Sziasztok Kedveseim! Felújítottam egy kicsit ezt a fejezetet, kiegészítve itt-ott, hogy több mindenre adjon információt. És hogy legyen egy kis vihar is... a paradicsomban. Puszii és köszi, hogy olvassátok/olvastátok! V.

Az elkövetkező napok nagy izgalommal teltek. Sophie-nak be kellett volna feküdnie a Szent Mungóba, de nem akart - nem akart kimaradni semmiből, ami a csata utáni zűrzavar után keletkezett. 

A Reggeli Próféta másról sem cikkezett, csak arról az ismeretlen nőről, és két halálfaló férfiről, akik nem sajnálva az életüket, szembeszálltak Ő, Akit Nem Nevezünk Nevén hatalmával. Kifürkészték titkait és állítólagos gyengeségeit, amit senki más nem tudott addig megtenni, és azokon keresztül támadták le őt, halloween előtt néhány nappal. 

- A Próféta még sosem volt ilyen vastag - dobta félre az újságot Sophie. Szavait az éppen belépő Perselusnak címezte, aki leült mellé. A férfi nagyon nyúzott arca már első pillantásra feltűnt mindenkinek, de még így is jobb színben volt a nőnél, aki számtalan kötést viselt a testén és éppen erősítő főzetet kortyolgatott. Naponta háromszor kellett neki ezt tenni, és bár pocsék íze volt, mindig volt valaki, aki felügyelte őt. - Nézd meg - vigyorgott a férfire. - Kik lehetnek vajon a csodálatos megmentőink? 3. oldal, Miért akart Tudjukki megtámadni egy gyermeket? Elméletek egy bizonyos jóslatról... 6. oldal, Ki akarta bántani a Potter családot - és miért? 9. oldal, Az azkabanba kerültek névsora - Botrány! Köztiszteletben álló emberek is... 10.oldaltól.. - folytatta volna  felsorolást, de Perselus ingerülten félbeszakította.

- Elég legyen! Inkább idd ki a bögrédet, mert még a végén szerencsém lesz és bajod esik... - Ehhez hasonló kedvességet nem is várhatott volna senki Pitontól.

- Jó reggelt! - köszönt Regulus is, kilépve a vendégszobából. - Hát ti hogyhogy ébren vagytok?

- Nem tudtam aludni - motyogta Sophie, és a szeme alatti karikák valóban erről árulkodtak. Rémálmai voltak már régóta, és ez a mostani, mindennél erőszakosabb volt. 

- Ne haragudj... - Regulus odaült mellé a másik oldalára egy bögre kakaóval, és halkan beszélgetést kezdeményezett. - Még nem tudtunk beszélni, de szeretnék. Engem... gyötör a bűntudat, amiatt, ami történt. Hogy megkínoztalak. 

- Ne viccelj, Reg. Egy pillanatig sem gondolhatod, hogy mérges vagyok rád amiatt, vagy haragszom. Nem te kínoztál meg, hanem Ő! - Kicsit megemelte a hangját is. 

- De mondhattam volna nemet is.

- Hogy te is meghalj? - Sophie ciccegett. - Na, azt már nem! Jól tetted. Regulus, olyan vagy, mintha a testvérem lennél, és úgy szeretlek. Ha elveszítettelek volna... 

- Bocs, hogy zavarok - morogta a belépő Sirius, akinek elszállt a magára erőltetett jókedve, amint meglátta a triót. Ő ugyanis annyit hallott a beszélgetésből, hogy "szeretlek. Ha elveszítettelek volna..." - Nem akarom a turbékolást megzavarni - mondta ismét, mikor leült, látva, hogy elhallgattak.

- Turbékolást? Miről beszélsz?  

- Sirius, valamit tisztáznunk kell. - Sophie előrehajolt a székben, egyenesen Sirius szemébe nézett. - Te vagy az egyetlen férfi az életemben, akit valaha igazán SZERELEMMEL szerettem, fogd már fel! 

- Persze, akkor mi volt az előbb az a mondat Regulusnak? Nem elég egy Black, neked kettő kell? - Mutogatott magukra. 

- Igen, kettő kell! Regulust úgy szeretem, mintha a testvérem lenne! Nagyon sajnálom, ha ezt nem tudod felfogni! Az életünket kockáztattuk, nemcsak a célunk miatt, hanem egymásért is! Nem is egyszer, nem is véletlenül - mindketten tudtuk, mit vállalunk be! - Regulus közbe akart szólni, de Sophie izzó tekintete láttán meggondolta magát. - Téged pedig, szeretlek, hatodikos korom óta! De ha neked kevés - a hangja megremegett-, kevés az, amit adni tudok, akkor, tudod mit? Meggondoltam magam! Visszaadom most a hülye gyűrűdet, add annak, akinek csak akarod! Végeztem veled! Örökre! - kiáltotta, majd lekapta a nyakláncát, és hozzávágta Siriushoz. A nyakláncon függött a jegygyűrűje. 

