Mintha semmi se változott volna. Csak a zuhanást éreztem.A csillagokat láttam magam felett, mint amikor az ember egy texasi nyári éjszakán kifekszik a tiszta ég alá. Hogy mi történt, nem tudtam, de nem lehetett nagy dolog. Talán egy fát fejeltem le, vagy egy kőre estem rá? Bizonyára így történhetett.

Mégis, abban a pillanatban, amikor a hátamon fekve, nyöszörögve kinyitottam a szememet, és beletűzött az éles napfény, olyan elemi rettegés járta át minden porcikámat, teljesen megfeledkeztem arról, ki és mi vagyok. A színek, illatok ismeretlennek tetszettek.

Picsába. Lehet, hogy hallgatnom kellett volna Serendity-re, és időben lefeküdni.

Nem találtam más magyarázatot, minthogy az este maradék idejére elveszítettem az eszméletemet. Mégsem voltam ebben teljesen biztos, csak azt tudtam, hogy ki tudja mennyi időre, nem lehettem magamnál.

Kavargott a gyomrom, szédültem. Az alkalomra helyezve a súlyomat felnyomtam magam, az oldalamra fordultam, és a gyomrom minden tartalmát a földre ürítettem. A savanyú szag marta az orromat.

Kurvára agyrázkódásom van?

Pihegve feküdtem a fagyos avarban, a tulajdon hányásom szomszédságában; az időérzékelésemre alapjáraton sem hagyatkozhattam, most viszont még csak azt sem éreztem, hogy telne – mintha megállt volna, esetleg kávészünetet tartana. A szikrázó napsütés ellenére hirtelen dermesztő hideg lett. Az este sem volt már meleg, de néhány óra leforgása alatt ennyit nem változhatott.

Kétségkívül, nagy veszélyt jelent az emberiségre a globális felmelegedés, és a következményei az időjárásra – iszonyatosan megkavarhatja a dolgokat... nade ennyire? Képtelenség!

Belekapaszkodtam a mellettem magasodó fa törzsébe, és felálltam. Nekivetettem a hátamat, végigpillantottam magamon. Csupasz térdemet megannyi parányi, alvadt vérrel behegesedett kis vágás díszítette. Az emlékeimbe kúszott a futás a sötétben és az, hogy mekkorát is zakóztam. Megcsóváltam a fejemet, határozottan, lendületesen – egy kicsit, mint minden ébredés után, kótyagossá váltak tőle a gondolataim, és megfordult kétszer-háromszor körülöttem a világ, de semmi egyebet nem észleltem magamon.

Talán mégsem olyan biztos az agyrázkódás.

Annyira ki voltam hűlve, hogy az éjszaka leesett hódara sikamlósan fagyott rám egy-két ponton, mintha egy afrikai legendából előlépő hókirálynő lennék. A leheletem fehér gomolyagként füstölgött a hófödte fák között.

Fizikai képtelenség! Ha ennyire lehűlt az idő, miért nem fagytam halálra? Vagy csak nemrég kezdett esni?

A korábbi megállapításom, miszerint nem változott semmi, érvényét vesztette. Mindent hó fedett, vastag, jeges réteg, ami sikamlóssá és veszélyessé tette a visszautamat az autóm felé. A gondolataim kusza csapongása két dolgot jelenthetett. Az első még mindig az, agyrázkódást kaptam, akármennyire is azt hittem korábban, mégsem. A második pedig, hogy valami teljesen spontán és megmagyarázhatatlan oknál fogva, egy éjszaka alatt megbolondultam.

Az este eseményeinek emlékképei homályosan tértek be a gondolataim közé, csúfolódtak, a bolondját járatták velem. Az utóbbin meg sem lepődtem, egyre valószínűbbé vált számomra, hogy a józan eszem egy részét otthagytam a horgászszékemben, amikor a vászontolvaj után iramodtam.

Vászontolvaj. Végtelenségig hangzó sikítás. Egy lány. Egy férfi. Festett arcú, félmeztelen férfi. Aranykarika, Mackenzie. A dilloni temető életre kelése.

