- Vigyázzatok holnap, nehogy tőrbe csaljanak titeket. A kúria lehet, hogy üres lesz.- Beszéd közben óvatosan hátrált, majd, kiiramodott az ajtón. Könnyű dolga volt, mert a belépő – talán Dumbledore?- félreállt az útból.

– Miss Stevens volt?- kérdezte derűvel.- Mi történt?

– Albus... - Rémszem Mordon remegett az indulattól. - Ez a nő...

– Nem-nem, drága Alastor. Tudom, mit gondolsz. De bármilyen furcsa is, a bizalmam töretlen Sophia Stevensben.

– Az enyém is – jelentette ki James, mire összenéztek az igazgatóval. Mintha egymás gondolataiban olvastak volna, és James meg mert volna esküdni, hogy kedves igazgatója kacsintott is.

* * *

Sophie reszketve, izzadtan tért vissza a birodalmukba. Reg, és Pers is várt rá, izgatottan.

– Hála az égnek!- Sóhajtott Black. Piton csak megállt a járkálásban, és nézte őt, követte a tekintetével, miközben Sophie bement a szobájába és ki is jött. Ott voltak ugyanis az ereklyék: a medál, a gyűrű, a kehely.

Az ágya helyett így a kanapét volt kénytelen elfoglalni, és csendben pityergett.

– Utálnak... - nyöszörögte. Reg és Pers hosszú pillanatig egymásra nézve álltak.

– Szedd össze magad, Stevens – mondta az utóbbi. - Nem lehetsz gyenge, mert a gyengék elbuknak. És mert, azzal bebizonyítanád, hogy igaz, amit gondoltam rólad egész eddig. Hogy egy semmirekellő alak vagy, mint Potter.

– Perselus!

– Ha ő semmirekellő, akkor szívesen vagyok olyan semmirekellő, mint ő. - Nyögte. - De igazad van. Nem győzhetjük le Őt, ha elgyengülünk.- Sophie elkezdte megkeményíteni magát, és letörölte a könnycseppeit. Csak remélte, hogy egyszer meglesz az ideje annak is.

– Akkor lássuk a tervet!- Regulus úgy tett, mintha meg se történt volna ez a verbális összecsapás, és mintha nem sújtotta volna le őket az, amit Sophie mondott: le kell győzniük Őt, akit nem nevezünk nevén. És ez volt az, amit még mindig nem tudtak, hogyan teszik majd meg.

Órákon át tanácskoztak, mire mindent megbeszéltek. Ha minden jól megy, a bájitallal Sophie és Perselus veszi majd fel a Malfoy pár alakját. Visznek majd magukkal a főzetből, ha elfogyna. Átkutatják a házat, amelyet Perselus jól ismert. Ha nem találnak semmit, akkor riadóztatják Regulust és hárman kutatnak majd. Reg feladata az lesz, hogyha Malfoyék hazajönnek, akkor elterelje a figyelmet Sophiékról, akik kiosonhatnak majd. Mindezt meg kell tenniük amint eltűnnek a házukból.

– De hogyan tudjuk meg, hogy mikor mehetünk? - Mindhárman törték a fejüket.

– Sipor...

– A halott manód?- Sophie és Reg összemosolyogtak.

– Sipor!- Abban a pillantban, ahogy kimondta, megjelent a manó. Perselus hátrahőkölt. - Sipor, minden rendben?

– Ó, gazdám... már az édesanyja úgy várja haza! Azt hiszi, odalett az élete...

– Sipor, ez maradjon is így! Senki nem tudhatja meg, hogy életben vagyok, érted? Senkinek, semmilyen módon nem adhatod tudtára!

– Igen, gazdám.- Hajolt meg.- Akkor miben állhatok a szolgálatára?

– Meg kéne figyelned valamit, de titokban, hogy senki ne vegye észre!

– Igen, uram.

– A Malfoy családot. Amint az elkövetkező huszonnégy órában elhagyják a kastélyukat, megkeresel engem, és értesítesz, érted? Nagyon fontos, hogy ne késlekedj! És nagyon fontos, hogy ne szólj senkinek erről a feladatról, anyámnak se, érthető? Sipor, meg kell esküdnöd nekem, hogy soha senkinek nem beszélsz róla, semmilyen formában nem kommunikálsz senkivel! Mintha sosem kértelek volna erre, rendben?

– Igen, uram.- Bólintott, és köddé vált.- Megyek is.