Regulus és Perselus csak nézték egymást és Sophiet. Nagyon sok indulatot kellett elfojtson eddig, ha így bukik ki belőle minden. A nő fújtatva ledobta magát, de meg is bánta, mert a csontjaiba fájdalom hasított. 

- A francba! - szitkozódott.

- Jó reggelt nektek is! - Köszönt be a Longbottom házaspár is a lakásba. Magukkal hozták babakocsival Neville-t is, aki édesen szundított a hordozóban. - Ugye Nevillel nem kezdesz kiabálni? - Frank igen vicces kedvében volt. 

- Ha-ha. Nagyon jó poén, Frank. Ne aggódjatok, nem ébresztem fel. - Új lendülettel megölelte barátnőjét, és annak férjét is.

- A hőseink - nézett végig a hármason a férfi. - Hallani akarjuk a történetet. 

- Melyiket? - kérdezett vissza Sophie. - Nagyon sok pletyka kering... 

- Az eredetit. 

- Mi is arra lennénk kíváncsiak. - A Potter házaspár is, bár kissé kócosan, de halvány mosollyal az arcukon jelent meg. 

- Azt hiszem, Sophie a legalkalmasabb, hogy beszéljen róla. - Perselus keresztbefonta a karját, és még hallgatagabb, mogorvább lett. Sophie a vállára tette a kezét. 

- Nemsokára elkezdjük a történetet, de Albust meg kell várni. Nálad vannak a speciális effektek, Reg? - kacsintott a férfire vigyorogva. Az csak megütögette a belső zsebét. Sophie elvigyorodott, a két házaspár pedig érdeklődéssel nézett össze, mivel abból a bizonyos zsebből az ütés hatására hangos csörömpölés hallatszott.

- Speciális effektek? - tátogta Remus.

Hamarosan mindenki befutott a Rend megmaradt tagjai közül, mindenki hallani akarta a történteket. A lakás ilyenkor mindig túlzsúfoltnak tűnt, de odapréselődtek a kikerekített asztalhoz. Perselusszal korábban megegyeztek, hogy bizonyos történéseket ködösítenek majd. Mikor már mindenki előtt volt egy pohár tea, vagy egy korsó vajsör, Sophie belekezdett a történetbe. 

- Nem is vagyok biztos benne, hogy nekem kellene beszélnem először, mivel az egész talán nem is tőlem eredt.

- De bizony - köhintett Reg. 

- Jó, akkor tőlem eredt. De előtte hagyj mutassam be nektek Perselus Pitont, és Regulus Blacket, akik mindvégig az oldalunkon álltak, és mindezt különös bravúrral el tudták rejteni minden szem elől. Amit ők véghez vittek, az példa nélkül áll. Illetve, biztosan észrevettétek, nekem igazán megnyugtató, hogy nincs itt köztünk Peter Pettigrew sem - ezt a nevet félve hozta szóba, nem véletlenül. Nem tudta, ki hogyan reagál rá. James vonásai például megkeményedtek, és összetörte a poharát, Sirius az asztalra csapott, Remus felmordult, és Lily... neki könnyek gyűltek a szemébe. Ezen kívül döbbent suttogás vonult végig a termen. "Peter?"- Így azért nyíltan merek beszélni. Főleg, mivel csak azok az emberek jöhettek el, akikben Dumbledore professzor -mutatott a mindhármukhoz igen közel ülő vezetőre- és ezért mi is, teljes mértékben megbízunk - elmosolyodott. - Egész sokan vagyunk. Még mielőtt bármibe belekezdenénk, azt is elmondanám, hogy nem az újságcikkeket akarjuk alátámasztani, vagy megcáfolni. Ez nem sajtótájékoztató

- Bár majd lesz hozzájuk egy két szavam - morogta Regulus Sophie fülébe, bár a közel ülők is jól hallották. - Na, akkor kezdjük is el. Mondjuk a legelején - mondta mindenki számára jól hallhatóan.

- Az elég nehéz lesz, mert a véletlen nagyon sok ponton beleszólt az életünkbe. Rögtön a kezdeteknél, ugyanis az egész akciónk teljesen véletlenül kezdődött.

