- Komolyan el sem hiszem, hogy randizni fogtok! - kiabálta örömében Sonja, miközben fél testével a gardróbomban csüngött, hogy állítása szerint valami elviselhető ruhát találjon a számomra. A ruhák terén nem igazán egyezett az ízlésünk. Én ott ültem a földön, miközben az ölemben ruhák és kiegészítők hevertek, és vártam Sonja mikor dob az ölembe egy újabb adag ruhakupacot, vagy esetleg nyakláncot. Emma az ágyamban feküdt és szendvicset majszolt. Neki kellett a legtöbb hely, hiszen már lassacskán belép a hetedik hónapba a terhessége folyamán. Anne pedig az ágy végében gubbasztott, és jót kuncogott azon, hogy Sonja milyen elvetemült módon próbálja megtalálni a számomra megfelelőnek vélt ruhát. Pedig egyáltalán nem lesz nagy randi, Mark főz, aztán gondolom majd nézünk valami filmet. És egyébként is, biztosra veszem, hogy látott már szarabb állapotban is. - Aha! - mászott ki Sonja a gardróbból, és kiemelt egy fekete egyberészes ruhát. 

- Nem! Biztosan nem fogok ruhát felvenni. - hadakoztam egyből. 

- Mia, ez az egyetlen elviselhető ruha a szekrényedben. Úgyhogy indulj meg a fürdőbe, kaparj elő egy harisnyát, és indulj felvenni. - parancsolt rám. Na igen, Sonja megállíthatatlan ha szépségről, ruhákról, vagy bármi ami a külső megjelenésről szól. Ez egy sima térdig érő, testhez álló fekete pamutruha, aminek ejtett válla van, és ami még Jennaé volt. Ez volt az egyetlen ruhaája, amit titokban megtartottam. Mindig imádtam, és ha elmentünk kiruccani a többiekkel, vagy csak tetszeni akartam az egyik osztálytársamnak egy karácsonyi bulin, mindig elcsórtam, és nem érdekelt, hogy az ujja kicsit hosszú volt. Imádtam ezt a ruhát. Felkaptam a harisnyát, majd föle a ruhát, és kijöttem a fürdőből. 

- Hah, tudtam én, hogy ez lesz az igazi! - tette csípőre a kezét Sonja, és magában biztosan halálra dicsérté a ruhákhoz értő tehetségét. 

- Mia, nagyon jól áll ez a ruha! - mosolygott rám kedvesen Anne. 

- Istenem, imádtam ilyen ruhákba járni, most pedig terhes nadrágokat hordok, és a vádlim már a kétszeresére dagadt! - horkant fel Ems, amin mindannyian jót nevettünk.  

Amíg Emma valami csodát kreált a fenékig érő hajamból, addig Sonja készítette a sminkemet. A hajam igazából fogalmam sincs mi az istenre hasonlít, de jól néz ki, a sminkem pedig alapozóból, korrektorból, szempillaspirálból, egy világos szemhélypúderből és egy núd színű rúzsból állt. Szerencsére Sonja nem varázsolt a fejemből valami agyonmázolt barbiebabát.A kiegészítőim pedig a szokásosak voltak. A Zack-től kapott A betűs medálom, Jenna volt karkötője, Sonja-val közös barátságkarperecünk, és a Mark-tól kapott violinkulcsos gyűrűm. 

- Drágám istenien festessz. Mark-nak el fog állni a lélegzete is. - kacsintott rám Emma. 

- Hát ajánlom is neki. Nem kis munkám volt ezt összehozni. - mutatott rám Sonja, mire elnevettem magam. Ekkor pedig Dave kukkantott be az ajtón. 

- Mia, jól nézel ki. - adott egy puszit az arcomra, majd átkarolta Soni derekát. - Csajok indulhatunk? - kérdezte. 