– Ezzel el is intéztük.- Kifújta a bent tartott levegőt, ahogy hátradőlt a széken.

– Jól csináltad, Regulus.- Sophie elmosolyodott.

– Alapos volt.- Még Perselus is elismerte ezt. Egy ideig csendben voltak, majd elnevették magukat, mind a hárman.

* * *

– Titeket egyáltalán nem zavar? - Lily dühében az asztalra csapott, és felkiáltott. Ott volt a lakásban a férje, a fiuk, barátaik: Remus, Sirius, Peter. Alastor is ott volt, akire mind tisztelettel tekintettek. Albus már sehol sem volt. Néhány órája, nem sokkal Sophie távozása után néhány ködös mondat után ő is távozott.

– Miről lehet szó, Albus? - Lily volt a kérdező akkor is.

– Fogalmam sincs, kedves Lily... - mosolyodott el az öreg mágus-, számomra sem világos minden részlet. Reméljük, hamarosan minden titok kiderül.

– Tehát?

– Mi zavarna? - Peter tette fel a kérdést. Egyfolytában a kisfiút nézte, aki a távirányítóval játszott. Ki tudja, mit gondolhatott. Vajon el akarta vinni őt az urának? Vagy csak csodálkozott azon, hogy félhet egy sötét mágus egy ilyen ártatlan fiútól? Hiszen, aki ilyen ártatlan, biztos nem támadna meg senkit. Ebben a pillanatban azonban a kis Harry hozzávágta a távirányítót Peter fejéhez, aki alig tudott elhajolni előle. Mind nevettek ezen. - Te kis huncut...- cincogta neki a férfi.

– Sophie! Egy hétig semmi hírünk sem volt róla! Sirius sem talált semmit róla! Aztán egyszer csak beállít, csupa seb... alig él, James! Nagyon rideg voltál vele, pedig a testvéred. Vagy nem?

– De – felelte a férje-, és hidd el, nem tudom hova tenni őt.

– Komolyan gondolhatta, hogy búcsúzik? - tette fel a kérdést Remus.

– Ki? - Sirius kotyogott közbe, aki nem hallotta az eszmecserét, mivel éppen fürdött. Csupa sár volt, mikor hazaért és Sophieról senki nem mert szólni neki.

– Tapmancs... - sóhajtott James. - Sophie hazajött.

– És el is menekült! - Vetette közbe Alastor.

– Hogy mi? - A fekete hajú, kócos férfi úgy megdöbbent, hogy majdnem leesett róla a törölköző, ami az alfelét fedte.- Az én Sophiem? - Ezúttal nem volt hajlandó lemondani a lányról. Főleg, hogy remélte... el sem hitte, de remélte, hogy a nő a közös csemetéjüket hordja a szíve alatt. - Biztosan tévedtek.

– Sajnos nem. - Peter is beszállt a csevegésbe. - Itt volt, és el is tűnt, amint Dumbledore is megérkezett. - Jól kiemelte hajdani igazgatójuk nevét. Látszólag senki nem reagált rá.

* * *

Sophiék közben próbáltak valamit hunyni, de nagyon éberen aludtak mind, többször is megriadva, vagy felébredve. Egyszer csak, ebéd után lehetett, Sipor felbukkant.

– Prosit!- mondta Perselus, és kocintottak Sophieval. Ez a gesztus szövetségkötésre emlékeztetett mindenkit. Nemsokára Narcissa és Lucius Malfoyként bukkantak fel a „házukban".

– Atya úristen...

– Lehet mégis Regulust kellett volna hoznom – morogta Perselus-Lucius.- Ne csodálkozz, Narcissa! - sziszegte, és benyitott a kúriába.

– Az úr és az úrnő máris hazatértek? - sietett eléjük egy manó.

– Mi közöd van hozzá? - kiáltott Perselus rá. - Tűnj a szemem elől!- folytatta kisebb hangerőn.

– Igenis...

– Tűnés! - Miután a manó eltűnt, Perselus-Lucius fojtott hangon megszólalt.- Így beszélnek a szolgájukkal, hallottam párszor őket. - Sophie-Narcissa csak bólintott.

Ezzel a határozott hangerővel nyertek maguknak némi időt. Először együtt kezdték kutatni a naplót a könyvtárszobában, majd szétváltak. Még szerencse, hogy hoztak magukkal tartalékot a főzetből.

– Ott van valami?- kérdezte Perselus-Lucius, mikor megitta az utolsó korty főzetet.- Nálam semmi.

