Eltelt egy egész hét azóta, hogy kijöttem a kórházból. Próbálok sodródni az árral, és felzárkózni. Az elmúlt három év alatt, ami számomra még mindig teljes káoszt és sötétséget jelent, rengeteg minden változott. A technikától kezdve, a stílusig minden teljes fordulatot vett, nekem pedig meg kell tanulnom tizenhét éves, felnőtt lányként viselkednem, és talán ez a legnehezebb. A napjaim abból állnak, hogy néha kimegyek sétálni, kicsit kiszellősztetem a fejem, és olyankor rádöbbenek, hogy a város, amit ezelőtt otthonomnak hívtam, szinte idegen nekem. Három és fél év... Nagyon hosszú idő. Én pedig minden erőmmel azon vagyok, hogy próbálom megtalálni a belső hangomat. Tudjátok, ami arra ösztönöz, hogy igenis nekem itt a helyem. De itt ülök, a szobámban, az ágyamon, Jenna a lábamnál alszik, és a naplóimat, meg a zeneszövegeimet bújom válaszok után. Hiába olvastam már el őket többször is, érzem, hogy ezek között a feljegyzéseim között lesz a válasz, hogy újra emlékezhessek. Én csak emlékezni akarok! Több mint három év szakadt el tőlem, én pedig vissza akarom kapni végre! Az emberek rám köszönnek az utcán, de még csak azt sem tudom, hogy kicsodák. Vagy például volt olyan, hogy autogramot és fényképet szerettek volna tőlem, én pedig csak makogtam, hogy bocsánat, és elszaladtam... Rajongóim vannak, akik számítanak rám, én pedig cserben hagyom őket azzal, hogy képtelen vagyok emlékezni! Üresnek érzem magam. Hiába vannak itt a barátaim, azok akikre emlékszem, és azok akikre már nem, egyszerűen kezdem úgy érezni, hogy sok ez nekem. Nem fogom tudni legyőzni. Márpedig, akkor nem csak a rajongóknak okozok csalódást, hanem a barátaimnak, a családomnak, akik hittek bennem, és támogattak, de legfőképpen saját magammal nem tudnék elszámolni. Mert mindannyiunk közül, én akarom a legjobban újra érezni azokat a dolgokat, amiket elvesztettem. Mégha azok az emlékek akár fájdalmasak is. 

Persze, már mindannyiótok fejében megfogalmazódott a kérdés, mi van velem és Markkal. A herceggel, aki talán a legtöbb energiát fektet abba, hogy visszatérjen a memóriám. Bár, mióta megcsókolt, kissé megváltoztak a dolgok... Oké, minden nap átjön megnézni, hogy vagyok, meg írni is szokott üziket, vagy felhív de... Mintha látványosan kerülne engem. Na nem mintha én másképp tennék. Egyszerűen olyan, mintha vissza mentünk volna az oviba, és mind a ketten arra várnánk, hogy a másik tegye meg a kezdeményező lépést. Én azért nem teszem, mert lány vagyok, kezdeményezzen a fiú. Mark pedig valószínűleg azért nem tesz előre fele lépéseket, mert nem tudja, hogyan is reagálnék, mivel most újra meg kell hódítania, és ezúttal sokkal nehezebb a dolga, mivel tudom, az elmúlt kilenc hónap alatt, mennyit szenvedtem miatta. És bár érezni nem érzem, de tudom, ami talán még rosszabb is. 

- Szabad? - hallottam meg egy hangot az ajtóm felől, mire én oda kaptam a fejem. És tessék az emlegetett szamár. Ott állt, az ajtófélfának dőlve, miközben engem nézett a gyönyörű barna szemeivel. A francba, miért ilyen piszok helyes?! Sokkal egyszerűbb lenne minden, ha nem lenne ennyire dögös! Komolyan szerintem senkinek nem áll ilyen jól a bőrkabát és a csizma, mint neki. 

- Persze. - mondtam, mire Mark bejött a szobámba, és leült Jenns mellé. Persze a kutya abban a pillanatban az ölébe ugrott, és gondolta, hogy inkább ott fog aludni tovább. Hát igen, azok a kezek között én szívesen aludnék. Jézusom, de nyálas vagyok! - Hogy vagy? - kérdeztem. 

