Helló, remélem, mindenki jól van :) Én pillanatnyilag remekül :)) Tudom, hogy tegnapra ígértem ezt a részt, de kifutottam az időből, viszont ezt most igyekeztem hosszabbra írni, kárpótlásul. Gondolom, jobb később, mint soha. Nem is húzom az időt, csak szeretném megköszönni, hogy elértük a 444 megtekintést (milyen szép szám, nem igaz?) és majdnem 70 vote-ot. Nagyon örülök neki, köszönöm szépen a támogatást, a vote-okat, a díjakat és a kommenteket! Nagyon jó érzés, hogy ennyien értékelik, amit írok!

Joséval forgott a világ. Zúgott a füle és úgy érezte magát, mint amikor a király fogadásán életében először ivott egy pohár bort. Közel sem volt részeg, de egy picit olyan volt, mintha fejbe kólintották volna. Viszont határozottan jó érzés volt.

Viszont amint Julia benyitott és ő felocsúdott ebből az euforikus, önkívületi állapotból, biztos volt benne, hogy a Sátán hatalma uralkodott el rajta. Ebben annál is biztosabb volt, hogy még utána letagadta, amit csináltak - noha a szó szoros értelmében nem hazudott, elhallgatta az igazságot.

A legrosszabb az egészben az volt, hogy még csak nem is bánta, amit tett. Sőt, újra meg akarta tenni, hiába parancsolt magára, hogy undorodjon magától, nem használt, nem tudta bűnösnek érezni magát. Nem mondta ki, de belül már tudta, hogy szerelmes lett ebbe a lányba. De ezt nem ismerte el, és könyörgött, nem is tudta kinek, csak azt kívánta, hogy mind a hárman elfelejthessék ezt a percet.

- José, ne álldogálj ott, mint Bálám szamara, hanem gyere és segíts! - kapta el valaki a karját. Nagyot sóhajtott. Nem akart testi kontaktusba kerülni Caroline-nal, amíg nem tisztázza az érzéseit.

- Csak elgondolkodtam.

- Ne gondolkodj, hanem légy szíves segíts, mert nem tudok mindent egyedül csinálni!

- Ne haragudj. – mondta és oda se figyelve segített teríteni.

Nem volt kedve beszélgetni sem, annyira lefoglalták a gondolatai, és Caroline és Julia közt nem alakult ki komolyabb párbeszéd. Ha egész pontosak akarunk lenni, a kislány folyamatosan szövegelt a fura játékról, ők pedig a gondolataikba merülve ettek, időnként pedig egymásra pillantottak, majd elvörösödve visszatértek a reggelihez.

- Mehetünk? – kérdezte Julia – Már biztos várnak, úgyhogy siessetek!

- Igazán lehetnél egy kicsit udvariasabb! – pirított rá José – Caroline-tól így is nagyon kedves, hogy nem hajított ki minket az utcára!

- Ki se enged az utcára – jegyezte meg Julia egy csöppet gonosz hangon – pedig otthon mehettem ahová akartam.

- Julia. Megtennéd, hogy befognád a szád? Köszönöm. – szólt közbe Caroline, aki elég frusztráltnak tűnt. Julia hatalmas levegőt vett, hogy replikázzon, de Caroline már az első szó előtt elhallgattatta.

- Amúgy Josénak igaza van. De ha annyira akarsz, menj! Én viszont meg akarok reggelizni rendesen, ha már felvertél minket hajnalok hajnalán.

- Jó! Megyek is!

Julia mérgesen kicsörtetett az ajtón. José fejében megfordult, hogy eltévedhet, de aztán azt gondolta, hogy az lenne a legjobb. De gyorsan elhessegette ezt a gondolatot. Az, hogy Julia könnyen tájékozódott a római korban, nem jelenti azt, hogy megbirkózna a 2016-os Madriddal.

- Ez mi? - kérdezte, hogy egy kicsit eloszlassa a feszültséget. Valami fura barna krém volt az, aminek a dobozára nagy, fekete betűkkel a Nutella szó volt nyomtatva.

- Ez nutella.

- Ennyit én is látok.

- Mogyorós-csokis édesség, kenyérre lehet kenni.

- Mi az a csoki?

- Te jó ég! Nem tudod mi az a csoki! Na figyelj ide, mert a csoki a legeslegjobb dolog a világon. Van egy növény, amit úgy hívnak, hogy kakaóbab. Rémlik Amerika?

- Igen, egy földrész, amit 1492-ben fog felfedezni valami Kolomusz vagy ki.

