Már július közepe van. Hihetetlen milyen gyorsasággal szalad a fejünk felett az idő. Én és Zack már nemsokára három hete alkotunk egy párt, és nagyon jól kijövünk egymással. Jól tudunk együtt működni, mint pár, és boldog vagyok mellette. Talán végre sikerül vissza találnom önmagamhoz. Már nem a szomorúság gyötri a lelkemet, sokkal inkább az elfogadás, mert tudom jól döntöttem. És a barátaink is végre valahára beletörődtek a dologba. Sonja-t volt a legnehezebb kibékítenem, de szerencsére sikerült, és mostmár teljes mértékig mellettem áll. James Shue-val is nagyon jó lett a kapcsolatom az elmúlt hetekben, és megismertem a barátnőjét Ruby-t, aki nagy rajongója a bandának. Oh igen a banda. Mark számával taroltunk a neten. Minden eddigi nézettségünket és kommentszámunkat lekörözött. Túl voltunk még egy fellépésen a múlthéten, a városi nyári fesztiválon, ahol hatalmasat arattunk. Büszke vagyok magunkra, amiért idáig el tudtunk jutni. És mi van Mark-al? Nos őszintén megvallva nem érdekel. A hét egy napján is elég belőle, nem kérek többet. Ugyan olyan, mint amilyen eddig volt. Rám se néz. Fortyog a haragtól, és rideg megvetést sugall minden egyes porcikája. Úgy érzem ideje lenne elfogadni, hogy köztünk mindennek vége. Valahogy nem képes kirángatni magát abból a gödörből, ahová jó formán én taszítottam. És mivel lelkiismeretes embernek vallom magam, megkértem már kb. minden közös ismerősünket, hogy hassanak rá egy kicsit. De Mark nem hajlandó segítséget elfogadni. Így sajnos mindannyian tehetetlenül álltunk a dolgok előtt. Mindegyikünk próbálkozott már valahogy, hogy belássa nincsen jól. De csak elzavart bennünket, mondván ne beszéljünk idiótaságokat. Tehát lőttek a dolognak, amíg ő maga nem képes elfogadni, hogy segítségre szorul. És a tudat, hogy miattam szenved kínozza a lelkemet. Mert bár szóba sem áll velem, én annyi mindent mondanék neki... És most itt ülök Zack kanapéján, és várjuk, hogy elkezdődjön a film, amit elindítottunk, miközben én az exemen gondolkodok. Gratulálok Amelia Dark, ezt is csak te tudod megcsinálni. 

Már vagy egy órája nézzük a filmet, ami az igazat megvallva, nem is tetszik annyira, de Zack oda meg vissza van érte, így nem töröm le, mikor megcsörrent a telefonom. Dave neve villogott a kijelzőn. 

- Ki az? - pillantott a kezemben csörgő készülékre. 

- Dave. - mondtam, majd felvettem. - Szia David.  - szóltam bele a telefonba. 

- De örülök, hogy elsőre felvetted. - sóhajtott fel. Szokásom nem felvenni a telót, mivel mindig le vagyok némítva, így nem hallom. Most kivételesen fel volt véve a hangerő. 

- Baj van? - kérdeztem aggodalommal. 

- Igen Mark... - és itt elcsuklott a hangja. - Nos ő... 

- David... mi van Mark-al? - kérdeztem idegességtől remegő hangon. Zack csak engem fürkészett értetlen tekintettel. 

- Balesetet szenvedett. Elég komolyat. - mondta ki halkan. A levegőt is megfagyva éreztem magam körül. Nem tudtam levegőt venni. Csak ültem a kanapén, kezemben a telefonnal, tátott szájjal. 

- Életveszélyes az állapota? - kérdeztem. Csak ez jutott az eszembe. 

- Szerencsére nem. Eltört a keze, az orra, és egy csúnya agyrázkódással is gazdagodott. Most alszik. - mondta, mire belőlem egy akkora sóhaj tört fel, hogy éreztem, amint a súlyok leesnek a vállamról. Nincs életveszélyes helyzetben! Nem fog meghalni! - Szerintem gyere be. Jobb lesz neki is, ha az első arc amit lát, miután felébred a tiéd. - mondta hirtelen. 

- Badarság. Utál engem. - mondtam ki az igazságot. 

- Soha nem tudna utálni, amellett, hogy így szeret. Kérlek, gyere. - ezzel pedig bontotta a vonalat. 

