Már három nap eltelt. Három napja jártuk Kelet-Európa országait, valami nyom után kutatva, ami elvezethet egy horcruxhoz bennünket. Egy kis országban jártunk éppen, ahol valamilyen hungry nép élt. Én is szeretek enni, egészen jól főzök is, na de hogy arról nevezzem el magam... mindez most mégsem lényeges. A Kígyós csatorna miatt jöttünk, nem az ételekért.

Felmásztam a 173 méter magas Ólomhegyre, amely az utolsó tippem volt a területen, egyben annak legmagasabb pontja. Onnan jól belátható volt az Ördögárok, ahova Regulus egyenes vonalban tartott. Így figyelemmel tudtam kísérni őt, én pedig kutakodhattam azon a részen. Hiába, nem találtam semmit. Egyikünk sem érezte sötét mágia jelenlétét egyik faluban sem. Pillanatok alatt hoppanáltam hozzá, hogy alaposabban megvizsgáljuk a helyet, vagy folytassuk utunkat.

Útitársam gyomrának korgása azonban keresztülhúzta tervünk egy részét. Úgy döntöttünk, megebédelünk valahol a közelben. Leültünk, és egy ideig csendben meredtünk magunk elé, az étlapra. Amíg az ételre vártunk, fogtam egy térképet és kiterítettem.

- Szerintem el kéne menni Kígyósra.- Regulus a térképet bámulta sokáig, szó nélkül, majd bólintott.

- Menjünk. Nincs semmi veszteni valónk.

Amikor a pincér kihozta az ételünk, ránézett a térképre és elmosolyodott.

- Csak nem a következő úticél? - kérdezte kotnyelesen. Én összehúzott szemmel meredtem rá, de Reg bólintott. - És pont Kígyós! Nahát, képzeljék, én onnan jüttem! 

-Valóban? - Megláthatta rajtam az érdeklődést, mert közelebb hajolva azt mondta:

- Bezony.  A falumnak van még egy legendája is. Nagyon érdekes. - Kérés nélkül belekezdett a történetbe, bár utólag sem én, sem Reg nem bánta, hogy késleltetett minket az ebédben. -„Régen a Szernye-mocsár nádasaival és ingoványaival egészen a dombokig nyúlt fel. A környező hegyeket és halmokat hatalmas erdőrengetegek borították. Az egyik domb tisztásán álló kunyhóban élt egy öreg remete egyetlen lányával, Rózsikával. Valamikor a király első vitézei közé tartozott, felesége pedig egyike volt az ország legszebb asszonyainak. Asszonya azonban hűtlenül elhagyta, s a vitéz a király kegyeit is elveszítette. Emiatt fényes lovagi öltönyét fölcserélte a remeték durva darócruhájára. Minden öröme egyetlen leányában, a világszép Rózsikában volt.

Rózsika a remetekunyhó környékét valóságos tündérkertté varázsolta. Nagyon szerette a virágokat, ápolta, öntözgette őket. Egy napon, amikor éppen a virágait locsolgatta, lovas vitéz ugratott elé a vadonból. Mielőtt a lány az apjához futhatott volna, a vitéz leugrott a lováról és mosolyogva feléje nyújtotta kezét.

Az öreg remete szívélyesen fogadta az ifjú vitézt, aki elmesélte, hogy a háborúba induló király hadából való. Itt tartanak pihenőt a közelben. Ettől a naptól kezdve az ifjú dalia mindennapos vendég volt a remetelakban. A két fiatal szíve szerelemre lobbant. Az ifjú megfogadta, hogy szerencsésen visszatér a hadjáratból, feleségül veszi, és birtokára viszi a lányt.

Eljött a búcsúzás napja. A király tábora sátort bontott. Rózsika izgatottan tett-vett. Virágfüzérrel díszítette fel azt a padkát, ahol üldögélni szoktak. Már mindennel kész volt, amikor eszébe jutott, hogy a legszebb rózsafáról szakít egy pár szál virágot, amelyet majd szerelmese sisakjához tűz. Hadd emlékeztesse őrá e pár szál rózsa a nagy úton. Nem vette észre a rózsabokor tövében lapuló mérges kígyót, és amikor a rózsa után nyúlt, a kígyó megmarta.

