé varázsolja, mint ahogyan anno tette ezt egy másik térrel, szinte már egy másik életben.
Hisz a férfi számára - hangozzon is ez akármennyire nyálasan- sohasem a tárgyak jelentették az életet, a boldogságot és a gazdagságot.
Hanem mindig is azok a bizonyos személyek képviselték az ő szemeiben az otthont, a szeretetet, a valahova tartozás érzését.
Ők pedig vagy nincsenek többé vagy pedig szintén sérültek .

Már éppen egy újabb italért indult volna, amikor is kopogtatás zaja rántotta vissza az elmélkedéséből.
Csendben maradt, abban reménykedve, hogy bárki is keresi éppen ebben az embertelen időpontban, majd azt hiszi, hogy nincs itthon és odébbáll.
Ki akarná amúgy is pont Őt hajnali négykor felkeresni?

Azonban persze most sem volt ekkora szerencséje. Ugyanis hiába maradtak abba az ajtajára mért csapások és állt be újra az ő számára oly kellemesnek ható csend, hirtelen a zár zörgését ütötte meg a fülét, ahogy elfordult benne a lakása kulcsa.
Egy teljesen épp ember talán félne,idegeskedne, hogy ki is akar ilyenkor ennyire elszántan bejutni a lakásába, ahol ő ugyebár teljesen egyedül tartozkodik.

Viszont ő tudta jól, hogy ki lehet a vendége, hiszen rajta kívül mindössze három embernek volt kulcsa ehhez a lakásához.
Azóta a bizonyos nap óta pedig nem telt el úgy nap , hogy telefonon át valamint személyesen nem ellenőriznék volna többször is. Néha már úgy érezte, hogy megfojtják ezzel a nagy törődéssel!

Míg hallgatta a zárak -igen több is volt az ajtaján- egymás utáni nyitodását, újra felidézte magában azt a napot, amikor is majdnem végett vetett nem csak a szenvedésének ,hanem a saját életének is .

Meredten nézett maga elé, újabban minden összefolyt. A hétköznapok szürke elegye semmit sem jelentett többé a számára. Az ő élete bizony már fél éve véget ért.

Először elveszítette két barátját is, akik már-már a családjának számítottak. Elszakította tőlük az élet, véglegesen, kegyetlenül .
Mikor pedig a megmaradt barátai a felügyelemlet feszültségüket úgy vezették le, hogy rosszabbnál rosszabb szavakat vágtak az ő párjához, mindenért is őt okolva, ő csak némán állt ott, nem védte meg a lányt.
Egyetlen szóval sem!
Egyetlen egy rohadt szóval sem!
A francba már ! Hogy lehet valaki ekkora idióta barom ?
Hiába szologattak be neki csak a többiek , ő maga volt a legnagyobb pokoli szörnyeteg !
Maga se érti már, hogy hogyan tehette azt, amit tett vagyis inkább azt, amit nem tett.

Most itt ül a kanapén és az előtte lévő altatók kupacát bámulja. Négy levél tartalma terül szét az asztalán szép színesen. Van itt zöld, kék, rózsaszín és lila bogyó is.

Hát ide jutott!
Elismert hírességből, aki boldog volt, valami hulladékká vállt. Ráadásul a nagyvilág számára még mindig teljes rejtélynek számít Az Eset. Senki se sejti , hogy mi történt aznap, hogy mitől romlott meg úgy az egykori banda tagjainak kapcsolata .
De nem, a gyógyszerek bevétele nem elég jó az ő számára! Az túl gyors, nem lenne benne elég fájdalom!
Így hát ezen gondolat által vezérelve, besétált a konyhába és magához vett egy kést.

-Ez talán majd megteszi! Ez talán majd elég lesz, ahozz, hogy végre már ne érezzem magam többé egy hatalmas szemétládának! Egy undorító, utolsó parasztnak ! - mormolta a férfi.

Azonban éppenhogy csak azután, hogy az idegességtől rettenetesen remegő kezeivel megejtette az első három vágást a bal csuklóján, a bejárati ajtaja hangos recsenések kíséretében kivágodott.

