Miután vissza jöttünk az idősebbik fivéremtől nem akartam társalogni senkivel. Sokan elmentek még azok közül is akik itt laknak.
Jeff abban a pillanatban fel húzott mikor először megszólalt. Szóval fogtam magam és elmentem egyet sétálni az erdőben.
Nincs kedvem a sok baromhoz. Magyarázkodni, hogy mi történt.

Fel mentem a legmagasabb fára és néztem a Nap lementét. Gyönyörű és nyugis. Észre se vettem, de lehunytam egy kicsit a szemeimet. Már jó ideje nem pihentem, fáradt vagyok.
-Hosszú napjaid voltak. - hallom meg Zero hangját az ág másik végéről mire kipattantak a szemeim
-Az biztos. Mit csinálsz itt? - kérdeztem a lánytól, aki csak előre bámult
-Az most nem lényeges. - valamennyi ideig csendben ültünk majd újra megszólalt az ezüst hajú lány - A családod ellened fordult, mi?
-Köszönöm Zero pontosan erre volt szükségem! - válaszoltam ingerülten
-Dorothy én.. Mason nem véletlenül nem ment haza eddig. A családjaink ezt nem értik meg. Nem is hisznek bennünk azt hiszik, hogy csak rém mesék vagyunk amivel a gyerekeket riogatják. - meglepődtem, hogy milyen normálisan válaszolt
-Tudom Zero. Ne haragudj. Fáradt vagyok, a folytonos meneteléstől, harcolástól és.. a családomtól is... Csak aludni akarok és úgy felkelni másnap, hogy anyámék nem akarnak megöletni a saját lakásomban. - ezután csendben ültünk már majdnem el aludtam, de hallottam, hogy valamit mond még Zero
-Egyszer biztos így lesz. - Zero?
Másnap egy szobában keltem fel. Megfordultam és egy szuszogó Hoodie feküdt mellettem. Mosolyogva bújtam hozzá és aludtam vissza.
-Hé Dorothy! - kelteget a mellettem lévő. Nyitogatni kezdtem a szemem. A fiú már teljes felszerelésben volt.
-Jó reggelt. - köszönök komásan
-Fel kell kelned szívem. - mondja és fel húzott az ágyból. Magához húzott és megcsókolt.
-Miért? - kérdeztem egy ásítás után
-Mert elmegyünk valahova. Most pedig öltözz fel. - lenéztem magamra. Egy bő fekete pólóban és egy kék rövidnadrágban voltam.
Végül elkezdtem vissza húzni a ruháimat. Kezembe vettem a kardomat és a hátamra akartam rakni. - Arra most nem lesz szükséged.
Egy kis ideig a kardot néztem majd Hoodie-ra. Bízom benne szóval letettem a fegyvert.
-Akkor kész is vagyok. - léptem a fiúhoz
-Csak még egy dolog. - mondta és elővett egy fekete szalagot
-Az minek? - kérdeztem
-Majd meglátod. - felelt szűkszavúan, ami természetesen nem tetszett, de engedtem neki, hogy bekösse a szemem. Megfogtam a karját és elteleportáltunk..valahova. Hoodie elengedett majd hallottam, hogy kopogott egy ajtón gondolom. Egy kis idő múltán valaki kiszólt, hogy mehetünk. Hoodie kinyitotta az ajtót és bevezetett. Nem hallottam semmit, de roppant ideges voltam, hogy hol vagyok és mi történik.
-Hé Hoodie.. Most már levehetem? - érdeklődtem és éreztem, hogy mögém lép. Levette a kendőt. Az osztályom tárult elém. Mind mosolygott és megkönyebbültnek látszott.
-Dorothy! - kiáltják hangosan a nevem és akik kicsit is közel álltak hozzám fel pattantak és rohantam, hogy szoros ölelésbe vonjam őket.
Szinte sírtam az örömtől.. Nem igazán azért, mert újra láthatom az osztályomat. Mert hát vannak olyan személyek, akiket kifejezetten utálok.. Az viszont rohadt jól esett, hogy aggódtak értem, örülnek nekem és, hogy nem tartanak egy érzéketlen, gyilkoló gépnek.
Az első órát végig beszéltük. Jó páran elmesélték dióhéjban, hogy mi történt velük miután eltűntem. Kifaggadtak, hogy milyen a kapcsolatom Brian-nel. Persze megkapták a választ amire vágytak és mikor meghallották fel csillant a szemük és minden félét kezdtek el kérdezni. Csak aztán becsöngettek a kövi órára, amit nem egy hű, de kedves tanár tart szóval lépnem kellett. Fájdalmas volt a búcsú, de megígértem nekik, hogy ez nem az utolsó pillanat amit együtt töltünk.
Hoodie-val visszamentünk a házba. A proxy-kat is elküldte Slendermen. Így 3an maradtunk. Mivel nekünk jelenleg nem volt dolgunk ezért kitaláltam, hogy elmegyünk Mason családjához.
Persze ezt nekik nem mondtam el.
Csak elindultunk Mason hugának az iskolája felé. Persze normális alakban. Nagyon furcsa volt Mason-t az eredeti kinézetével látni. Fel idézett pár emléket. Azzal a kamuval mentünk be, hogy Melany kis tesójáért jöttünk.
Beléptünk az osztályba és nagyjából mindenki megijedt kivéve egy kislányt, aki csak ledöbbent majd sírva futott Mason karjai közé.
-Tacey? - kérdezte Mason majd realizálta, hogy ez a húga és felemelte
Kicsit elraboltuk a lányt, hogy beszélgethessünk vele. Persze le kellett lomboznúnk szegény lányt. Azt hitte, hogy a bátyja vissza fog menni hozzájuk. Rossz érzés töltött el nézve az arcát mikor megmondta neki Mason, hogy soha nem térhet már vissza. Igen, ez vár mindenkire. Persze attól még néha haza látogathatunk. Már akit szívesen látnak. Én is annyira haza mennék anyukámat szorosan megölelni...
Haza fogok menni. Oda adom nekik a pénzt kivéve ha megtalálták és elvitték... Akkor meg kell lopnom újra valakit.

Hát igen ez egy borzalmas rész lett tudom. Azt is be kell vallanom, hogy csak időhúzás volt. Tudtam, hogy már közel vagyok a végéhez, de probáltam még kihozni valamit belőle.. Nem igazán sikerült. Szóval a következő az utolsó rész lesz. Lehet, hogy arra is majd sokat kell várni, még nem tudom. Előre is bocsánatot kérek azoktól, akik várják és egyben köszönöm is 🤍