Szóval úgy ahogy voltam, félig megszáradt befont hajjal és smink nélkül léptem ki az utcára, felkutatva Henry lakhelyét. Még az sem zavartatott, hogy ez alól felmentsem magam, hogy a lábamon egy snassz fekete lábujjközös papucs díszelgett. Minden áron beszélnem kell vele, és Sonja-t se ártana felhívnom. Igen! Szóval gyorsan előkaptam a telefonomat, és tárcsáztam a barátnőm számát. Már majdnem a hangposta kapcsolt, amikor rekedtes hangon beleszólt a telefonba. 

- Szia. - köszönt, mire belőlem egy megkönnyebbült sóhaj tört fel. Szóval még hajlandó beszélni velem. 

- Szia Soni. Hogy vagy? - kérdeztem. 

- Megvagyok. - felelte szárazon. - Robert, akarom mondani Henry a koncertetek után nagy nehezen megtalált, és beszélt velem. Elmondta mit érez, és közös megállapodással arra jutottunk, jobb ha ezt a szánalmas románcot nem folytatjuk tovább. - mesélte el összefoglalva, mi is történt közte és Henry között. 

- Oh... Ezt sajnálattal hallom. Nem örülök, hogy így alakult. - szontyolodtam el, ugyanis tudtam, hogy Sonja nagyon is megkedvelte Henry-t. 

- Én se, de mindenkinek jobb lesz ez így. - mondta. - Ha van kedved, délután átjöhetnél... 

- Ezer örömmel. - mosolyogtam, bár ő ezt nem láthatta. 

- Hozzá mész most, ugye? - kérdezte. Honnan a francból jött rá? Vagy erre mondják azt, hogy az ember legjobb barátja, tényleg mindent tud? 

- Igen. - nyögtem ki. 

- Rendben. Akkor majd találkozunk. Szia Mia. 

- Szia Sonja. - azzal bontotta a vonalat. Szóval ezek után gyalogolhattam tovább, amíg el nem értem a megadott címre. Okosabb dolog lett volna kocsival mennem, de annyira elkapott a hév, hogy erre már nem is gondoltam. Mikor odaértem a kis garzonhoz, felsétáltam a verandára, majd egy hatalmas sóhaj kíséretében csöngettem. Nem telt el 10 másodperc, az ajtó már nyílt, és szembe találtam magam Henry-vel. A barna haja rendezetten a füle mögé volt tűrve, az arcát borosta fedte. Látszólag minden rendben volt, viszont a szeme alatti táskák árulkodtak arról, hogy valami mégis történt. 

- Szia Amelia. - köszönt, megvillantva egy kis mosolyt. 

- Szia Henry. - cselekedtem én is eképpen. 

- Fáradj be. - engedett be a lakásába. Semmi extra nem volt benne. A nappali kicsike volt, egy kis kanapé árválkodott, előtte fából tákolt dohányzóasztal, rajta egy miniatűr tv-vel. A nappali egyik oldalából nyílt egy konyha étkezővel, a másikból pedig a fürdő. A lakás hátuljában pedig eldugva egy szoba, aminek csukva volt az ajtaja. Gondolom azt volt Henry szobája. - Foglalj helyet nyugodtan. - mondta, úgyhogy leültem a kanapéra. - Kérsz inni valamit? - kérdezte, mire én csak nemlegesen megráztam a fejem. Egy kínosan hosszúnak tartó egy percig ültem a kanapén mozdulatlanul, Henry pedig előttem állt. Majd nagyon lassan, mintha tartana a reakciómtól, leült mellém a kanapéra. - Mikor Jenna meghalt, teljesen eluralkodott rajtam a tehetetlenség és a fájdalom. - suttogta maga elé meredve. 

- Ezzel nem voltál egyedül. - mondtam. 

- Tudom, hogy cserben hagytalak. Annyira megsérültél, és nem csak testileg, hanem lelkileg is. Ott kellett volna lennem veled. Tudom, hogy szinte teljesen előröl meg kellett tanulnod minden féle mozgást. - nézett rám fájdalmas tekintettel. 

- Szerencsére elég gyorsan ment a felépülés. - motyogtam. 

- Azt is tudom, hogy a balesetet követően majdnem egy évre rá, ismét életveszélyállapotba kerültél, nyugtató túladagolás miatt. - mondta. - Ha ott lettem volna neked, ez nem történt volna meg. 

- Nem tudhatod. 

- De igen tudom! - csattant fel élesen. - Ne próbálj meg védeni Mia, most ne. A fogadott kishúgom voltál, és én nem álltam melletted. Inkább elmenekültem a bajok elől. De egyszerűen nem tudtam itt maradni. Nem tudtam rád nézni... A szemeid ugyan olyanok mint amilyenek neki voltak. Nagyok barnák és szüntelenül csillognak. Akárhányszor rád néztem őt láttam. - mondta keserű mosollyal az arcán. - A temetésre is képtelen voltam elmenni. Nem tudtam volna végig nézni, ahogy a testét leeresztik a föld alá... Ezért jöttem vissza. Mert most már képes vagyok kivinni neki virágot, képes vagyok elfogadni, hogy ő már nem lehet közöttünk. 