Egyetlen magyarázat a régmúlt szellemeinek a látogatása lehetett, semmi más. A kísértetek látása pedig legkevésbé sem az épeszűségre utalt.

Akárhogyan is legyen, villámsebesen elhúzok innen, és meg sem állok az államhatárig. Majd onnan visszautalom a pénzt – szarok bele a több ezer dollárba.

Meglehet, valóban jobb ötlet lett volna hallgatni a családom – ezek szerint észszerű – érvelésére, és foglalnom kellett volna egy szobát valami útszéli, montanai motelben. Akkor talán, de kizárólag talán, nem rabolnak ki.

Nem volt egyszerű visszajutnom a temetőkert széléhez, ahol az autómat hagytam. Minden csúszós, itt-ott olvadó vagy éppen keményre fagyott jég és hó volt, a platformos tornacipő pedig nem a legjobb ahhoz, hogy átvágjak a mindenségen. Körülbelül kilencszer estem hasra, mire sikerült egyáltalán az erdős övezet széléhez vergődnöm,, és onnan már látnom kellett volna az Impala hófödte, lefagyott szélvédőjét. Viszont ahelyett, hogy a következő másfél órám izzasztó melója fogadott volna, nem láttam semmit.

Semmit, nemhogy egy lefagyott Chevyt. Semmit.

Menet közben még egyszer megtapogattam a fejemet. Alaposan, milliméterről milliméterre haladva, de most sem fájt sehol. A levegő jeges erővel feszítette a mellkasomat, ahogy mélyeket szívtam belőle. Ezt a rettenetes mínuszok okozták. A pulzusom egy csöppet gyors, a dobhártyámon éreztem a szívverésem, de erőteljesen és egyenletesen. Biztos voltam benne, hallucinálom az egészet, amikor három, négy és öt lapos, hosszú pislogás után sem termett ott az autó, sem pedig a mellé olyan szépen kikészített vászon.

A pusztaságon végigsöprő fagyos szél a csontjaimat is megremegtette. Csak ekkor tűnt fel, mennyire fázom – a hideget nem képzelhettem. Sem pedig azt a tipikusan földes, ropogós és éles illatot, ami a fagyra jellemző.

Hirtelen ötlettől vezérelve, határozottabban, mint korábban, megindultam arra a helyre, ahol néhány órával ezelőtt parkoltam.

Talán csak rosszul emlékszem, és arrébb álltam meg.

A fülem még mindig csengett, a friss hó tompán ropogott a talpam alatt. A lábszáram teljesen átfagyott, a combomat olvadó jégkristályok nedvesítették.

Ha nem találom meg sürgősen a dolgaimat, valószínűleg perceken belül halálra fagyok.

Hangos puffanás ütötte meg a fülemet, amit semmihez sem tudtam hasonlítani. Talán arra hajazott, , amikor az egyik BLM tüntetésen a texasi rendőrök a levegőbe lőttek.

Újabb puffanás ütötte meg a fülemet, és mellettem valóban a hóba csapódott egy lövedék.

Határozottan lőfegyver!

Fogalmam sem volt arról, mi folyik körülöttem. Csak akkor eszméltem fel a veszélyre, amikor egy férfi – férfi lehetett erős szorítása és tömény, áporodott izzadságszaga alapján ítélve – határozottan megragadott a könyökömnél fogva. Fogatlan vigyorával túl közelről bámult az arcomba.

– Eh, Damien, ez a szerencsenapunk! – kiáltotta borgőzös lehelettel. – Nézd csak, mit találtunk! Mehetne ez is a többi mellé, nem igaz?

Olyan erősen rángatott meg a karomnál fogva, hogy fájdalmasan összekoccantak a fogaim. Úgy festhettem, akár egy rongybaba a karjai között, akit úgy ráncigált, ahogyan éppen kedve tartotta.

– Engedj el! – emeltem fel a hangomat, de az utasítás éppen olyan harmatgyengén bukott ki belőlem, mint amilyenné a térdem vált.