Az ifjú vőlegény, aki vágtatva érkezett a búcsúzásra, már holtan találta szerelmesét. A bánattól az öreg remete is magába roskadt.

Nagy fájdalmat érzett az ifjú vitéz és fogadalmat tett: ha épségben visszatér a hadjáratból, ő is remeteségben tölti el hátralevő életét kedvese sírja mellett. Fogadalmát meg is tartotta. Az ifjú remetét sokan felkeresték bánatában, sőt egyes családok le is telepedtek hajléka körül. Lassan kis falu fejlődött ki itt, amelyet a szomorú történet emlékére Kígyósnak neveztek el."

- Nálunk ezt így mesélik. És még azt is mondják, hogy az a rózsabokor a mai napig megvan. A remete nem vágta ki, hanem odatemették Rózáját és szép, nagy rózsafát növesztett a kis bokorból.

- Köszönjük szépen. Nagyon szép kis történet. - Reggel összemosolyogtunk. Azt a fát kell keresnünk, tudtam.

Hamar kifizettük a számlát, megkerültük az éttermet, és már ott is álltunk mind a ketten a Kígyósra tartó hosszú, poros betonúton. Bal kéz felől egy szántó terült el, éppen dolgoztak is kint a földeken. Ha szerencsénk van, nem láttak meg minket. A település közelében jártunk, legalább is úgy tűnt egy kis ideig. Legalább egy órát gyalogolhattunk, dombokon át, mire elértünk a határába. Ekkor nap már közel járt a horizonthoz, de nem mertünk hoppanálni, nehogy észrevegyenek bennünket. Egyszerűbb volt turistának tűnni, mint varázslatot használni. 

A lebukástól szerettük volna megóvni magunkat. Szállást kerestünk a falu fogadójában, hogy ne keltsünk feltűnést. 

- Egy újabb szerelmes pár? - kérdezte érdeklődve a csapos, és a kezünk felé pislogott. Regulusra néztem. A borostájával idősebbnek tűnt, legalább velem egykorúnak. Megfogtam a kezét, és rámosolyogtam a pincérnőre. 

- Ennyire látszik? - kuncogtam, majd Regulusba csíptem. Szegény nem vette a lapot.

- Au! - Döbbenten meredt rám, miközben az arcomra kezdett fagyni a vigyor. Szájával egy hangtalan "ó"-t formált, majd vigyorogva odafordult Natasához (aki időközben be is mutatkozott). - Kis butus, hát persze. Még a vak is látja, hogy mi összetartozunk. -Megszorította a kezem, és olyan kedvesen mondta ezt, hogy egy pillanatra tényleg elhittem, hogy igaz. 

- Egy ismerősünk mesélt erről a településről és szívből ajánlotta ezt a fogadót, azért jöttünk el. Hosszú utunk volt a vonattal, majd autó hozott minket a következő faluig, és onnan sétáltunk. - Még szerencse, hogy én jártam mugliismeretre. Reg csak bólogatott. 

- Gyönyörű a táj, és szeretünk túrázni. Bár tényleg elég hosszú út volt. - Tette hozzá a mondandómhoz. Átkarolt és puszit nyomott a fejemre. Még szerencse, hogy csak egy évvel fiatalabb, és egy fejjel magasabb nálam. Elmosolyodtam, mert önkéntelenül a bátyja jutott eszembe. Hiányzott Sirius, de még korántsem láttuk a teljes falut, és ha titokban akartuk tartani kilétünket, akkor még nem mehettünk haza.

- No tehát, van itt egy szoba még, az emeleten. 

- Remélem franciaágy van, nehogy éjszaka a földön kössek ki... - mondta inkább nekem, mosollyal a szája sarkában, miközben alig láthatóan a szemével kacsintott. 

- Mintha én löknélek le! - Játékosan rácsaptam a karjára, majd vissza kellett fognom a nevetésemet, mert elképzeltem a jelenetet.  Rebegő szempillákkal, mosollyal fordultam a pultos csajszi felé, miközben ő, civódásunkon nevetve, egy kulcsot tett le az asztalra. 