- Jól, bár egy kicsit fáradt vagyok, mivel egész este egy új dalon dolgoztam. - mesélte, miközben Jennat simogatta. 

- Oh, hát biztos nagyon jó lesz. 

- Remélem is. Egy különleges személynek készül. - mondta, mire a gyomrom golflabda nagyságúra ugrott össze. 

- Nekem ki kell mennem a mosdóba! - pattantam fel az ágyról, és indultam meg kifelé. 

- Hé! - kapott a kezem után. - Valami rosszat mondtam? - kérdezte.

- Nem. Dehogy. Mármint, biztos tényleg jó lesz az a szám, és az a bizonyos különleges személy odáig lesz tőle. - hadartam idegesen, miközben a hajamba túrtam. 

- Te most féltékeny vagy? - nézett rám vigyorogva. 

- Nem! És ne nevess már! - löktem meg a vállát, de ő csak mosolygott tovább, majd hirtelen elkapta a derekamat, én pedig abban a pillanatban az ölében landoltam, szegény Jenna-t kitúrva a helyéről. Mondanom sem kell, az arcom paradicsom vörös volt. 

- Imádom, mikor elpirulsz. - simított végig az arcomon. - Egyébként te kis duli fuli, az a különleges személy te vagy. Neked írok dalt. Vagyis írtam, mert már készen van. 

- Mi? Komolyan? - csodálkoztam. 

- Még akkor kezdtem el írni, mikor kómában voltál. Tegnap este lettem vele készen. - mondta. 

- Jah, hát én erre nem is gondoltam. - szegtem le a fejem, de Mark megfogta az államat, így kénytelen voltam a szemébe nézni. 

- Szeretnéd hallani? - kérdezte, mire nekem felcsillantak a szemeim.

- Hát persze. - mondtam. Kiszálltam Mark öléből, ő elővette a telefonját és elindította az alapot, és elkezdett énekelni.

- Ott dobog a szívem
Mert te vagy az ok
Elvesztem az alvásom
Kérlek gyere vissza most
Ott versenyzik az agyam
És te vagy az ok
Még mindig lélegzem
Reménytelen vagyok most
Megmászok minden hegyet
Átúszok minden óceánt
Csak legyek veled
Megjavítom amit eltörtem 
Oh mert kell hogy láthassalak
Te vagy az ok
Ott rázom a kezem
És te vagy az ok
A szívem vérzik
Kellesz nekem most
Ha visszafordíthatnám az órát
Biztossá tenném hogy a fény legyőzi a sötétet
Minden órát Minden Napot azzal töltenék el
Hogy biztonságban tartsalak
Megmászok minden hegyet
Átúszok minden óceánt
Csak legyek veled
Megjavítom amit eltörtem 
Oh mert kell hogy láthassalak
Te vagy az ok
Egy kicsit szomorú vagyok
Csak egy kicsit szomorú
Egy kicsit szomorú vagyok
Kellesz hogy tarts ma este
Megmászok minden hegyet
Átúszok minden óceánt
Csak legyek veled
Megjavítom amit eltörtem 
Oh mert kell hogy láthassalak
Te vagy az ok - ott álltam Mark-al szemben, könnyes tekintettel és teljesen sokkot kaptam. - Hogy tetszett? - kérdezte, mire én nem tudtam semmit válaszolni, csak a karjai közé vetettem magam, és szorosan átöleltem. - Hűha, nem gondoltam, hogy ennyire erős érzelmeket vált majd ki. - mondta nevetve, miközben átölelt.

- Fantasztikus lett Mark. Csodaszép. - nyögtem ki nagy nehezen.

- Akkor ennek örömére, mit szólnál, ha holnap este nálam randiznánk egyet? - kérdezte, én pedig egyből felkaptam a fejem.

- Benne vagyok. - mondtam mosolyogva, mire ő egyre közelebb hajolt. - Mit csinálsz? - kérdeztem suttogva.

- Azt hiszem meg foglak csókolni. - ezzel a kijelentéssel pedig szorosabbra fogta a derekamat, fölém hajolt és megcsókolt.