„Az óramutató a bankárunk, az adószedőnk,
a rendőrfelügyelőnk;
a belső idő a feleségünk."
- John Boyton Priestley

Addig nem különösebben gondolkodtam a részleteken, amíg anya be nem nyitott hozzám, a szobámba.
– Ilyen korán ébren vagy? – kérdezte csipkelődve, széles mosollyal az arcán. Lefagytam. Nem tudtam, mit feleljek, illetve hogy tegyek-e számot az iménti időutazásomról. De hogy vagyok egyáltalán képes rá? Szegény Stephen Hawking, ha tudná, hogy az elméletei beigazolódtak...
– Felébredtem, és nem tudtam visszaaludni – hazudtam rezzenéstelen arccal. A játék kedvéért egy nagyot ásítottam - nem mintha kellett volna.
– Ó. Csak mintha úgy hallottam volna, hogy valaki beszél hozzád. De biztos csak képzeltem – mosolygott rám kedvesen, aztán becsukta az ajtót. Illetve csak majdnem – És ne feledd, öltözz ki szépen, megyünk apád megnyitójára – nyitotta ki újra résnyire az ajtót.
– Muszáj? – nyöszörögtem.
– Tudod, mennyire fontosak neki a kutatásai, így a kiállításai is. És nem is akárhol lesz; a British Museumban. Bemegyünk a városba – kacsintott rám anya. Én csak jól hallhatóan sóhajtottam egyet, és beledőltem háttal az ágyamba. Mit is említett a másik Dale? Higgy. De előtte? Három óra múlva találkozom valami Nevadával. De Nevadának hívták a feleséget is, nem? A Nevada becézése tutira a Nev.

Az ágyammal szemben lévő Star Warsos faliórára pillantottam. 7:56. Hát, elég korán vagyunk még. Engedélyeztem magamnak öt percet, amit még édes semmittevéssel tölthettem az ágyamban. Ez alatt az öt perc alatt milliónyi meg milliónyi kérdés és gondolat cikázott át a fejemben. Hogy lehetek éppen én Időutazó? Ennek semmi értelme. Fizikailag, biológiailag és mindenhogy lehetetlen.

Jó, 8:01, ki az ágyból. Utasítottam magamat, majd felültem, aztán fel is álltam. A szekrényemhez lépdeltem. Lehet irányítani az időutazást? Kinyitottam az egyik ajtaját. Hogy lehet irányítani? Megnéztem, milyen ruhát vegyek fel. Miért éppen oda utaztam? A választásom egy hófehér, keményre mosott és élére vasalt ingre esett, kivettem a sötétkék-fekete csíkos nyakkendőmet, öltönyt is és a hozzá való nadrágot. Vannak rajtam kívül más Időutazók is? Mintha iskolai ünnepélyre készülnék. Tiszta fess legény vagyok. Ilyen pontosan fogok én emlékezni erre a napra harminc év múlva? Felöltöztem, aztán elmentem a szobámból nyíló, kis, folyosó végi fürdőszobánkba, ahol ráncba szedtem magam. Harminc év múlva meglátogat majd a mostani énem? Bizarr. Végül, amikor elkészültem, az utolsó kérdésen járt az agyam. Nev, akivel még nem is találkoztam, a feleségem lesz? Még bizarrabb.

⏳⌛️

– ... és ezúton szeretném megköszönni minden lelkes támogatómnak, akik nélkül ez a mai kiállítás itt, a British Museumban nem jöhetett volna létre. És végül, de nem utolsó sorban szeretném megköszönni szerető feleségemnek és gyermekeimnek, Dale-nek és Verának, hogy mindig támogatnak engem minden elvetemült – és kevésbé elvetemült ötletemben. Szeretném, ha tudnátok, nagyon szeretlek titeket – nézett le ránk apa a pódiumról sós izzadtságcseppektől fénylő homlokkal és alig észrevehetően remegő kezekkel. Nem éppen volt szónok alkat, ezért a beszédeit egytől-egyig végigizgulta. A megnyitókra vezető autóutakon rendszerint folyamatosan majrézott a volán mögött. Szegény anyának, Verának, meg nekem kellett nyugtatgatnunk őt. Sőt, egyszer Xanaxot kellet adni neki, mert az egyik megnyitóra hivatalos volt a miniszterelnök asszony is.