- Egy esős napon, kb. fél éve, összefutottam Sophieval az utcán. Nem igazán ismertem meg őt... valami mugliruhában volt, de el is voltam merülve a gondjaimban. De Sophie megismert, kedves volt velem, mint mindig... nem tudom tudjátok -e, hogy egy évfolyammal felettem járt a Roxfortban.

- De griffendéles volt - jegyezte meg rosszallóan Sirius. Sophie ránézett a férfira, a "miért kell ez?" kérdés ült a tekintetében, de az öccse zavartalanul folytatta.

 - Meghívott egy teára, és valamiért elfogadtam. Akkor aztán kiszedte a legnagyobb titkomat belőlem. 

***

- Reg, mi a baj? - kérdezte tőle. - Kérlek mondd el, hátha tudok segíteni.

- Nem... - ingatta a fejét, és idegesen körbepillantott. - Nem tudsz. Ez... olyan dolog, ami az életembe kerülhet - suttogta. - Valószínűleg bele is fog kerülni.

- Mit akarsz tenni? - Sophie úgy aggódott érte, mintha nem tudná, ki ő.

- Tudod mi vagyok, ugye?

- Persze - Sophie bólintott. - De ugyan már, Reg - kuncogott halkan -, sosem voltál közéjük való. Valahogy... látom rajtad. Csak nem ott akarod hagyni? - szinte tátogta. Sehol nem lehettek elég óvatosak, és a biztonságos helyekre nem mehettek. Regulus bólintott. Sophie elkerekedett szemmel meredt a vele szemben ülő, nála fiatalabb felnőttre. Ő lassan előrehajolt, és a nő fülébe suttogott valamit. Sophie teljesen lefehéredett. Ismerősen csenghettek neki a szavak.

- De nemcsak erről van szó... ez a fekete mágia magasiskolája, Sophie. Ha sikerül... - megbicsaklott a hangja. - Ha sikerül a tervem, akkor elpusztítható lesz.

- Ebben rengeteg buktató van! - sóhajtott a nő. Bizony. Az is volt. - És éppen ezért nem veheted biztosra, hogy sikerül... - mormolta nagyon halkan. Sophie Regulus íriszeibe fúrta a tekintetét. - De talán... - sóhajtott -, ha sietünk...

- Nem sietünk - vágta rá rögtön. - Úgy értem, nincs olyan, hogy mi. 

- Na ne szórakozz! Most már én is tudok róla, ott akarok lenni. Veled tartok. Nem hagyom, hogy csak úgy odadobd az életed - dőlt hátra a nő, és kihívóan meredt előre. - Bármennyire nemeslelkű cselekedet lenne feláldoznod magad.

***

- Azért nem kellett nagyon noszogatni - mosolyodott el halványan. - Ugyanis, azon aggódott, hogy a kaland, amire a fejét adja, az életébe fog kerülni. De az csekély ár lesz...

- Csekély ár lesz, ha megszerzem, amit akarok és el is lesz pusztítva. 

- Biztosan érdekelt titeket az is, hogy mi volt az a valami. Mardekár medálja. Úgy bizony. - Reg elővette a medált a kis dobozkából. 

- Sophienak viszont egy olyan ötlete támadt, amivel talán túlélhetem a dolgot, és neki hála túl is éltem. 

- Amikor elfogtak, nem számítottam rá és féltem, hogy vajon megtudták-e a tervünket, és kiderült-e minden. De úgy tűnt, nem. A fogságban a napok összefolytak. 

- Én megpróbáltam összeszedni magam - mondta Regulus-, mert még gyógyulófélben voltam, amikor ez történt. 

- De aztán Reg feltűnt, és megmentett. Segítségével idekerültem, és ti rendbe hoztatok, amiért a mai napig hálás vagyok. 

- Ezt értjük. De miért kellett ezt a medált így tönkretenni? - kérdezte valaki. A medál már Dumbledore markában pihent. Az idős igazgató mindentudó tekintettel nézte Sophiet.

- Ezt nem akartad elmondani, igaz? - kérdezte. Sophie egy hosszú pillanatig az általa úgy tisztelt úr szemébe meredt, majd bólintott. 

- Akkor Ön már tudja. Válaszolva a kérdésre, nem tettük tönkre. Pontosabban, nem mi tettük tönkre...

- Először - mondta Regulus. - De ha hallgatnátok Sophiet, hamar megválaszoljuk minden kérdéseteket, anélkül, hogy feltennétek.

- Akkor a lényeget, ha lehetne - dörmögte Sirius a mély hangján. A kezében még mindig ott volt a lánc a gyűrűvel.