– Semmi.- Sietett Sophie Perselushoz az előcsarnokban.- Te is elfogytál?- Amaz csak bólintott, olyan Perselusos módon.- Van még egy ötletem.- Egyre idegesebbek lettek, ahogy telt az idő. Hiszen hamarosan érkezhet a támadás is. Nem kéne itt lenniük már. Regulust pedig nem akarták bevonni, amíg nem volt muszáj. - Dobby!

– Igen, úrnőm? - hajolt meg előtte a manó. - Dobby. Keresek valamit, ami fontos. A férjem a múltkor hozott haza valamit... - mondta. - Egy füzetet...

– Tom Denem naplójára gondol az úrnő? - Dobby lehajtott fejjel beszél. Sophie-Narcissa helyeselt. - Annak a... a szalonban kell lennie, ha nem tette el az úr... - Épp csak egy pillanatig nézett Perselus – Luciusra.

– Vezess oda!- A rejtett padló. Te jó ég... Sophie majdnem elszédült. A szalon padlója, amit Reg is mondott.- Most pedig menj innen! Menj a gyerekszobába!- sikoltotta. Perselus éppen elrejtette a naplót a talárjába, amikor meghallották a robajt odalentről.

– Á, szervusz, bratyó! - hallgatták Regulust lentről.

– Mit művel? - suttogta Sophie. - Hiszen nem tud párbajozni! Perselus, meg kell mentenünk! - De Pers haja kezdett visszaváltozni.

– Regulus, hogyhogy itt vagy? - Sophie az utolsó pillantban rántotta vissza Perselust, megmentve magukat a lelepleződéstől.

– Rátok várok, Narcissa! Vagyis rátok vártam!- kiáltotta Reg, miközben Siriusszal párbajozott. Sophie és Perselus ugyanarra gondoltak: vajon tudja, hogy az unokanővére az? Tudta. Tudnia kellett. Narcissa elveszett a tömegben, és Perselus, meg Sophie úgy döntöttek, látszatpárbajt indítanak egymás ellen. A tervük egy ideig bevált, azonban Sirius megtámadta Sophie-Narcissát, és beszorultak a dolgozószobába ketten. Végül egy átokkal Sirius eltalálta Sophie vállát, felszakítva így a sebeket.

– Á, a francba, Black! - kiáltotta térdre esve. Sirius meghökkent.

– Sophie? - kiáltotta Tapmancs. A nő ezt a döbbenetet kihasználva lefegyverezte Siriust. - A nő szőke haja sötétedni kezdett. Perselus berohant a szobába, mert hallotta, hogy felismerték őt. Csak intett, mire Sophie elindult utána. Mindhárman egyedül hoppanáltak, hogy senkinek ne tűnjenek fel. A hoppanálás előtt Sophie visszanézett, ami a legnagyobb hiba volt, amit elkövethetett. Az utánarohanó Sirius pillantását pont elkapta, és elsötétült előtte a világ.

* * *

– Ott volt! Sophie ott volt a helyszínen! Hogy lehet ez?!- Erre az üvöltésre tért magához. Megpróbált felállni, kereste a pálcáját, de nem találta. Az őrjöngő Siriust látta odakint. Ha akart volna se tudott védekezni, a válla ugyanis, a többi sebével együtt, be volt kötözve. Ahogy ott állt az ajtóban de ja vu érzése támadt. - Megtámadtál! - Ordított ezúttal rá, és egyre közelebb ment hozzá. - Válaszokat akarok! Most! - Sophie közben próbálta elkerülni őt.

– Sirius, kérlek... ne csinálj ostobaságot! - Szólt rá a nő. - Kérlek! - Jelentőségteljesen nézett a férfi íriszébe. A férfi keresztbe fonta a karját, és bólintott. - Hányadika van?

– Október 26.

– Micsoda?! Sophie, mi van veled? - kérdezte magától újfent. - Ez már a harmadik alkalom! Két teljes napot vesztettünk! - Elindult vissza a szobába, hogy felöltözzön. Miután kijött, egy megrökönyödött Főnix Rendjét talált maga előtt.

– Ugye nem gondoltad komolyan, hogy elengedünk? Ezek után?

– Dehogynem. - Sophie ezt látszatmagabiztossággal vágta rá. - El kell mennem.

– MIÉRT? - Sirius megint ordított.