- A lépcsőn fel, és balra a harmadik ajtó a másodikon. A hetes szoba a tiétek. 

- Köszönjük. - Felmentünk, és bezárkóztunk. Elfelejtettünk magunkkal mugli pénzt hozni, már pedig arra szükség lesz, ha tökéletes álcát szeretnénk. És persze, ha szeretnénk a szobáért is fizetni.

- Elmész? 

- Igen, Reg, elmegyek és váltok át pénzt... ukrán hrivnyát. Vagy szeretnél te menni? Ismered a mugli pénzeket?

- Nem. Jól van, menj, de nagyon siess.

- Oké. - Forgattam a szemeim. - Csak Beregszászra megyek, tíz perc és itt vagyok. Ha keresnének, fürdök éppen.

* * * 

Reg vont a szoba köré egy kisebb konfúziós bűbájt, amit direkt arra találtak ki, hogyha valaki bekopogna, elfelejtse az eredeti célját. Jó esetben most is beválhat a dolog. De egyszer csak mégis kopogtak a szoba ajtaján.

„Most mit csináljak?" Reg kapkodott, a fejéhez, ledobta a pólóját, bement a fürdőbe, megnyitotta a zuhanyt, majd mivel hallatszott a második kopogás is, ajtót nyitott. Natasha, a pultos lány állt ott.

- Megjött a váltásom – mondta, majd elakadt a szava. Mit akarhatott vajon? Reg próbált morcosan nézni, mire a lány elkezdett kacarászni. - Ha gondoljátok, gyertek le, ihatnánk valamit...

- Hát, Sophie most éppen fürdik. - mondta elnézve az ajtó felé. Ránézett a lányra. Nagyon szép volt. Kár, hogy mugli... - De végül is, én lemehetek – mosolygott rá a lányra, aki azon nyomban elolvadt. - Menjünk is. - Már épp lépett volna ki az ajtón, mire a lány megállította. A tenyerét rátéve izmos hasára. Sophie ezt a pillanatot választotta arra, hogy kilépjen a fürdőből.

- Elfelejtettem a tusfürdőt... - mondta, magyarázatként, oda se nézve. Aztán mégis odapillantott. Reg ott állt az ajtóban, bal kezét az ajtó élén pihentetve, míg a pultos lány a száján csüngött, az izmait tapogatva. - Bocs, hogy itt vagyok – köhintett egyet, mire rögtön szétváltak.

- Vagány a te tetoválásod is – mondta neki Natasha, majd bocsánatot sem kérve eltűnt az ajtóból.

- A tetoválás! Reg, hogy lehetsz ilyen ütődött? - szidta meg őt. - Mindenkinek mutogathatod a jegyet, akkor pikk-pakk lelepleződünk.

- Aha, ezért vagy rám ilyen mérges? - Sophie-t elöntötte a méreg.

- Igen! Mi másért lennék?

- Mondjuk mert csókolóztam egy szép lánnyal.

- Arra célzol, hogy féltékeny lennék? - Sophie felnevetett. - Hát, ha valamiért bosszankodhatnék, az csak az, hogy Sirius nincs itt, és nem lehetek most vele. Ugyanis én a bátyádat szeretem. - Ezzel tényleg elment fürdeni, és már nem láthatta a kint elrepülő, arrafelé ritka, de szép gyöngybaglyot.

- Amúgy lehívott minket a pubba, inni.- Kiabált be az ajtón Reg, majd figyelmeztetés nélkül benyitott a fürdőhelyiségbe. Sophie visított és maga elé kaptai kezeit, Reg meg homlokon csapta magát, majd szeme elé tette a kezét és leült a wc kagylóra.- Azt gondolom, mehetnénk, hátha többet is megtudunk. Érted, hátha tudnak valamit, amiről nem tudják, hogy tudják.

- Hm, ez jó ötlet... - gondolkodott el a lány, majd rápirított Regre. - Takard csak el a szemeid!