Hiába a hirtelen, váratlanul való felbukkanás, Liam csupán minden érzelemtől mentes arccal meredt az előtte tornyosuló alakokra.
Az egyik azon nyomban hozzá rohant és kitépte a kezéből kést, majd mintha megégette volna az ujjait a véres eszköz, el is hajította a lehető legmesszebbre.
A másik a fürdőbe rohant és hozta is a törülközőt, amit egyből az éppen csak megkarcolt csuklójára szorított.
A harmadik pedig a kukába dobálta az asztalon lévő összes altatót, mert már csak rájuk nézve is rosszul lett.

Míg körülötte mindenki kapkodott, az eset leginkabb érintettje még mindig csak bámult maga elé, mintha transzba esett volna.
Ebből az állapotból az rántotta vissza, hogy valaki elkezdett a szeme előtt hadonászni és emelett ráadásul még dobhártya szaggatóan ordibált is :

-Te normális vagy ember?
Ne, erre inkább ne is válaszolj!
Jobb is, ha csendben maradsz a rohadt kurva, büdös életbe ! - kezdett bele az egyik legjobb barátja feszülten, majd néhány sóhajjal később sokkalta nyugodtabban folytatta. - Ide figyelj!
Mennyit vettél be ezekből a szarokból?

A férfi a kukába hajigált gyógyszerek felé mutatva várta a feleletet, ahogy a másik két látogatója is.

Ő azonban csak hallgatott, nem volt hajlandó megszólalni. Hiszen ez már úgyis olyan rohadtul jól ment az ő számára! Ez a kurva némaság! Ezzel viszont már a többi aggódó férfi feszült idegeit is sikerült túl feszitenie .

- Most azonnal mondd meg, hogy mennyit vettél be ezekből a hulladékokból!- kiáltott fel erélyesen Niall.

- Egyet sem! - mormolta lehajtott fejjel, bűnbánóan.

Azonban nem azt sajnálta, hogy erre vetemedett. Dehogyis szánta ő eme tettét! Azt bánta csupán, hogy nem vette be azokat az átkozott gyógyszereket, amikor még esélye lett volna rá! Akkor már talán nem is lenne itt!
Úgy pedig mindenki számára csupán jobb lenne!
Ezt idővel a srácok is biztosan megértenék, ha most még nem is!

- Biztos? - szólt közbe Paul is.

-TELJES MÉRTÉKBEN AZ!
CSAK TUDOM MÁR AZT, HOGY MIT CSINÁLTAM ÉS MIT NEM! - kiáltott fel, majd a kezeibe temette az arcát.

A barátai döbbenten meredtek a máskor oly összeszedett férfire.
Eddig miért nem láttak túl a mű boldogság álarcán ?
Mi a csudáért nem észlelték, hogy ennyire szenved ?
Miért nem vették észre, hogy ennyire az idegösszeomlás szélén állt?
A picsába, az se tűnt fel nekik, hogy a barátjuk képes lett volna akár arra is, hogy végezzen önmagával !

Ekkor a betört ajtón keresztül berohant a megmaradt csapat utolsó tagja is.
Paul lefagyva nézett körbe a szobán, ahol mintha valami horror film forgatása zajlott volna le. Szemeiben kérdések hada suhant át sorban.

Louis azonban a fejét rázva jelezte neki, hogy ebbe most ne kezdjenek bele újra, mert most nem kellene Liamet faggatni. Így hát a barátjához lépett és szorosan a karjaiba vonta.

- Jaj, Liam te annyira bolond vagy! Nem csak a te hibád, hogy elment! Sőt ez talán a legkevésbé a te vétked!
Mind tettünk és mondtunk neki meggondolatlan, sértő dolgokat!
Érted? Ez egyáltalán nem csak a te hibád ! Még egyszer nehogy bármi hasonlót is merj tenni!
Még csak eszedbe se jusson semmi ehhez hasonló ! - kezdett bele Louis.

A férfi erősen küzdött azért, hogy ne sírja el magát, de pár könnycsepp így is kicsordult azokból az igéző kék szemekből.

- Pontosan! Ideje összeszednünk azt, ami belőlünk maradt,mert csak utána próbálhatjuk meg őt ide visszahozni! Addig esélytelen is lenne bármi próbálkozás!- mondta Harry, majd leült Niall és Zayn közé a kanapéra.