A beszéd befejeztével a megnyitón résztvevők ovációban törtek ki, háromszoros vastapssal illettük apát, aki büszkén kihúzta magát. Ezután következett egy sornyi kézrázás a támogatókkal - amiket mindig muszáj volt megörökíteni. Mi, hárman addig bájcsevejt folytattunk néhány kutatóval, akik apa kollégái voltak. Ugyanaz volt a szakterületük a régészetben, mint apának, ők is „nem annyira régi dolgok kutatói" voltak. Itt a XIX-XX. századra gondolok.

Éppen dr. Edgar Wrestlerrel beszélgettünk, aki látványosan jólérezte magát. Az orcái vörösek voltak, kezében félszáraz pezsgővel színültig töltött poharat tartott. Próbáltam becsatlakozni a beszélgetésbe, de nem tudtam odafigyelni. Folyton az a bizonyos Nev járt a fejemben, akit még nem is ismertem.
– A kutatás során találtunk egy zsebórát is, ami pontosan éjfélkor állt meg. Valószínűleg elfelejtették felhúzni, mert nem volt elromolva. Hihetetlen, de egy szál karcolás sem volt rajta – ecsetelte nagy bőszen egy másik kutató, azt hiszem, dr. Robert Andrews, aki csak most csatlakozott körünkhöz.
– És? Mi olyan különös ebben? – bukott ki belőlem hirtelen a tapló kérdés, megszakítva dr. Andrewst, mire a kis koktélasztalnál állók mind rámnéztek. Dr. Andrews arca először meglepettségről árulkodott, majd átváltott keménykedős, amolyan „szemtelenkedsz?" arckifejezésre.
– Hogy mi olyan különös ebben? – kérdezett vissza némi gúnnyal a hangjában – Az, Mr. York – szólított meg formálisan – Hogy az óra hátlapjába D. York és V. York van belevésve. Ha jól tudom, a maga neve D betűvel, míg a hugáé V-vel kezdődik. Vagy tévedek? – nézett körbe az asztalnál állók reakcióját lesve. D. és V. York? Érdekes egybeesés. Ekkor apa tűnt fel az asztalunknál. Boldogságtól sugárzott az arca.
– Miről maradtam le, srácok? – kérdezte, miközben dr. Andrews megvető pillantást lövellt felém. Gyorsan elkaptam a tekintetem.
– Éppen a zsebóráról meséltem. És a gravírozásról – felelte mézes-mázos hangon.
– És, nem elképesztő? – kérdezte csillogó szemekkel apa, felénk fordulva – Lehet, hogy az egyik felmenőnktől maradt hátra ez a kis szerkezet, ami kézzel készült valamikor, az I. Világháború idején. Mikor a Yorkok még nemesek voltak – fejezte be.
– Azok a Yorkok? – kérdeztem apára nézve. Az asztal körül lévőkre csend telepedett, minket, kettőnket kivéve. Vera és anya csak csömdben álltak.
– Ezt próbálom kideríteni, fiam. Már egy ideje. Hogy mi, Yorkok, azok a Yorkok vagyunk-e.
– És, eddig hogy tűnik?
– Megvan rá az esélyünk. Habár elvileg a York-ház elég régen kihalt.
– És ha mi vagyunk a York-ház túlélői? – kérdeztem izgatottan, ugyanis a történelem mindig is érdekelt. A többi iskolai tantárggyal ellentétben.
– Hát, akkor... – kezdett bele, de megszakította egy lány hangja. Apám mellé furakodott be.
– Elnézést, hogy megzavarom a beszélgetést, de Dale-t keresem. Az osztálytársa vagyok, és iskolai dologgal szeretném zargatni őt – nézett körbe a társaságon. Ő volt az. Tudtam. Egyszerűen csak tudtam. Minden egyes porcikám érezte, hogy ő az. A vörös haja és a gyönyörű barna szeme... biztosan ő az.
– Itt vagyok – intettem egyet a lány felé, aki aztán egyből rámnézett. Elvégre mégsem mondhattam azt, hogy „én vagyok Dale", mert akkor biztos a lebukás.
– Ó, szia. El tudnál esetleg szakadni egy percre? – kérdezte mosolyogva. Remegett a gyomrom az idegességtől. Elnézést kértem a társaságtól, akik többsége furcsán méregetett, apa meg csak mosolyogva intett, hogy menjek csak. A lány a mosdók irányába húzott - a csuklómnál fogva -, legalábbis a kiírás szerint. Az egész lenti előtéren át kellett vágnunk, ugyanis a megnyitó a nagy hallban volt megtartva. És valóban, csak a férfi és női mosdók ajtaja előtt álltunk meg. Csak most vettem észre, milyen gyönyörű ebben a halványkék, virágos nyári ruhában. Szögegyenes, vörös tincsei kiengedve keretezték szép arcát.