** * *

Úgytűnt azonban, hogy Natasháék nem tudnak semmit.

* * * *
Másnap bejárták a falu másik felét, és a környékét is, de nem találtak semmi nyomot, ami fekete mágiára utalna. Viszont ebéd után arra lettek figyelmesek, hogy furcsa alakok tűntek fel a telepen. Sophienak az is feltűnt, hogy Natasha milyen édesen mosolyog Regre. 

- Szerintem tudja. - morogta a férfinek a szobájukban. - Tudja, hogy ki vagy.

- Ne beszélj zöldségeket... bár a tál tényleg itt van a szobában. - Mondta, és az ajtó felé bökött. Hirtelen kinyitotta az ajtót, és elkapta Natasha kezét. - Szia, Szépségem!

* * * * *

- Mondtam már, nem tudok semmit! Egy magas éjfekete hajú férfi egyik nap bent járt nálunk, és megmutatta a tetoválását. Azt mondta, ha látok egy férfit vagy egy nőt, esetleg egy párt, aki a városban kutakodik, azonnal értesítsem! Mire kérdeztem, hogy hogyan képzeli ezt? Számtalan ilyen pár fordul meg itt nálunk.

- Mit felelt?

- Azt, hogy írjak egy levelet, és küldjem el a baglyával.

- Bagollyal! - Sophie dühösen toppantott.

- Gyöngybagollyal? Én láttam azt a madarat! - Csapott a homlokára ismételten Reg.

- Mondom mi lesz. Maga szépen hazamegy, a legrövidebb úton, ahogy csak tud.- mondta neki Sophie.- Nem is. Inkább itt marad. Bezárkózik egy szobába, és megvárja, hogy eltűnjenek ezek a furcsa alakok a környékről. Addig nem megy ki, és nem beszél senkinek sem semmiről. Értve vagyok?

- Az lesz a legjobb, ha ti itt maradtok. - Fordult Reg Sophie felé.

- Persze.

- Én pedig körülszimatolok. Legfeljebb azt mondom, ő küldött.

- Na nehogy rám kenjen bármit is! - védekezett a nő.

- Hallgasson. - Sophie-t egyre jobban bosszantotta a nő, majd a férfihez fordult. - Reg, megyek veled. Ha megtaláljuk közben a rózsát... te eltereled a figyelmüket, én pedig megszerzem. - Reg kérdő tekintetére ennyit válaszolt csak: - majd kiábrándulok...

Nem sejtették, hogy ez nem lesz ilyen egyszerű, amikor magára hagyták a pultos nőt. Ugyanis Natasha maga volt az, aki védte az ereklyét. Alighogy becsukódott a szoba ajtaja a nő felállt a székről, és már nyoma sem volt, hogy ott járt.

A rózsafa, amelynek tövében a halált okozó kígyó gubbasztott, ma egy emlékművé nyilvánított, romos ház mellett állt. A régi remetelakból, amely egy időben kolostorként is funkcionált, nem maradt más, pusztán egyetlen fal. Az mellett pedig, egy tér volt, ahol körben rózsalugasok magasodtak padok felé és a közepén pedig ott állt a fa. A hanyatló napfényben szinte a semmiből tűnt fel és a füzérszerűen lógó ágak között tűnt el egy köpenybe burkolózó alak.

* * * * *
Sophie azon nyomban kiábrándította magát, ahogy kiléptek az ajtón, és mivel erős volt a bűbája, szinte teljesen láthatatlanná is vált. Reg elismerően hümmögött, és megpróbálta a leggyorsabb tempót diktálni úgy, hogy ne keltsen feltűnést. A köpenyét az arcába húzta odakint, majd az úton a hegynek tartott, a remetelak felé. Már majdnem ott jártak, amikor eltalálta egy átok, és lerepült a csukjája.

- Nahát, Regulus, ezer bocs! - mondta neki. - Nem is tudtam, hogy téged is ideküldtek.