– Eh, még hogy engedj el! – nevetett fel jókedvűen. Napbarnította bőre az arcán is cserzett, nem csak a tenyerén, és egy óriási, undorító, friss sebhely feszült a járomcsontjától a nyakáig, ahol a piszkos kabátja kezdődött. – Mi lenne, ha ezzel kicsit elszórakoznék előtte, he, Damien? Tüzes teremtésnek tűnik...

Szabad kezének ujjai keményen fúródtak az államba, ahogyan erőszakosan fordította maga felé a fejemet, és gusztustalanul csókra csücsörítette papírvékony száját. A pánik befészkelte magát a tarkómba, szétfeszítette a kisagyamat és a csigolyáimat, így azt tettem, ami legelőször az eszembe jutott. Mikor közel hajolt hozzám, egyszerre lendült előre a fejem és a térdem. Nem törődtem az államba és a könyökömbe nyilalló fájdalommal. A homlokom csontropogtatva találkozott az orrával, a térdem pedig befúródott a lába közé, kínos szögben eltalálva a golyóit.

– Te retkes, büdös nigger szuka!

Ha lett volna egy csöppnyi eszem, már abban a pillanatban nyúlként lőttem volna ki, amikor kissé hátratántorodott és a vérző orrára szorította a tenyerét. Ha a vele lévő idiótának lett volna egy csöppnyi esze is, nem lőtt volna rám, és akkor nem sikítottam volna fel a közeli puskalövés hangjától és a combomba nyilalló égető fájdalomtól.

De egyikünknek sincs egy csöppnyi esze sem.

Lőttek már meg, ismerős volt az a pillanatnyi hasító kín, majd lüktetés. De most a lövés közelségétől,a régi tölténytől és fegyvercsőtől a sebből máris bugyogott a vér.. Két bicegő lépést sem tudtam megtenni, amikor a törött orrú újból elkapott, és akkora pofont kevert le nekem, hogy belecsendült a fülem. Ösztönösen nyaltam meg a számat.. A fogaim felsértették az ajkamat, úgy, hogy egészen a külső pereméig felszakadt. A vasas íztől összegyűlt a számban a nyál. Arcon köptem a férfit, aki megrángatott, jóval keményebben, mint előtte.. Letörölte az arcáról véres nyálat, és a kézfejével kiosztott az arcom másik oldalára egy újabb ütést – ez annyira erősre sikeredett, ezúttal a nyelvemet haraptam el. Könnyek kezdték szúrni a szememet.

Nem sírhatok, akármennyire is fáj, nem sírhatok.

– Tüzes, efelől semmi kétség, Johnny. – Jóval higgadtabb hang csendült fel a hátam mögül. – Engedd el a lányt!

Megkönnyebbült sóhaj szakadt ki belőlem, amikor a büdös férfi eltávolodott tőlem,

Ahogy már gondoltam: ha lenne eszem...

Egy köszönömmel a számon fordultam az irányába, de minden a torkomra forrtt és csak egy nagyot nyeltem, amikor megpillantottam a másikat. Jobban öltözött volt, tisztább is valamelyest, de olyan hidegség sugárzott az arcáról, ami jobban kirázott, mint a göndör fürtjeimet emelgető fagyos szél. A biztonságért felelős radarom éles vijjogásba kezdett a fejemben, amikor az övével találkozott a tekintetem. Lepillantottam a kezében tartott töltőpisztolyra – legalábbis a múzeumban mutogatott töltőpisztolyokra hasonlított az a valami, amit olyan gonddal törölgetett az inge ujjával, mintha a legnagyobb kincse lenne –, a vér is megfagyott bennem.

Képtelen voltam lenyelni a torkomban lévő gombócot. Ösztönösen hátráltam tőle, amikor ismét felpillantott rám a szeme elé bukó hajtincs alól és farkasvigyorra húzta az ajkát. A mocskos kar ismét körém fonódott.

– Nos, hölgyem – ejtette ki a szót olyan csöpögős gúnnyal, mintha méreg lett volna a nyelvén –, azt hiszem, bajba jutott. Jól gondolom?

Akármennyire is pergett volna csípősen a nyelvem, dacosan összeszorítottam a számat.