- Csak azt akartam, hogy értsétek milyen nagy szerepe van annak, hogy meggyógyítottatok. A medált ugyanis feltétlenül el kellett pusztítanunk, hogy Voldemortot - többen ijedten kapkodtak levegő után - végleg el lehessen pusztítani. 

- A medál ugyanis a hallhatatlanságáért volt felelős. Tudtuk mind a ketten, hogy amíg a medál ép, addig senki élő emberfia nem tudja legyőzni Őt. Ez egy nagyon bonyolult és sötét, hacsak nem a legsötétebb mágia része, de a lényeg, hogy Voldemort - Reg sóhajtott - a lelke egy darabját belerejtette a medálba, beszennyezve Mardekár örökségét.

Sokan hőbörögtek. Alig hitték el, amit a fiatalok állítottak, de volt, aki kétségbevonta Regulus szavát is. Azt találgatták, vajon honnan tud a férfi ilyen sokat erről a varázslatról.

- De aztán Sophie... - pillantott a nőre magyarázatért.

- A lényeg, hogy amíg fogva tartottak, rájöttem, hogy nemcsak egy, hanem több ilyen tárgyat készített el - Dumbledore szemei kikerekedtek.

- Hányat? - kérdezte mohón. Mohón? 

- Hetet - felelte Sophie. Dumbledore felpattant.

- Hetet?

- Nem, ez így nem pontos - intett nemet. - Hetet akart elkészíteni. Azt gondoljuk, hogy Potterék megtámadása, és Harry halála jelentette volna a hetedik horcrux, mert így hívják, elkészültét. 

Többen értetlenül néztek össze. 

- A horcrux egy olyan tárgy, amibe a varázsló a lelke egy darabját rejti. Az pedig megóvja a belé rejtett lélekdarabot, így gyakorlatilag, aki horcruxot készít, nem tud meghalni. Regulus ezt már mondta. De a lelket csak gyilkossággal lehet leszakítani. 

- Horcrux pedig bármi lehet - mondta keserűen Reg. - Egy medál - mutatott az igazgató kezében tartott nyakláncra. - Egy kehely. Egy diadém. Egy gyűrű. Egy napló. De akár élőlény is lehet... például egy kígyó - minden tárgynál elővett egy-egy darabot. - Ez volt tehát Voldemort Nagyúr életének nagy titka.

- A kínzásom után  - vette át a szót Sophie egy kis "hatásszünet" után. - Éjt nappallá téve nyomoztunk Voldemort után. Ki akartuk deríteni, hogy mik lehetnek azok a tárgyak, ehhez pedig arra volt szükség, hogy megismerjük őt magát. Az életét. 

- De ez nem volt könnyű. Sokan nem is tudták, hogy ismerték a nagyurat, és miután rájöttek, hogy a fiatalkori Tom Denem Voldemort, még inkább bezárkóztak előttünk. De néhány emléket, sokat közvetve Dumbledore professzornak köszönhetően, sikerült megszerezni. 

- Felderítettük az élete legjavát, és ezért mind hálásak vagyunk Önnek. - Sophie volt a szószóló, de a két férfi is bólintott, megerősítve a nő szavait. Az igazgató meghatódott, és kedvesen mosolygott. - Olyan tárgyakat kerestünk, amikhez Voldemort nagyon ragaszkodott, és kincsként őrzött. Ugyanis annak az embernek, aki olyan sokáig tartotta rettegésben Anglia varázslóközösségét, szarkahajlama volt.

- Milyen tárgyakat? - kérdezte valaki.

- Olyanokat, amiket mind erős fekete mágia szennyezett be - vetette közbe Perselus. 

- Persze, te aztán felismered a fekete mágiát, hiszen jártas vagy benne! - köpte Sirius, mire Sophie nagyon csúnyán nézett rá. 

- És ennek hála, Perselus megmentette az életemet! Ugyanis, éppen az egyik ilyet vadásztuk le, amikor összefutottunk vele - mutatta fel a kelyhet. -  Azt hittem végem van, mert Natasha - sóhajtott az emlék hatására- egy halálfalónő, aki muglinak álcázta magát, meggyengített az átkaival, és egy kígyóval is meg kellett küzdenem. Sirius azt a sebet szakította fel sikeresen a Malfoy kúriában. 

- Na ez az! Mit kerestél a kúriában?

- Ellenünk harcoltál, most vallottad be! - Sirius.

Sophie megrázta a fejét és elhallgatott. 

- Hát nem értitek? - kérdezte Perselus. - Tényleg ennyire sötétek vagytok, hogy nem fogjátok fel, mit kerestünk ott?! - hangja határozottan, hangosan és megrovóan csengett. És főleg a hajdani Tekergőknek szólt. - Ezt! - mutatta fel a naplót. - Én ugyanis tudtam, hogy ezt a naplót a Nagyúr átadta Malfoynak. 