- Nagyon jól emlékszel, amúgy Kolumbusz Kristófnak hívják. Szóval, ott nő ez a kakaóbab, vagyis lehet, hogy máshol is, de ott találtak ki egy italt, ami ebből a gyümölcsből készül. Utána a spanyolok elhozták magukkal a kakaóbabot, és később ennek az italnak kitalálták a szilárd, édes változatát. Az a csoki. És az van ebben is. Meg mogyoró, mint már mondtam.

- És ez... finom? - a furcsa állagú barna krém nem volt kimondottan bizalomgerjesztő.

- Persze, hogy finom! Kóstold meg!

José egy kis kanálnyit vett a nutellából. Nyúlós és ragacsos volt, de nem akart gyávának tűnni, és megkóstolta. Émelyítően édes íz áradt szét a szájában. Annyira nem volt rossz, de valami finomabbra számított, mint mondjuk a pizza.

- Nem rossz, csak nagyon édes. - mondta.

- Hát persze hogy édes, az a jó benne.

- Biztos... Nekem nem lesz a kedvencem.

- Te tudod, annál több marad nekem. - vágta rá a lány, és kanalazni kezdte az édeskés ragacsot. José nem értette, hogy lehet ennyit enni valamiből, ami ennyire édes. Neki biztos, hogy felfordult volna tőle a gyomra.

- Nem félsz, hogy Julia eltéved?

- Kicsit. De ha van egy kis esze, odatalál a parkhoz, hiszen nincs messze. Te is odataláltál, pedig csak egyszer jöttél onnan, visszafelé. És legalább boldog lesz.

José bólintott. A reggeli többi része csendesen telt. A fiatalember egyre csak azon a csókon gondolkodott. Nem is volt igaz csók, hiszen Julia pont akkor rontott be, amikor az ajkuk összeért. A római lány határozottan egyre jobban idegesítette. Viszont úgy érezte, magyarázattal tartozik Caroline-nak, noha ő sem tudott többet.

- Induljunk.

- Jó, mehetünk - pattant fel José.

- Majd utána elpakolunk, csak nézzük meg, megvan-e Julia. Merrefelé játszott tegnap?

- A tó innenső végénél, egy üresebb részen, ahol volt egy kis pavilon.

- Á, tudom. Reméljük, ott lesz.

A séta a parkig kellemesen telt. José a könyvét szorongatta, Caroline pedig a távbeszélő készüléket és egy papírköteget hozott magával. José meg is kérdezte, hogy mi az.

- Egy könyv kézirata. Ehhez kell majd legközelebb borítót készítenem, tudod, annál a kiadónál, ahol besegítek a borítókkal.

- Értem. - nyugtázta José - És jó?

- Még nem kezdtem el.

- Ó.

Ennyiben maradtak. A park ösvényeit fák szegélyezték, így amikor kiléptek a pavilon melletti nyílt térségre, a meleg és a fény valósággal mellbe vágta őket. Leültek egy ritkás lombú fa alá a félárnyékba, majd mind a ketten elmerültek a maguk könyvében. A szél időnként odafújta hozzájuk Julia és barátai kiáltásait, nevetését. Kicsit később José összeszedte a bátorságát és megszólalt.

- Figyelj, Caroline, ami a nappaliban történt... Szóval, én nem akartam. Vagyis... őőő... szóval... - sokkal nehezebb volt mint gondolta, a szavak mintha elpárologtak volna a fejéből. Caroline ránézett és ő végleg lefagyott.

- Olyan aranyos vagy, amikor nem tudod, hogy mit is akarsz mondani.

- Tudom mit akarok mondni! - fortyant föl José - Csak nem tudom, hogyan!

- Ilyenkor is aranyos vagy.

- Idegesítő vagy.

- Te meg sértődős.

- Nem.

- De igen. Morcos kiscica.

José nem válaszolt, csak lesújtó pillantást vetett a lányra, aki erre elnevette magát. "Rendben" gondolta magában "ha harc, legyen harc!"

- Meg fogsz lepődni, mennyire veszélyes tudok lenni.

- Na persze. - horkantott Caroline kicsit sem nőiesen.

- Csak várd ki a végét.

- Akarsz fogadni?

- Mibe?

- Háború. Aki nyeri, kitalál valamit, amit a másiknak meg kell csinálnia.

- Áll az alku. - vágta rá José.

- Csapj bele. - emelte fel a tenyerét Caroline, és bár José nem volt biztos, hogy jól értelmezte az utasítást, jó erőset ütött a lány kezébe.