Vajon változott-e valamit a klubhelyiség, amióta mi jártunk ide? Tüzetesen átvizsgáltunk mindent, attól kezdve, hogy hol fogunk aludni, a klubhelyiség minden szegletén át az órarendünkig. Miután megállapítottuk, hogy néhány falikárpit, mintha új lenne, de ezenkívül minden a régi, a fotelbe vetettem magam és az órarendre meredtem üveges szemekkel.

- Szinte minden órán a mardekárosokkal vagyunk együtt! – Nyafogtam. Utálom őket. Ahogy sokan mások... az én időmben.

- Lehet, hogy azóta megváltozott a helyzet és már mindenki jó barát... - felkacagtam.

- Ezt te magad sem hiszed, Evans! Abban az iskolában, ahol Pipo... jó-jó, Perselus Piton - javítottam magam, mert Lily szeme vészesen villant egyet- tanár, tuti nem. Sőt, lefogadom, hogy házvezető tanár is. – Azzal a mozdulattal átfeküdtem a kanapéra, mert a fotelben nem találtam a helyem. Lily a kanapé szélére húzódott.

- Így van, a mardekár házé. – Ekkor vettük észre, hogy nem vagyunk egyedül. Nem is egy, hanem két, hajszálra egyforma srác beszélt hozzánk. Vörös hajuk elég hosszúnak tűnt, és rendkívül szeplősek voltak. 

- Ezt – nem – hiszem – el! – Kiáltottam nyűgösen. – Hogy lehet a kanapé is ugyanolyan kényelmes, és jó illatú, mint volt? – Lily felnevetett szenvedésemen, majd felhúzott ülő helyzetbe. Így egy vörös a balomon volt, egy másik vöröske így mellém ült, a harmadik pedig a kanapé karfájára telepedett.

- Az illatokért Ron öcsénket okoljátok, ne minket. – Ezt én is megmosolyogtam. – Én Fred vagyok, ő meg George. Kit tisztelhetünk a hölgyekben?

- Sziasztok, Fred és George, én Sophie vagyok. Ő meg Lily. – Miközben beszélgettünk, eszembe jutott valami. Múlt héten a Tekergők belevésték a nevünk a kanapé aljába. Azért oda, hogy a házimanók ne vegyék észre. Hogy nyomot hagyjanak. Ezt megosztottam Lilyvel is. Vajon megvan még?

- Rendetlenkedünk? – Az ikreknek felcsillant a szeme. Észre se vettük, hogy egyre többen voltunk már a klubhelyiségben. Főleg felsősök, de Harry épp akkor lépett be másodmagával a portélyukon, mikor a hátára fordítottuk a kanapét. Felénk tartottak.

Épp csak, hogy elolvashattam a vésetet: "ProPaMooW '76"

- Látod, megmondtam! Ennek Tapmancs hogy fog örülni – dörmögtem. Közben próbáltam meggyőzni magam, hogy ez nem szabályszegés, vagy rebbelis viselkedés, mint arra Fred utalt. Ezen egy kis harmadikos lány sem sokat segített. Honnan került elő?

- Mit csináltatok? –  A harmadikos lány, Hermione úgy leteremtett minket, hogy csak pilláztam.

- Nyugi, kisanyám! – Elvigyorodtam. Intettem egyet a pálcámmal, és a kanapé felpattant. – Így megfelel? Gyertek, üljetek ide mellénk! – Ron a fotelbe ült, biztosan a szagok miatt. Bár egyszer nem hallottam pukizni. Ez nagy szó, mert én a legkisebbet is kihallom a zajból. Tele vagyok fiútestvérekkel.

- Csak ti lehettek az új lányok. – Egy kisebb, talán másodikos lány, akinek az ikrekhez hasonló, vörös, de hosszú haja volt, szintén becsatlakozott a beszélgetésbe. – Mindenki azt akarja tudni, igazak-e a pletykák.

- Na mesélj! Imádom a pletykákat - Még a szemem is csillogott. Vajon mit találtak ki ilyen hamar a roxfortosok? Vannak-e olyan jók, mint az "én időmben"? Ilyen hamar elterjedt volna, hogy időt utaztunk? 

- Azt mondják, hogy a harmadikosoknál bukkantatok fel bájitalórán a semmiből. Az egész termet betöltötte valami édes füst... - sóhajtottam, mert ez kivételesen igaz volt. Lilyre néztem. Fedősztorit nem egyeztettünk, de kitaláltam valamit. Kérlek, Lily, halld meg a fohászom és segíts be! - Valaki látott titeket Lupin professzorral is - Micsoda? Felnevettem. Rég volt már, hogy igaz pletyka keringett a Roxfort falai között.

– Ezt egyértelműen megcáfolhatom. – Oldalba böktem Lilyt. - Semmilyen időutazásban nem volt részünk - kuncogtam-, bár nem lenne rossz kipróbálni egyszer. 

- Mi a Beauxbatonsból érkeztünk délelőtt.

- Mondjuk, elég szépek vagytok, hogy franciák legyetek. De miért angol nevetek van és miért nincs akcentusotok?

- Sophie és Lily... mi is a vezetéknevetek?

- Stevens. - Vágtuk rá. -  Igen, unokatesók vagyunk. – Ahogy összenéztünk Lilyvel, már tudtuk. Játszunk egyet. Ugyanis mi...

Eladhatnánk magunkat ikreknek is. 

– Az édesapáink...

- ... testvérek. Csak mivel az édesanyám francia...

- a szüleink nem akartak szétválasztani minket. Olyan jól megvoltunk...

- mindig is. De visszaköltöztünk Angliába. A szüleink beszéltek a dirivel és...

- átvettek minket, a jó jegyeinkre hivatkozva. A süveg ide osztott minket.

Később persze Harry megsúgta:

- Azért néztetek az apámnak engem, igaz?

- Csssh! - csittegtem el őt.