- Ez persze azt is jelenti, hogyha Perselusszal nem találkozunk, sosem jutunk hozzá a naplóhoz. Az egész tervünk elbukott volna, mert az utolsó pillanatban nem tudtuk volna elpusztítani a Nagyurat! - csattant fel Sophie. - Mit számított, hogy barátok ellen harcolok -e éppen akkor, vagy sem? Senkit nem öltünk meg, nem sebesítettünk meg, csak ki akartunk jutni a kúriából egyben, a naplóval a zsebünkben. Ez sikerült is. És ha már nagyon személyeskedni akarsz, Sirius! Te támadtál rám úgy, hogy még napokig feküdtem utána, nem én terád! 

- Elmondhattad volna! 

- Persze, azok után, hogy bezártatok ide és nem hittétek egy szavamat se!

- Nem kellett volna titkolózni!

- Hogyne! - Sophie tombolt a dühtől. Regulus és Perselus visszahúzták a székre, miután felpattant. Sirius is tajtékzott, elővett egy cigarettát és rágyújtott. A nő próbált megnyugodni, megköszörülte a torkát és folytatta. 

- Ezek után már csak azokat a relikviákat kellett megtalálnunk, amikről még mindig nem tudtunk jóformán semmit. Jól hangzik, igaz? - Nevetett fel minden öröm nélkül. - De a fiúk feltalálták magukat nélkülem, és nekem már csak az utolsó kincs elpusztításában jutott hely. Elpusztítottuk, és végeztünk Voldemorttal, aminek már ti is tanúi lehettetek. 

- Az elpusztításhoz hirtelen kellett lecsapnunk, mert ha kiderül a terv, vagy Voldemort akár megneszeli, biztonsági tartalékot készíthetett volna. Reméljük, ez nem történt meg.

- Nem hiszem.

- Ezért biztosítani akartuk azt is, hogy senki ne akadályozzon meg minket a tervben, hiszen, ha a kígyót elpusztítjuk is, a rengeteg halálfalóval hárman biztosan nem tudtunk volna elbánni. Márpedig mindhármunkat felkoncoltak volna, ez biztos. 

- Ezért utólag is mindenkitől elnézést kérek, hogy nem fedtem fel a teljes tervet, de nem tehettem. 

Döbbenten hallgatták végig a beszámolókat, és utána csak záporoztak a kérdések a három fiatal felnőttre. Nem válaszoltak minden kérdésre, így azt sem fedték fel, kiknek milyen szerep jutott az egészben, pontosan hogyan is jöttek rá az információkra. Azt sem árulták el, hogy mi okozta pontosan Voldemort halálát. Ez utóbbit ők maguk sem tudták: vajon érezhetett a mágus bűntudatot? Sophie arra szavazott volna, hogy Perselus halálos átka mentette meg őket, nem pedig a bűntudat. 

- Én csak arra lennék kíváncsi - Sirius csak azután szólalt meg, hogy a legtöbb tag elment már-, hogy mióta tudod Petert?

- Amióta először elraboltak. - Sophie elkomorodott az emléktől.

- Sejtettem. 

- Sophia, Perselus, Regulus - szólt Dumbledore, könnyekkel a szemében. - Fogadjátok hálámat mindenért, amit a világunkért tettetek. Az összefogás gyönyörű példáját mutattátok be mindünknek. Felülemelkedve a gyerekkori sérelmeken, a szeretteiteket óvva, és ennek érdekében minden hányattatást vállaltatok. Köszönöm. - Kezet fogott mindhármukkal, Sophieból is néhány könnycseppet előcsalogatva. 

Később, ötösben azonban tovább folytatták a diskurzusuk. Lily döbbenten hallgatta Sophiet arról, hogy mi történt a fogságban, és hogy az erős kínzásnak köszönhetően Sophie emlékei közé visszatértek az időutazásban szerzettek is. Ezért harcolt olyan erősen, tudva, hogy mibe kerülhet, ha feladja. Tudták azt is, hogy Petert nem leplezhette volna le, túl kockázatos volt és ezért jobban jártak, ha nyíltan nem ellenségeskednek. Sophie beszámolt arról, hogy fogalma sem volt arról, hogy Piton mellettük fog állni, és így kitart, de megtette és a fiatalok ezért mindig hálával gondoltak a férfire. 

A viharos érzelmek, amik ebben az egész zűrzavaros helyzetben keletkeztek, hamarosan elülnek, hogy utána mindig sokkal tisztábban lássák az életüket, a jövőjüket.