- Igen Harry! Mert Neya biztosan vissza akar majd ide jönni! Sőt egyesen rohanni fog!
Hozzánk! Azok után, amiket a kórházban meg a temetésekkor mondtatok neki ! Azok után, amiket én hagytam nektek kiejteni azon a lepcses szátokon!
Ne nevettes már! Neki ennél sokkalta több esze van !

- Mi vagyunk a családja, ember! Idővel vissza fog ő ide térni, hiszen itt az ő helye, köztünk! - próbált Niall is pozitívan állni a dolgokhoz.

- A családja Xavier és a többiek, nem pedig mi! Nem egy rakat pasas, akik úgy megbántották a hatalmas,meggondolatlan pofájukkal, hogy annak ellenére, hogy Neya a világ egyik leglojálisabb és legkitartóbb embere, még ő is itt hagyott minket!
Emberek, mi elárultuk őt! Szánt szándékkal bántottuk őt! Rajta vezettük le a saját fájdalmunkat!
És akkor még mi lennénk méltóak arra, hogy Neya a családjának tekintsen minket?
Na húzzatok már a picsába ezekkel a hülyeségekkel!

Paul éppen erre a végszóra tért vissza a konyhából, ahol is elmosta a kést és a nappaliban maradt altatós üvegeket is a kukába hajította. Annak ellenére, hogy nem volt a többiekkel egy helyiségben a lakás akusztikájának hála minden elhangzott szót tisztán hallott.

- Fiam, a srácoknak igaza van! Össze kell szedjük magunkat, hogy bocsánatot kérjünk Neyától! Ha nem is jön már vissza ide ...ha nem is akar minket látni sem többet...akkor is tartozunk neki legalább egy komoly bocsánat kéréssel !
Ahhoz pedig egyben van mindenkire szükség! Szóval legalább érte állj talpra!

- Megpróbálom! - motyogta hosszú hallgatás után a megtört férfi .

Majd körbe nézett a többieken s, ahogy az egyikükről a másikukra vezette a tekintetét rá kellett, hogy jöjjön valamire. Arra, hogy mind a hatan szörnyű állapotban vannak.

Paul szemei alatt sötét karikák tűntek fel és mintha fogyott is volna. A tartása sem volt többé már olyan büszke, olybá tűnt, mintha megfogott volna a történtek súlya alatt.

Louis láthatóan nagyon ki volt idegileg. Az, hogy Neya elmenése őt is szinte annyira rosszul érintette, mint Liamet, senki számára sem volt meglepő vagy éppen félreérthető. A nő Louis kishúga volt s most egy újabb szerette lépett ki a kék szemű életéből.
Időközben elengedte az öleléséből és most a padlón ült, Liam is lassan leereszkedett mellé.
Az amúgy mindig oly nyugodt férfi folyamatosan matatta a kezeivel a felsője szegélyét. Láthatóan ő is nagyon közel állt már az összeomláshoz.
Liam pedig maga sem volt éppen épnek nevezhető, nem bírta elviselni az egyik legjobb barátja szenvedését, így hát a jobb kezével átkarolta a férfi vállát.

Harry eközben átült a kanapéról Louis másik oldalára és szomorúan követte tekintetével az idősebb mozdulatait.
Majd óvatosan,szinte félve kulcsolta az ujjait Loué köré. Erre a másik ösztönösen a vállára hajtotta a fejét.
Harry arcán is műmosoly ragyogott, amely egy szintén megtört szívet takart. A férfi, aki anno a bandából a legjobban élvezte a rajongók és a média figyelmét, mostanában a házát is csak nagy ritkán hagyta el.
Ráadásul Liam gyanította, hogy a Louisszal való kapcsolatában sem lehet rendben minden, ugyanis Harry sokszor bámulta üres tekintettel a párját. Szinte mintha attól félne, hogy ha egy pillanatra is leveszi róla a szemét, akkor huss, eltűnik.
Viszont Liam azt is tudta egészen biztos forrásból, hogy a két jó barátjának a kapcsolata már Az Eset előtt nem sokkal ilyen úton indult el.