– Eh, Damien, a vadmacska megmakacsolta magát! – röhögte a fogvatartóm. – Biztos nem akar olyannal szóba állni, aki rálőtt.

– Mind a ketten tudjuk, hogy nekem van jobb modorom. Engedd el, az Istenért is, ha mondom!

Mintha a megfelelő kulcsot tette volna a zárba, a két kar széttárult, a két mocskos tenyér pedig nagylelkű támogatásként taszított is rajtam. A sokk, a páni félelem és hideg hatására a lábam nem lépett, így csak térdre estem, ismételten átadva a testemet a hó jeges ölelésének.

– Mit kell mondani ilyenkor? – dörrent a fejem felett a szigorú utasítás.

Asajgó seb ellenére még szorosabban préseltem össze az ajkamat, és megcsóváltam a fejem, ahogyan a jégbe süppedő kezemen tartottam a tekintetem.

Csak essünk túl rajta, könyörgöm!

A tarkómnál mart a hajamba, olyan erősen rántotta fel a fejemet, azt hittem, letépi a fejbőröm.

– Mit kell mondani ilyenkor? – sziszegte a fülembe, amint mellém guggolt.

– Rohadj meg, te elmebeteg seggfej!

– Művelt ember vagyok, hölgyem, de nem tudom mit jelent az elmebeteg – röhögte el magát a pisztolyos. – A seggfej jelentésével tökéletesen tisztában vagyok. Érdeklődni szerettem volna, mennyire szeret alkudozni, de ezek után...

– Alkudozni? – szakadt ki belőlem egy hisztérikus nevetés kíséretében. – Te akarsz velem alkudozni, bazdmeg? Hol van a kocsim?

– Kocsi? – vihogott fel a másik. – Eh, a niggerek újonnan kocsikkal járkálnak?

Hímsoviniszta, rasszista tolvajok. Kitűnő a helyzet, KG, egyenesen kitűnő!

– Ez a nigger pillanatokon belül beveri a pofádat, te...

Kétszer-háromszor hatalmasat rántott a hajamon, végighúzott a földön egészen Damien lábáig. Az elém guggolt, sokkalta ápoltabb kéz szorította meg az állam.

– Mondd csak – kezdte. A gonoszság ilyen közelről még élénkebben villogott polárkék íriszében. – Szeretsz könyörögni? Nem? És ha az életedről van szó?

Kényszerített, hogy a szemébe nézzek,az arcomra kúszott az érintéseés olyan erősen mart belém, biztos voltam benne, hogy lilás véraláfutások fogják színezni az orcámat mindkét oldalt.

– Könyörögni – szótagolta nekem. – Az életedért. Vagy hirtelen már nem is beszélsz annyit angolul?

– Tökéletesen értettem elsőre is – köptem a szavakat. Hiába zakatolt ott a félelem, a hirtelen jövő erőszakos haláltól való félelem, a gondolataim között, mint az apokalipszis lovasa. Erőltetett mosollyal megráztam a fejemet. – Miért nem esünk túl rajta?

– Essünk túl rajta? Te azt hiszed gyors lesz? – Megengedett magának egy nagyon rövid, de annál sokkalta jobb kedélyű nevetést. – Az olyanok, mint te, nem érdemelnek gyors halált.

– Miért? – kérdeztem vissza szemtelenül. – Mert sötétebb a bőröm, mint neked, baszd meg?

– Eh, szóval baszd meg! – vihogott mögöttem a másik, akit ez a Damien Johnnyként szólított nem is olyan régen. – Biztos nem szórakozhatnék vele egy kicsit, cimbora? Lehet, hogy fekete, de szemrevaló teremtés!

A szabad keze végigszaladt az oldalamon, megsimogatta lefagyott combomat, majd hirtelen olyan erősen markolt bele a mellembe, hogy azt hittem, akár leszakítani is képes lenne. Nem rettegtem attól, hogy pillanatokon belül meghalok, csak az egészséges izgatottság futott végig a gondolataim sötétebb részein, hogy mi van, ha tényleg nincs semmi a halál után. Ez futó gondolat volt csupán, sokkal jobban rettegtem attól, hogy előtte mit tesznek velem. Az, ahogy igyekezett csaknem mindenhol megérinteni, hisztérikus rohamot hozott rám.