– Azt nem mondhatom el, de tessék, kérdezzetek mást. - Leült, és özönlöttek rá a kérdések. - Más kérdésetek nincs?

– De, van! MIÉRT?

– Nem válaszolhatok! Engedjetek el, mert fontos küldetésem van! Nem értitek?- Sophie nyöszörgött.- Így is két nappal le vagyok maradva, nem veszíthetek több időt!- Ránézett az asztalon levő galleonra. Azon egy szó világított: ROXFORT.- Ez mióta van itt?- kapta fel a fejét.- MIÓTA?- kiáltotta. Senki nem akart felelni neki. Sophie mérgesen meredt előre, miközben mindenki másfelé nézett.

Ebbe a szituációba csöppent bele Dumbledore.

– Professzor!- szólt Sophie.

– Képzeljétek el – kuncogta az igazgató a helyzet felmérése után-, hogy ki jelentkezett Sötét varázslatok kivédése oktatására. Úgyse találjátok ki. Regulus Black! Igen, a halottnak hitt bátyjád. - Utolsó mondatát Siriusnak címezve, mivel mindenki látta, hogy megdöbbent a férfi.

– Mikor?- Sophie felállt a székéről. Döbbent hangú kérdések záporába került az igazgató.

– Regulus?

– Mint tanár?

– Így van, tegnap jelent meg az iskolában, és volt kedves egy jó barátját is magával hozni. De, nem hinném, hogy komolyan gondolta volna a jelentkezést. Mit gondol, Sophie? - A nő felhúzta a szemöldökét. Ezúttal minden tekintet őt perzselte.

– Hogy én? Szerintem remek hír, hogy vannak még vállalkozók.- mosolyodott el.- Bár nem hinném, hogy ifjabb Black egy pillanatig is komolyan gondolta, hogy jelentkezik. Persze, ha már leadta a jelentkezést, biztosan vannak tanári ambíciói.

– Nos, remélem, hogy így van, mert ha nem jelentkezik más, amit fájlalnék, akkor kénytelen lennék alkalmazni őt, második esélyt adva neki. Elvégre... mindenkinek jár egy második esély. Ti nem gondoljátok?- Lily ekkor felsóhajtott, és Sophie felé fordult. Megsimogatta a karjával őt.

– Lily! - szólt rá Remus, Sirius, Peter a nőre. Az csak megforgatta a szemét.

Sophie tekintete azonban nem időzött rajtuk sokáig, mert a galleonja ismét felforrósodott. Ezt a szót formázta: NAGINI. Felpattant a székéről, mire mindenki ismét őt fürkészte. Gondolatban már messze járt valahol.

– Nagini?- motyogta.- Ismerős...- elkezdett fel-alá járni.

– Mi?- Peter kérdezett.- Nagyi mi?- Sophie olyan riadtan nézett fel a kérdésére, mint aki eddig fel sem fogta, mi történik.

– Semmi! Albus, nekem el KELL mennem – mondta meggyötörten, a kell szót jól kihangsúlyozva.

– Eredj! - Emelte fel a kezeit. - Sipirc! - Mondta ismét. A többiek döbbenten meredtek rá. Adott egy puszit Lilynek.

– Szeretlek titeket – mondta, és elindult kifelé.

– Milyen szöveg ez? - kérdezte Peter.- Szeretlek... cöhh. Inkább meg kéne mondanod az igazat.

– Úgy gondolod? - kérdezte a rend feje tőle.- Kedves Mr Pettigrew, alábecsülöd a szeretet erejét...

– Én csak azt szeretném tudni – szólalt meg nemsokára James-, hogy mi a fene folyik itt?

* * * * * * * * * * * * ** * * * * * * * * * * * * * ** * * * 

Sziasztok Olvasók! :)

Annak, hogy így kettészedtem a fejezetet, mégcsak nem is arányosan, egy praktikus oka volt. Az, hogy megkíméljem az idegeimet. Ugyanis -még jó, hogy wordben írok-, a másolásnál teljesen összekuszálódtak a részek és az volt az egyetlen ép egység, ami megmaradt. Ne kérdezzétek, hogyan. 

SZAVAZÁST indítok!

Hamarosan elérekezünk az utolsó fejezethez is. Mit szólnátok hozzá, hogyha egy következő lépésben kettészedném a történetet? Lenne egy első könyv, amely csak az időutazás lenne, alaposan kibővítve részekkel, és lenne a második, a horcruxvadászat, a visszatérés után. Kommentben hagyhatjátok a véleményetek!