- Akkor te voltál az, aki virágot rakott a sírra? - kérdeztem, mire ő csak bólintott. Anya a múlthéten jött haza a temetőből, és mesélte, hogy valaki rakott egy hatalmas vörösrózsa csokrot a nővérem sírjára. - Nem ítéllek el érte, amiért nem maradtál velünk, és időre volt szükséged ahhoz, hogy jobban legyél. Ha tehettem volna, én is ezt tettem volna. - ismertem be, mert rengetegszer kívántam azt, hogy nyíljon meg alattam a föld, hogy eltűnhessek, és ne érezzem a fájdalmat. - És mi van Sonja-val? - érdeklődtem. 

- Már lassan három  hete itthon voltam, amikor múlthéten összefutottam vele egy boltban. Véletlen egymásnak ütköztünk. Elkezdtünk beszélgetni, és megbeszéltük, hogy aznap este beülünk megnézni a moziban egy filmet. Sonja nagyon aranyos volt, én pedig gondoltam miért ne lehetne több randi is. De folyton csak Jenna-n kattogott az agyam, hogy ő sokkal másabb volt. És hogy mennyire hiányzik. Direkt nem a rendes nevemet mondtam, mert nem akartam, hogy még csak véletlenül is kitudodjon, hogy itthon vagyok. Aztán mikor elkezdet mesélni rólad, esett le, hogy ő az a Sonja, aki a te legjobb barátnőd. Nem akartam neki még elmondani, hogy igazából átvertem, mert nem ezt érdemelte. Aztán mikor mondta, hogy bemutatna neked... Nem is tudom. Egyszert szerettelek volna látni, másrészt pedig reméltem nem fogsz felismerni. De nem jött össze. - mesélte. 

- Azt mondta, hogy többé már nem fogtok találkozgatni. - mondtam. 

- Így van. 

- Tudod, Jenna örülne neki, ha tovább lépnél, és végre boldog lennél. Hiszen nemsoká húsz éves vagy. A nővérem nem kérné tőled azt, hogy csak is ő létezzen az életedben. Tudom, piszok nehéz, mert ő volt az első szerelmed. De mi ismertük őt a legjobban. Tudod, ha lát is minket, nem örül annak, hogy így éled az életedet. Sokkal jobb kedve lenne, ha csajoznál, bulikba járkálnál, és végig szántanád a világot a motoroddal. - böktem oldalba, mire elnevette magát. 

- Örülök, hogy itt vagy Mia. - mosolygott rám kedvesen, mire én gondolkodás nélkül megöleltem. Ő tényleg olyan volt nekem mint a bátyám, és a rehabilitációm alatt, másra sem tudtam gondolni, csak hogy Jenna-val együtt, őt is elveszítettem. 

- Ha gondolod, holnap este nézz be hozzánk. Anya és Ben is biztosan örülne neked. - mondtam. - Nekem viszont mennem kell. Át kell ugornom Sonja-hoz, és még Mark-al is találkozóm van. - álltam fel. 

- Persze. Akkor majd még beszélünk. - ölelt át mégegyszer, majd elhagytam a házat. Alig tettem két métert, mikor is szembe találtam magam a pasimmal. 

- Szia. - köszöntem neki. 

- Ki volt az a srác, akivel az előbb ölelkeztél a verandán? - tette fel a kérdést komoran. 

- He? 

- Jól hallottad? Ki az a srác? - ismételte meg a kérdést egyre ingerültebben. 

- Ő csak Henry. - sóhajtottam széttárt karokkal. 

- Csak Henry! - csattant fel. - Majd mindjárt meglátja ez a bizonyos Henry, hogy kivel kezdett! - nevetett gúnyosan, majd megindult a lakás felé, én pedig csak karba tett kézzel álltam mögötte. - Várj azt mondtad, hogy Henry? Az a... 

- Igen a nővérem volt pasija, vissza látogatott a városba. - mondtam. 

- Oh... Nos ez esetben... - dörzsölte meg a tarkóját. Zavarban volt. Mark Winslow zavarban volt! 

- Te féltékeny voltál! - esett le nekem, és nem tudtam abba hagyni a vigyorgást. 

- Nem voltam az! Oké? - tiltakozott. 

- Aha, ezt etesd meg mással macsókám. - nevettem. - Jaj, ha elmondom a srácoknak! 

- Nem mered. - húzta össze a szemét. 

- Már hogyne merném! - nevettem teli torokból. - Ilyen alkalmat nem élvezhetek egyedül. - Mark csak morcosan nézett rám, mire én oda szögdeltem elé, és megcsókoltam. 

- Hm, ilyen kiengesztelésekben gyakrabban lehetne részem. - mosolygott rám.