Két hét elteltével sem változott semmi. Az apám még mindig itthon van, reggel visz minket iskolába és jön is értünk. Itthonról segíti a munkáját, anya pedig ez miatt többször jár be dolgozni, mint szokott. Az öcsém nem csinál semmit, csak bezárkózik a szobájába. Senkivel nem beszél, enni is alig szokott, ami megrémít egy kissé. Nem egyszerű időszak ez senki számára. Aznap, amikor kiléptem a bandából, ők az este folyamán, határozatlan ideig visszavonulót fújtak. Sonja, és a többiek pedig még csak hozzám se szólnak. És meg is értem őket. Ha ők is ezt tették volna velem, én se cselekednék másképp. Látom azt, a barátaim, akik a mindent jelentették számomra az elmúlt időben, mennyire csalódtak bennem, és hogy Mark csak jeges és kifejezéstelen pillantásokkal kíséri végig az utamat a folyosókon. Elvesztem, mindenki számára. Még saját magam számára is. Nem akarok reggelente felkelni, és fapofával végigcsinálni a szánálmas napokat, aztán pedig éjszaka a sarokban gubbasztva bőgők megállás nélkül. Egy olyan dologért fizetek meg, amiben szinte teljesen ártatlan vagyok. Csak mert elmentem egy motorversenyre amire nem szabadott volna? Ugyan már! Az apám mit csinált ennyi idősen?! Ő sem volt tökéletes, és most én vagyok a szemében a megtestesült bűn. Szombat délelőtt van, és ilyenkor mindig Sonja-éknál voltam, ugyanis előző este későn feküdtünk le, és 11-kor kelünk, és palacsintát eszünk reggelire. Majd aztán délután elmegyünk plázázni, majd aztán a bandához. Elmondani nem tudom, mennyire hiányoznak ezek a dolgok. Amikor Dave felhív, csak úgy random, hogy minden oké e, és akkor gyors összefutunk, és minden idiótaságon röhögünk. Az, hogy a fiúkkal leülünk a kanapéra, rendelünk egy halom pizzát, és mindig belerágunk a másikéba. Vagy, mikor Mark mögém sétál, átkarolja a derekamat, és belecsókol a nyakamba. Egyszer csak kiabálásra lettem figyelmes, mire egyből lerohantam a lépcsőn.

- Meddig akarod folytatni a kínzásunkat?! - kiabálta az öcsém.

- Ebbe semmi kínzás nincsen, csupán vállaljátok a felelősséget a cselekedeteitekért! - ordított rá az apám.

- De hát nem csináltunk semmi olyat, amiért ezt érdemeljük! - folytatta tovább a vitát az öcsém.

- Elég! - kiáltottam el magam. - Az egész utca tőletek zeng. - mondtam.

- Amelia, ez nem rád tartozik, csakis rám és az öcsédre. - mondta sziszegve az apám.

- De igen, ez rám is tartozik. És, ha most azonnal nem szállsz le rólunk, és leszel végre normális, nem olyan mint egy mániákus, el fogsz veszíteni minket! Elveszíted a családod! -hangsúlyoztam ki az utolsó két mondatom.

- Nélkülem semmire nem mennétek. - mondta habogva.

- Oh, dehogyis nem! - eresztettem el egy gúnyos mosolyt. - Gyere velem Ben, van egy ötletem. - mondtam az öcsémnek, majd kirángattam az ajtón.

- Nem mehettek sehová. - kiáltott utánunk az apám, de nem érdekelt.

- Mégis hová megyünk? - kérdezte Ben.

- Emmához. - mondtam, azzal beültünk a kocsimba, és elindultunk Emma-hoz. Nem is kellett sokat kocsikázni, mire oda értünk. Csöngettem, mire a barátnőm, aki már nem is tudom hogy az, sétált ki az ajtón, és mikor megpillantott minket a szemei nagyra nyíltak.

- Mit csináltok itt? - kérdezte.

- A segítségedet szeretném Emma. - mondtam.

- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet.... - vonakodott.

- Kérlek! Én tudom, hogy az. - feleltem, mire beengedett minket a lakásba.

- A szüleim nincsenek itthon, szóval mond, mit szeretnél. - tárta szét a karjait.

- Szükségem lenne a kamerádra, a gitárodra és mikrofonodra. - mondtam, mire ő furán nézett rám, de aztán csak bólintott, és betessékelt egy szobába, ami tele volt hangszerekkel, hangfalakkal, és rengeteg zsinórral. - Szeretném, ha felvennéd, amint elénekelem egy új számomat, aztán pedig közzé tennéd az összes közösségi oldalon.

- Nem tudom mit akarsz kihozni ebből Dark, de legyen. - mosolygott rám kedvesen, mire én elhelyezkedtem, Emma beállította a kamerát, majd elkezdtem játszani és énekelni.

- Korán keltem fel, és hiányzott valami
A saját nevem
Senki nem veszi észre, de elvesztem
és ez így tarthat örökké
Abbahagytam a küzdést csak egy pillanatra, de semmi sem változott
Ki vagyok én most? A nevem meg van még?
Azt hiszem végleg elveszett.

Senki sem vár ram az ajtóm előtt,
A meglepetés nem izgat többé
Ezt elviselni egyre inkább nehéz.
Nézz csak előre, nincs semmi már itt neked
Ami történt megtörtént, ez az élet jutott nekem
Hagyd elmúlni, ami már soha nem lehet.

Elmulasztottam amit látnom kellett volna
Rengeteg csodálatos dolgot
Elmulasztottam azt, amire szükségem lett volna
Amit ez az élet adhatott.

Hagyd a boldog befejezést, minden ugyanaz
Isten nem fogja az egyszerűséget lehetőségre pazarolni.
Vegyél fel, ébressz fel, az álmok elfedik
a fájdalmat.
Azt gondoltam, hogy vége lesz mar, de itt ragadtam
Ki fog most rám várni?

Senki sem vár az ajtóm előtt,
A meglepetés nem izgat többé
Es ezt egyre nehezebb elviselnem
Nézz csak előre, nincs semmi már itt neked
Ami történt megtörtént, ez az élet jutott nekem
Hagyd elmúlni, ami már soha nem lehet.

Most mit tegyek?
Csinálhatom máshogy?
Átgondoltam én ezt?

Ez volt az életem egyszer, - így éltem.

Amint befejeztem a barátnőm már nyomta is fel a közösségikre.

- Ügyes voltál Mia. - ölelt át az öcsém. Nem telt el negyed óra, és a nézettségek az egekbe szöktek. Boldogan néztem a kommenteket. Volt aki azt kérdezte, hogy ez most azt jelenti a banda vissza jött e a pihenő időről, más pedig csak gratulációját fejezte ki a művem iránt. Hirtelen kopogtam a bejárati ajtón, mire Emma kedvesen rám pillantott.

- Szerintem hozzád jöttek. - mondta, mire én egyből mentem ajtót nyitni, és szembe találtam magam a barátaimmal. Sonja, Dave, Zack, Mike, Josh és Alison. Mindannyian egymás nyakába borultunk.

- Annyira sajnálom. - sírtam. - Olyan hülye voltam.

- Nem a te hibád. - törölte le a könnyeimet Zack.

- Az a lényeg, hogy most már együtt maradunk. - kacsintott rám Dave. Persze, amint Alison észre vette az öcsémet egymás nyakába ugrottak, az öcsém pedig boldogan csókolta meg Ali-t. A távolból pedig hirtelen egy fekete alakra lettem figyelmes, amint szaladva közeledik felénk. Habozás nélkül indultam meg Mark felé, szintén szaladva, majd Mark felkapott, és szenvedélyesen megcsókolt.

- Te aztán meg tudod őrjíteni az embert Dark. - döntötte a homlokát az enyémnek.

- Tudom, híres vagyok róla. - nevettem el magam, majd újra megcsókoltuk egymást.