– Ezen is túl szeretnél esni? – biccentette felfelé az államat a hosszú hajú. Még egészen jóképűnek mondtam volna a világosszemével, egyenes orrával, finom ívű szemöldökével, itt-ott vörösbe hajló szőke tincseivel, amit a tarkójánál összekötve viselt. – Hm? – kérdezte jóval erőszakosabban. – Nem hallottam választ!

A bátyám gimis legjobb barátja, Chase, egyetlen, most nagyon fontosnak tűnődolgot tanított meg nekem.

„Soha senkinek nem szabad megmutatni, mennyire kibaszottul rettegsz tőle."

Igazából ezután még hozzátette, hogy még a saját bátyádnak sem, majd elé állt, hogy elmondja neki, nem csak fogadott kishúgaként tekint rám. Ennek már négy éve, azóta mindannyian leérettségiztünk, ők két évfolyammal hamarabb, mint én. Chase sportösztöndíjjal egyetemre került, azóta sem beszéltünk egymással Most mégis ez a mondata volt az egyetlen, ami tartotta bennem a lelket. Lehet, hogy nem kellett volna kimondanom, amit végül kinyögtem.

– Nem hallottad, hogy essünk túl rajta?

Anélkül, hogy átgondoltam volna, minden erőmet összeszedve szorítottam össze a szemhéjamat. Apró fehér, csillagfényű pontok táncoltak a szemem előtt.

A remegésem volt az egyetlen, amit nem tudtam korlátozni. Minden egyes kelletlen, durva érintésébe beleremegtem, pláne, amikor a ruhám pántjáért nyúlt, hogy lecsúsztassa a vállamról.

– Állj! – dörrent Damien hangja. A nagy kéz betakarta a mellkasomat, de egy centit sem mozdult tovább. – Semmi értelme így, hogy beletörődött!

Olyan erősen préseltem össze a számat, hogy a seb újra felszakadt.

– Eh, dehogynem! – rikkantotta. – Így lehet, hogy nem egy fadarab lesz!

– Hagyd, ha mondom! – erősködött továbbra is arrogánsan. – Nem értelek, miért nem gondolsz bele abba, milyen nyavalyákat kaphatsz el egy ilyentől.

Hamarabb kapok én tőle szifiliszt, minthogy bármit ráterjesztenék – de most az egyszer hálás vagyok, hogy nemibetegnek néznek.

– Eh, igazad van, Damien – ciccegte helyeslően. – Ezek olyanok, mint az állatok, az asszonyokat is megosztják egymás között...

– Van egy sokkal jobb ötletem! – szakította félbe. – Állítsd fel!

A remegésem megszűnt, amikor visszaráncigálta a vállamra a pántot, a mellemet újra eltakarta a ruhám. A kéz is eltűnt a hajamból, ismét a könyökömre markolt rá. Kissé meg is csavarta a bőrömet. Lesütött pilláim mögül bámultam az arcába.

– Mondd csak: szereted a fenyőket?

Szoborszerű orrának hegyét végighúzta a fülemtől a járomcsontom kiálló részéig. Vissza kellett nyelnem egy epés megjegyzést, ami tovább rontott volna a helyzetemen. A kényszeredett meghunyászkodás és undor hányingerkeltő gombolyagot kötött a gyomromba.

– Végtére, mindegy is – válaszolta meg a tulajdon kérdését Damien. – Ahogy az is, hogy milyen fáról fogsz lógni, nem?

Megfogadtam, nem mutatom ki, ha halálra is rémiszt. De a frissen beszívott levegő félúton a tüdőm felé megakadt, ahogyan találkozott a pillantásom a velős gonoszsággal telt, fagyosan világos írisszel.

– Micsoda? – bukott ki belőlem.

Szadista, bájgúnár rohadék.