Időközben Zayn is lehuppant melléjük, Liam másik oldalán foglalt helyett.
A férfi meredten bámulta őt, nem szólalt meg, szimplán csak rettegéssel teli szemekkel méregette.
Liam ettől még inkább úgy érezte, hogy ő egy gyenge és undorító ember. Hiszen mi is az ő fájdalma ahhoz képest, amellyen Zayn és Niall megy keresztül.
És ő marha most csak tovább növelte a férfi szenvedéseit. Mintha nem lenne elég, hogy Zayn még kevésbé viseli jól, ha sok ember veszi körül. Már nem egy alkalommal volt elviselhetetlen a férfi számára az is, ha csupán a banda és Paul volt vele egy helyiségben.

Niall még mindig a kanapén foglalt helyett, mostmár a szintén ott ülő Paul mellett. A szőkeség egy éjkék díszpárnát ölelt magához és az arcán nyugalommal figyelte a többieket. A férfi volt talán az egyetlen közülük, aki nem is rejtegette, hogy nincs jól. Niall alig evett valamit és, ha sikerült is bele könyörögni valamit, az mindig hangyányi adag volt. Éppen elég ahhoz, hogy baja ne legyen, de semmi több.
Valamint nagyon sokszor kiabált a többiekkel, amire azelőtt szinte sohasem akadt példa.

Aztán végül a saját kezeire meredt, amelyeken a törülközőt már itt-ott megszínezte a vér.

Valóban összetörtek, tönkre mentek ebben az egészben.
Azonban, ha valaha vissza szeretnék kapni Neyát, akkor éppen itt van az ideje talpra állni!

- Vedd már le azt a rohadt láncot belülről! - hangzott Zayn dühös hangja az ajtó túlsó feléről, ami egyből vissza is rántotta a valóságba.

Így hát -tudva azt, hogy a férfi úgyse megy el, amíg meg nem teszi azt, amiért ide jött- oda sétált a bejárathoz.
Majd miután eleget tett a kérésnek vagyis inkább követelésnek, indult is volna vissza a kanapéhoz.
Azonban alig lépett arrébb, az ajtó már ki is vágódott.

- Mi a francnak kell ennyire bezárkoznod?
Már megijedtem, hogy már megint valami baj van! - nyomult be Zayn ideges tekintettel végigmérve a barátját.

Liam csak felemelte a kezeit, bizonyítva, hogy ő semmit sem csinált ezúttal.
Szívesen jelezte volna azt is, hogy az egyetlen eset, amikor ekkora hülyeséghez folyamodott már három hosszú éve történt.
Azonban a férfi tudta jól, hogy azzal hatalmas törést okozott a szerettei számára.
Ráadásul a mai nap eseményeinek fényében őszinte csodálta, hogy csak Zayn jelent meg nála, hogy leelenőrizze.

- Hallom ma találkoztál vele, de nem úgy tűnik, mintha a felhők között szárnyalnál emiatt! - mondta értetlenkedve Zayn, miközben lehuppant a nappaliban a földre.

Liam meredten nézett a barátjára. Hogyan tudta még ezt a mozdulatot is ilyen kecsesen végrehajtani a másik?

- Drága Zaynie, ugye tisztában vagy vele, hogy ebben a helyiségben akadnak kanapé és fotel elnevezésű bútordarabok is? És tudod, hogy azoknak az a szerepük, hogy az emberek rájuk üljenek? Teljesen megdöbbentő, nem?

-Ne humorizálj itt nekem! Képzeld ezzel mind teljesen tisztában vagyok bármily meglepő is! Most pedig mesélj, hogy miért hagytad ott a többieket!

- Hát tudod a viszontlátás öröme nem annyira édes, ha az, amitől a legjobban féltél bekövetkezett és ráadásul semmi jogod sincs haragudni miatta!- morogta maga elé .

- Ezt a nagyon ködös választ nekem értenem is kellene? Vagy esetleg dekódolnád nekem?

- Neya tovább lépett Zayn!
Ráadásul gyerekeik is vannak már! -ordította.

- HOGY MICSODA?- üvöltött fel hirtelen Zayn, miközben úgy pattant fel a padlóról, mintha vipera csípte volna meg.

-Jól hallottad!

-Mondj el mindent!

-Hosszú lesz a történet Zayn!

- Nem érdekel! Nagyon is ráérek, Payno!

Így történt hát, hogy nem kevés sör társaságában Liam elmesélte, hogy mi történt. Annyira elmélyedtek az eset boncolgatásában, hogy fel se tűnt a számukra az a tény, hogy az óra már reggel nyolc órát mutatott.