- Mi történt? - kérdezte Zack. Egyre idegesebb lett. 

- Mark-nak lett egy balesete. 

- Hogyan?! 

- Eltört a keze, az orra, és egy elég komoly agyrázkódása is lett, de ez mellett, szerencsére, minden rendben van. - mondtam. 

- Jaj de jó. - láttam rajta, hogy megviselte a hír. Mark a legjobb barátja, már kicsi kora óta. Valami hasonlót érezhetett, mint mikor nekem mondta el Dave, a baleset hírét. 

- Be kéne mennünk. - szúrtam oda. 

- Igen. Gyere menjünk is. - mondta, azzal kikapcsolta a filmet, felkapta a kocsikulcsot az asztalról, és már el is indultunk a kórház felé. Persze, rajtunk kívül már mindenki ott volt. Még az öcsém és Alison is. 

- Sziasztok! - köszöntem, a többieknek. - Hogy történt a baleset? - fordultam Mike felé. 

- Motorozott. Egy kocsi kanyarodott felé, majdnem belé is ment, Mark pedig inkább az árok lehetőségét választotta. Sisak viszont nem volt rajta. - mesélte el nagy vonalakban a történetet. És ekkor lépett ki a kórterem ajtaján az anyám. 

- Anyu! Hogy van? - kérdeztem félve. 

- Túléli. - mosolygott körbe kedvesen. - Három napig bent tartanánk megfigyelés alatt. A homlokán keletkezett sebet össze kellett varrni, a jobb kezét már begipszelték, az orra rendben lesz. A feje a komolyabb ügy. Ha felébredt, és jól lesz, akkor elvisszük további vizsgálatokra. De ne aggódjatok, rendben lesz. - mondta, mire mindenki egy emberként lélegzett fel. - Most elmegyek neki fájdalomcsillapítóért, aztán szóljatok, ha felébredt. - mi pedig bólintottunk. Ám ekkor engem félre hívott. - Elég sűrűn mondogatja a nevedet, de nincs magánál. - súgta a fülembe. - Te egyedül bemehetsz hozzá hosszabb időre is. A többiek csak pár percet időzzenek jó? Nem kéne felzaklatni. - tanácsolta, mire én csak bólintottam, majd elsietett fájdalomcsillapítóért. Az ujjaimat a kilincsre téve, nyitottam be a kórházi szobába. Utálom ezt a helyet. Gyűlölöm a szagot, és a sok veszteséget. Mark az ágyon feküdt, aludt. A keze be volt gipszelve, az orra piros volt, a fején pedig egy 4 cm hosszúságú seb volt összevarrva. És igazából mindenhol lila és zöld foltok díszelegtek a testén. A sarokból oda raktam mellé a széket, majd leültem rá. Megfogtam az ép kezét, és az ujjaimat összekulcsoltam a kezén. 

- Jól ránk ijesztettél. - mondtam halkan. - Remélem nem leszel még ennél is hülyébb. Mert akkor nagy bajban leszünk. - kuncogtam. Ekkor kinyílt a szeme. Először próbált hozzászokni a fényviszonyokhoz, majd mikor meglátott, elmosolyodott. 

- Nyugodj meg, ennél idiótább már nem lehetek. - mondta rekedtes hangon. 

- Vicces. Ha még egyszer úgy mersz motorozni, hogy nincs rajtad sisak, esküszöm, kitekerem a gigádat Winslow. - mondtam komolyan. 

- Értettem főnökasszony. - kacarászott. 

- Ez nem nevetséges. Mi van ha komolyabb bajod lesz Mark? - korholtam le. 

- De nem lett. Nyugodj meg most már. - kért lágyan. 

- Megyek, szólok egy nővérnek, hogy fent vagy. - álltam fel a székről, ám ő ekkor megszorította a kezemet, ami még mindig az övét fogta. 

- Ne. Még ne. - mondta, mire vissza ültem mellé. - Úgy örülök, hogy most csak ketten vagyunk. Kár, hogy az kellett hozzá, hogy elszenvedjek egy balesetet. 

- Most inkább aludj még egy kicsit. - pusziltam meg a kezét. 

- Itt maradsz? - kérdezte. 

- Hát persze. - mosolyodtam el. - Mindig veled maradok. - mondtam, mire Mark csak bólintott, és vissza szenderült az álmaiba.