Másnap Caroline megint elment. Mivel szép idő volt, José úgy döntött, kimegy sétálni. Emlékezett, merre jöttek a parkból, így könnyedén visszatalált. Amikor átment az úton, majdnem elütötte egy olyan színes, fedett szekér, ami magától ment. Furcsa, trombitáló hangot adott ki, amitől José igencsak megijedt. Mikor megérkezett a parkhoz, megint rengetegen voltak. Leült egy padra, és nézte az embereket.

Figyelte az öltözéküket, a viselkedésüket, és próbálta megjegyezni azokat a szavakat, amiket nem értett. Látott többeket, akik kutyákat vezettek kötélen, és idegen hangzású nyelveket hallgatott. Tudott egy-két szót olaszul, és felismerni vélte ezt a nyelvet, amikor két fiatal lány sétált el előtte, az egyikük egy nagy, kerekes táskát húzott maga után. Abból a pár szóból, amit elkapott, a táskás lány most érkezett Rómából.  A másik megkérdezte, nem késett-e a repülő. José ezen alaposan elcsodálkozott. Ebben a korban lehet repülni? Soha senkinek nem vallotta volna be, de mindig is arra vágyott, hogy repülni tudjon.

Olyan fél óra után megunta a nézelődést, és elővette a könyvet, amit előző este elkezdett, a Harry Potter címűt. Már nagyon a végén tartott, Harry és a barátai elindultak a harmadik emeletre, az éjszaka közepén, hogy megállítsák azt a Piton nevezetű illetőt, aki a Bölcsek Kövét kereste. A lélegzetét is visszafojtotta a próbák alatt. Egyre jobban kezdte megkedvelni ezt a kort, hiszen aki a tizenötödik században ilyet írt volna, az nem sokáig reménykedhetett abban, hogy életben marad.

Amikor befejezte a könyvet, nem volt még kedve visszamenni a következő részért. Inkább élvezte a napsütést, és rendezgette a gondolatait. Néhány perc elteltével kinyitotta a szemét. Ahogy ismét a tömeget nézegette, feltűnt neki valami. Az egyik lány - olyan tizenhat éves lehetett - nagyon furcsa ruhát viselt. Ez először nem volt kirívó, hiszen még nem igazán edződött hozzá a huszonegyedik századi viselethez, de mégis... Ezenkívül kés volt az övébe tűzve, nem amolyan apró bicska, hanem hosszabb, nagyobb, talán inkább tőrre hasonlított. 2016-ban még senkinél nem látott fegyvert.

A másik gyanús dolog az volt, hogy nagyon elveszettnek nézett ki. Csak úgy kapkodta a fejét az emberek után, és hosszasan megbámult egy fiút, akin pápaszem volt. Úgy nézett ki, hogy még soha nem látott ilyesmit. Csodálkozva mérte végig a nadrágokat, és amikor egy zenét hallgató társaság mellett haladt el, befogta a fülét. Lehetséges volna...?

*

Julia elindult a forgalmasabb utcákon, majd egyre néptelenebb vidékre ért. Kisétált egészen a város határáig, ahol gyümölcsfák, bokrok és egyéb növények nőttek nagy számban. Mindig itt szeretett gondolkodni. Ahogy azonban sétált, egyre több embert vett észre. Először nem tűntek föl neki a furcsaságaik, annyira el volt foglalva magával: a siker és szabadság üdítő egyvelegébe keveredő félelem és a csipetnyi megbánás figyelmet követelt magának. Végül egy kutya ugatása rántotta vissza a valóságba. Amikor a gazdájára nézett, kis híján elájult a csodálkozástól.

Az illetőről azt sem tudta megállapítani, hogy fiú-e vagy lány. Nem lehetett sokkal idősebb nála, a haja felfelé meredezett a koponyájáról, és a fülében számos dísz fityegett. Ezenkívül volt egy sárkányt formázó fémkarika a jobb szemöldökében. Az arcára rengeteg festéket kent, ami ugyan nem állt neki rosszul, de azért eléggé ijesztővé tette. Ezután vetett egy pillantást az öltözékére, ami további megdöbbenésre adott okot. Fekete nadrágot és ujjatlan felsőt viselt, és egy fekete bakancsot, noha rendkívül meleg volt.

Ahogy körülnézett, észrevette, hogy a terület már egyáltalán nem néptelen. Rengetegen voltak, élvezték a napsütést és furcsa tárgyakat tartottak a kezükben. Egyesekről lerítt hogy külföldiek. Voltak olyanok, akiknek a bőrük rendkívül sötét színű volt. Julia még sosem látott ilyeneket, bár hallott pletykákat ilyen emberekről, messzi déli expedíciók során, olyan ritka alkalmakkor, amikor egy-egy vén tengerész vagy katona vetődött valamelyik kocsmába. A nők közül többeknek is volt rövid haja, és bár olyan furcsa ruházatú embert már nem nagyon látott, mint az a kutyás férfi - nem, nő volt - gondolta Julia, de azért voltak fura öltözékek.

A legszembetűnőbb az volt, hogy gyakorlatilag mindenki nadrágban járt. Madritumban - mivel már biztos volt benne, hogy valamelyik isten bosszúból elrabolta - csak az bennszülöttek viseltek nadrágot, esetleg rabszolgák, illetve alvilági alakok, de csakis férfiak. Itt viszont a nők is gyakran viseltek nadrágot, méghozzá rövidet, amiből kilátszott az egész combjuk. Ha ezt a nevelőnője látná!

Ekkor az egyik padon észrevett egy fiatalembert, aki őt figyelte, elgondolkodva. Ő is furcsa ruhákat viselt, de valahogy máshogy álltak rajta. Ekkor a férfi felállt és odalépett hozzá.