- Drew! Igen, én is itt vagyok. - Bólintott, és kezet nyújtott támadójának. Amint átkarolta, és a férfi nem látta a jobb kezét, elkábította a Drewnak nevezettet. Odahoppanált a kunyhóhoz, amit rosszul tett, mert két másik ott várakozott. Így párbajba kellett bocsátkoznia. A baj csak az volt, hogy nem volt túl jó párbajozó. Most mégis minden tőle telhetőt megtett, ám egy női kiáltás harsant az éjben. Az egyik köpenyes alak felkapta a fejét, és a hang felé vette az irányt. Reg nem tudott vele foglalkozni, a másikkal törődött, akit így nagyobb eséllyel tudott legyőzni.

*
Sophie amint megbizonyosodott arról, hogy Regulusnak nem lesz baja a férfitől, a domb felé indult. Elérte a lugasokat, és látta, hogy többen is táboroznak odafent, a romos házikónál. Azt kívánta, bár tudna jelezni Regnek anélkül, hogy meglátnák őt. A lebukás veszélye viszont fennállt, tartaniuk kellett magukat a rögtönzött tervhez. Hevesebben dobogott a szíve, és izzadni kezdett a tenyere. Utat nyitott magának, és a döbbenettől felnyögött.

- Ki az? Ki van ott? - Egy dühös fúria hangján szólalt meg az ott álló halálfalónő. Csukjája a szemébe lógott, így Sophie nem ismerte fel elsőre.

Párbajban szerencsére jó volt, azonban az első átka után, amely nem találta el a nőt, az már tudta, merre figyeljen. Az átkok csak úgy röpködtek, az adrenalin azonban hajtotta előre mindkettejüket. Hatalmasnak tűnt az ágak alatti terület, és körbe-körbe kergették egymást, amíg Sophie el nem találta őt egy átokkal, ami megbénította a nő végtagjait. Ekkor hátraesett a csukjája, és azon nyomban felismerte a halálfaló szőke, göndör tincseit. Nem akart hinni a szemének: Natasha volt az. Sophie mozdulni sem tudott. A földön feküdve a sebeibe nagy fájdalom nyilallt, amitől felordított. Végül egy „stupor" elkábította, de már késő volt.

Sürgette őt az idő, bár egyszerre úgy érezte, mintha az örökkévalóság óta ott lenne a fa alatt.  Alaposabban megfigyelte a nővény részeit.  A törzse meg volt tekeredve, és egy kígyóvolt a közepébe karcolva. Igazi, mesteri ábrázolás volt. Sophie megvakarta a homlokát. „Amilyen szerencsém van, biztosan párszaszóval nyílik." A homlokára csapott. „Hát persze, hogyis tanította Harry?" - Nyílj ki! - suttogta ahhoz hasonlóan, ahogy a fiú mutatta meg neki... a jövőben. Lassan történt minden, akár az álom jön. Remegni kezdett a gyökereinél, majd ez az apró rázkódás tovább terjedt. A törzs csavarodni kezdett, akár egy kígyó teste, és közben feketeség borult a két nőre. De ez nem egyszerűen sötétség volt, hanem fény, ragyogás. Fekete ragyogás. Sophie egy pillanatig habozott. Nem értette mi történik. 

- Mi fog történni? - suttogta maga elé. A kábult halálfalónőre nézett, majd döntött. A kehely a fontosabb. Kikapta a fa gyökerei közül az aranykelyhet, majd ijedtében hátraugrott és folyamatosan hátrált. A kígyó pedig azt marta meg először, aki közelebb volt: Natashát, majd Sophie felé csúszott sziszegve. A fiatal nő lassan hátrált a kígyó elől. Egyszer csak megállt, és amikor a kígyó kitátotta pofáját, a méregfogáról csak úgy csöpögött a méreg, Sophie biztos kézzel lőtt ki egy átkot. Úgy tűnt, a kígyóra nem hat. A nő nem fordította el a fejét, felkészült a harapásra, miközben lassan hátrált. Mielőtt elérte volna a lábát az állat, ő átesett a rózafüzéreken, és a lugas közepén találta magát. Mielőtt azonban feleszmélt volna, egy világoskék ártás súrolta a fülét.

„Oh, je – gondolta-, újabb párbaj."