– Bocsánat, még be sem mutatkoztam. Rendkívül illetlen vagyok. A nevem Nevada Highmore – hófehér, puha kezét nyújtotta felém, amit elfogadtam, és megráztam. Törékeny kinézetéhez azonban emberes kézfogás párosult.
– Dale York – mondtam, mélyen belenézve azokba a borostyán színű szemeibe. Habár életemben most találkoztam vele másodszor, valami... valami megfogott benne. Eve már a múlté. Felejtsd őt el.
– Tudom – vigyorodott el izgatottan, aztán a vállán lógó fehér kistáskájához nyúlt. Kinyitotta, és kivett belőle egy régi golyóstollat.
– Azzal meg mit... – kezdtem volna bele egy kérdésbe, de aztán megláttam, mit csinál. Gyorsan elkapta a karomat, és ráfirkantott egy négyjegyű számot. 1942. A telefonszáma? De ilyen rövid lenne?
– Most nagyon jól figyelj rám, Dale – nézett rám komolyan.
– Csupa fül vagyok. És tizenhét – mondtam flörtölős hangon, de az arckifejezéséből ítélve nem hatottam meg.
– Én meg harminckettő, de most nem ez a lényeg.
– Harminckettő? – kérdeztem összehúzva a szemöldököm.
– Erről majd később. Tudod, Mr. York, vagy Archie, a dédapád... mindegy. Szóval a lényeg az az, hogy... te...
– Hogy én... – próbáltam neki segíteni.
– Hogy te egy Időutazó vagy – mondta ki egy szuszra, majd hatásszünetet tartott. De sajnos le kellett lomboznom. Mindig is olyan ünneprontó típus voltam.
– Tudom.
– Tudod? Mégis mióta? Archie szólhatott volna, hogy már tudsz mindent...
– Ácsi! Szinte semmit nem tudok az időutazásról. Csak annyit, hogy nem olyan rég találkoztam a negyvenhét éves önmagammal, meg veled is, ha nem tévedek... – kezdtem volna számot tenni arról, mi mindent tudok az időutazásról, de Nevada megszakított.
– Lassíts. Azt mondod, jártál a jövőben? A Jeleneden túl? – kérdezte kételkedve.
– Igen, azt – feleltem.
– Várjunk csak. Te nem is az igazi Dale York vagy! Csak az időmet pazarlom rád. Te csak egy semmirekellő szélhámos vagy, aki kiadta magát az eredeti Dale Yorknak! – váltott át hirtelen dühödt hangra, és a mutatóujjával rámbökött – Mondd meg, hol van Dale, különben...
– De én tényleg jártam a jövőben! Akármennyire is hihetetlennek hangzik – mondtam ártatlanul, mire a lány figyelmen kívül hagyta, amit mondtam, és folytatta.
– Csak és kizárólag egy Időutazónak adatott meg a jövőbe utazás képessége, az meg már foglalt. Az ilyen képességek csak egy személyhez vannak hozzárendelve. Csak egy emberhez.
– Ha nem hiszel nekem, hát nem hiszel – mondtam sértődötten, elvégre nem az én érdekeimet szolgálta, hogy elmenjek a lánnyal. De pontosan... miért is mentem volna el?
– Nem is hiszek. Ha megbocsátasz, most mennem kell – mondta, majd elindult vissza, a kiállítás megnyitójára, hogy megkeresse az „igazi" Dale-t.
– Várj! – mondtam, mert eszembe jutott, amit a negyvenhét éves alteregóm mondott – Az eskü szent, de az eskü örök – Nevada megtorpant ott, ahol volt – Ezt mondta nekem, hogy adjam át, ha esetleg kételkednél bennem és a jövőbe való utazásomban.
Megfordult, és rámnézett. De nem szólt semmit. Majd elindult visszafele, hozzám. Szótlanul állt elém. Komolyság tükröződött arcán. Nagyon, nagyon halkan szólalt meg.
– Feltétlenül velem kell jönnöd, Dale York, hogy megmenthesd az Időutazók és az Időtlenek életét a Végtelenség Világában.
– De a szüleim, meg a húgom... nem tűnhetek csak úgy el – mondtam, de közben semmi másra nem tudtam gondolni, mint arra, hogy időt utazhatok.
– Nehogy merj aggódni felőlük – jelentette ki.
– Hát, jól van – egyeztem bele elég könnyen.
– Rendben. Csak gondolj arra, amit a kezedre írtam. Csak az évszámra – mondta, aztán kézen ragadott, és már nem 2018-at írtunk.