- Hogy a fenébe kerülsz te ide? - suttogtam, ám a hangom mégis olyan komor volt, hogy még én is meglepődtem. 

- Én... - dadogta. 

- Várj, ti ismeritek egymást? - kérdezte Sonja, aki csak kapkodta a fejét köztem és Robert között. 

- Hogy ne ismernénk mi egymást... Ugye HENRY? - tettem fel a kérdést úgy, hogy a nevét direkt jobban hangsúlyoztam. 

- Henry? - kérdezett vissza Sonja. - Robert-nek hívják Mia. Robert Blue. - oktatott ki a barátnőm. 

- Nem teljesen Sonja. Az ő neve Henry Robert Blue. - mondtam neki. - Ő az a Henry, aki a nővérem szerelme volt. Akivel minden hétvégémet töltöttem, aki elvitt fagyizni, aki megvédett, aki megtanított motorozni, aki a kishúgaként tekintett rám. 

- Igaz ez? - habogott a barátnőm. 

- Sonja én... - de Sonji meg sem várta míg Henry befejezi a mondandóját, mert pofán vágta. 

- Seggfej! - ennyit mondott csak neki, majd sietős léptekkel távozott, én pedig négyszemközt maradtam azzal a sráccal, akiről hosszú idő óta nem tudok az ég egy világon semmit. 

- Sajnálom Mia én azt hiszem megyek is... - mondta. 

- Képes lennél ezek után lelépni? Hiszen olyan rég óta nem találkoztunk, és Sonja-tól is bocsánatot kéne kérned! - csattantam fel, de ő csak leszegte a fejét. - Miért nem írtál vissza soha? Olyan sűrűn írtam, és te nem válaszoltál, se nekem, se az öcsémnek. Pedig jól esett volna tudnunk, mi van veled. - mondtam, miközben az arcomról legördült egy könnycsepp. - És egyszer sem látogattál meg minket. Miért? 

- Ezt most így nem tudom megmagyarázni neked Mia. - rágta a szája szélét, ami régen is nagy szokása volt, mikor bajba került. Főleg mikor összeveszett a nővéremmel, és nem tudta mit csináljon. - Ott lakom a régi játszótér melletti kis garzonban. Keress fel kérlek, és akkor mindent elmesélek. De most meg kell keresnem Sonja-t. - mondta, azzal a kezembe nyomott egy papírfecnit és ott hagyott, én pedig tátott szájjal néztem utána. 

- Babe, kezdünk. - sétált mellém Mark, de én totálisan le voltam fagyva ahhoz, hogy válaszoljak, de még mozdulni se tudtam. - Mia. Amelia. - szólongatott, mire nagy nehezen észbe kaptam. 

- Mi? 

- Gyere kezdünk. - húzott maga után a pasim. 

A koncertet gond nélkül lenyomtuk, szerepelt az előadás alatt az én két új számom, és a fiúk régi zenéji is. Az emberek imádtak, a közönség együtt csápolt a színpad előtt, és ritmusra ugráltak. Elmondhatom magamról, hogy már két fellépésen is túl vagyok, egyszer feltöltöttem a közösségikre egy zenémet, és mégis egyszerűen leírhatatlan az az érzés, amikor az emberek csak miattad jönnek ki este, csak miattad ülnek le, vagy éppen állnak meg három percre, hogy meghallgasság az új zenédet. Ám mind hiába ez a sok felemelő érzés, mikor csak az jár a fejemben, hogy miért vágott át minket Henry. Miért mondta azt Sonja-nak, hogy ő Robert, miért nem szólt Henry, hogy tudja ki vagyok, mikor Soni mesélt rólam, miért hagyta, hogy addig fajuljanak a dolgok, amíg újra nem találkozunk, és miért nem válaszolt se nekem, se Ben-nek az üzeneteinkre. És én ezekre a kérdésekre nem kaptam választ, mert Henry csak úgy elrohant. Eszembe jut a nővérem gyönyörű mosolya, akár hányszor csak meglátta őt, a sok közös boldog élmény, amit hárman éltünk át. Jenna és Henry szinte imádták egymást. Olyan szerelmesek voltak, amit én azóta se láttam senki között. Bármit megtettek volna egymásért. És az utolsó emlékképem ami beugrik Henry-ről, az az a pillanat, amikor berohan a kórházba, de a kórházi ágyon csak engem talál, és a nővérem felől kérdez, de nem kap választ, csak anyám borul a nyakába zokogva.