- Aha, szerintem igen. - mondta Anne. Mindegyiküktől egyesével elköszöntem, a lányoknak pedig különösen megháláltam, amiért itt voltak velem, és segítettek elkészülni. Úgyhogy miután elmentek, én csak leültem, és vártam. Ám szerencsére nem kellett sokat, ugyanis miután a barátaim elhagyták a lakást, rá kb. 10 perce írt Mark, hogy itt van a házunk előtt. Úgyhogy felkaptam a táskámat, és villám sebességgel baktattam le a lépcsőn. A szüleim a kanapén ültek, és valami filmet néztek, ami elég régi fajtának tűnik. 

- Nahát Kincsem de csinos vagy! Hová mész? - kérdezte Apa. 

- Mark-hoz. Randizni fogunk. - mondtam. 

- Rendben, érezzétek jól magatokat! - mosolygott rám anya, felkaptam a kabátomat majd kiléptem az ajtón. Igen, mióta megtörtént a balesetem, apám és Mark fegyverszünetet kötöttek. Nem mondom, hogy ezentúl imádni fogják egymást, és leülnek majd sörözni, de szerintem értem képesek megtűrni egymást. Sajnos mikor Jenna meghalt, apa és én teljesen elhidegültünk egymástól. Talán a majdnem halálom ráébresztette, hogy ideje igazi apaként viselkedni, és nem úgy, mint valami szörny. Mark pedig ott állt, fekete nadrágban, a szokásos bakancsában egy krém színű vastag pulcsiban, azon rajta pedig az elmaradhatatlan bőrkabát. 

- Szia. - mondtam miközben felé lépdeltem. 

- Szia. - kacsintott rám. - Nahát elképesztően gyönyörű vagy. - nézett rajtam végig, szinte már csillogó szemekkel, amitől eléggé zavarba jöttem, és természetesen el is pirultam. 

- Köszönöm, bár ez nem az én művem. - vallottam be az igazat. 

- Azt valahogy sejtettem. - nevette el magát. - Ha rajtad múlt volna, egy sima farmerben jöttél volna, egy fekete kötött pulcsiban, bakancsban, és összefont hajjal. 

- Talált süllyedt. - húztam mosolyra a számat. 

- Na gyere menjünk. - nyitotta ki nekem a kocsijának az ajtaját, én pedig behuppantam, majd Mark is, és elindultunk hozzá.

 Az út csendben telt, de nem olyan kínos csendben, hanem inkább abban a kellemes, nyugtató fajtában. Közben halkan zümmögött a zene a kocsiban, én pedig a havas tájat bámultam. Mikor megérkeztünk Mark házához, ő elkotorta a lakáskulcsát, amin megnyomta a garázsajtó távirányítóját, így az felnyílt, mi pedig beparkoltunk. Nem jártam itt a balesetem előtt óta. Állítólag akkor itt laktam, mert Mark nekem hagyta itt a házat. Ahogy kiszálltam, éreztem, mintha nézne valami. Oldalra fordultam, és szembe találtam magam egy felismerhetetlenre roncsolódott motor romjaival. A gyomrom golflabda méretűre ugrott össze. 

- Baszki el is felejtettem, hogy itt van. - vakarta meg Mark idegesen a tarkóját. - Ne haragudj Mia. 

- Semmi gond. - mosolyogtam rá kedvesen. Szinte éreztem, ahogy hívogat a motor szelleme. Ez a romhalmaz, régebben az enyém volt. Mark-é és az enyém. Elkezdtem közeledni felé, majd mikor oda értem, megfogtam a kormányt. Hirtelen éles fájdalom hasított a fejembe. Sötét volt, éreztem ahogy a hideg levegő körül járja a testemet. Éreztem a fájdalmat, amit az elmúlt időszak okozott. Éreztem ahogy kisiklik alólam az irányítás. Majd éreztem a csattanást. 

- Mia! Mia kelj már fel! - észleltem fel egy keservesen hívogató hangra. Mark kanapéján feküdtem, ő pedig mellettem térdelt, és szólongatott. - Végre magadnál vagy. - borult a nyakamba. - Már hívtam a mentőket. 

- Mi történt? - kérdeztem. 

- Felkiabáltál, majd egyszer csak összeestél, és elájultál. - mondta. 

- Mark, én emlékszem a balesetem pillanatára.