Elsőnek is tökéletesen értettem, egyszerűen csak nem akartam felfogni. Még akkor sem, amikor Johnny keze ismételten a hajamba markolt, ezúttal kicsit fentebb, és hátrarántotta a fejemet, hogy a durva kötél hurkát a torkomhoz csúsztathassa. Minden az arcomra volt írva, ezt elárulta Damien széles, vérengző vigyora és hangos nevetése, amikor a karom mellett átvette a kötél maradék, hosszú szárát Johnny-tól.

– Megmondtam: nem lesz gyors – magyarázkodott, mintha egy kisgyerekhez beszélne, miközben hátat fordított nekem, és vezetőszárként rántott egyet a kötelen.

Minden erőmet összeszedve megvetettem a lábamat, ám a jégen megcsúszott a tornacipőm talpa. Jégdarabok repültek, ahogy minél távolabb akartam kerülni tőle, de egy dologról ostobán megfeledkeztem: a nyakam körül ott feszült a hurok és akármennyire is sikerült elhúzódnom, egyetlen mozdulatába került csak, hogy visszarántson.

Alig tudtam a hurok alá fúrni az ujjaimat, ne fojtson meg ott rögtön, ahogyan végighúzott a térdig érő hóban.Csapkodtam, sikítottam, rúgtam a havat magam körül; a finom dara mindenfelé szállt.

Húszévesen nem kellene a halálról elmélkednie valakinek, még annyira sem vágyakoznia rá.

Pár csacska pillanatig, eljátszottam a beletörődő megadás gondolatával.

Hogy aztán azt mondják ilyen könnyen feladtam?

Gondolataim között kínkeservesen könyörögtem azért, valaki, bárki, járjon a közelben most. Az ujjaimról lesúrlódott a bőr, ahogy igyekeztem minél távolabb tartani a torkomtól a kötelet. Mély lélegzetvétellel fagyos levegő tágította ki a mellkasomat.

– Segítség!

Zokogtam, a taknyom, könnyeim gusztustalan egyvelegként folytak a számba, a sikolyom végigzengett a kies, hófödte pusztán, miközben az életemért könyörögtem.

Még nagyobb hatalmat adtam ezzel a kezébe, de a rettegés eluralkodott rajtam, és úgy nyilvánult meg, hogy újra és újra kicsúszott az ajkamon, hogy „Segítség!", és egy reszketeg „Kérem, ne!".

Állásba rángatott, a batikolt kendőmet elhagytam útközben; színes, átázott katyvaszként feküdt a hóban tőlem másfél méternyire. Kiszaggatta a tincseimet a fejbőrömből, immár így húzott maga utánm egészen egy terebélyes amerikai sárgafenyőig, aminek egy vaskos ága elég alacsonyan nyúlt ki egy akasztáshoz. Még akkor is rázkódtam a zokogástól, amikor megtorpantam pökhendien kivehetetlen utasításait hallottam, amelyeket Johnny-nak vakkantott. Johnny egy biccentést követően négykézlábra ereszkedett, a hátát kínálva fellépőnek.

– Állj rá! – utasított engem is.

Megráztam a fejemet.

Mi lesz, ha nem? Még két pofont kioszt az eddigiek mellé?

Egy beletörődőm vállrántással áthajította a kötelet az ágon, Johnny pedig a túloldalt várva marokra fogta és megrántotta. Belereccsentek az ujjaim, ahogyan megpróbáltam megakadályozni a fulladásomat, de Damien kíméletlenül a testem mellé szorította a karomat.

– Húzhatom, főnök? – érdeklődte az immár hátam mögött álló, mielőtt megejtett volna egy számára érdekfeszítő elmélkedést. – Talán egy halott niggert élvezetesebb meghágni, mint egy élőt? He?

– Én csak annyit tudok, hogy a korcsoknak meg kell halniuk. Pláne a szökött korcsoknak – tette hozzá, mielőtt hamis elbűvöléssel belemosolygott az arcomba. – Már pedig ez itt korcs. Húzhatod!

– Ne, ne, ne! – vergődtem a szorítása alatt, de a karom még mindig nem tudtam elszakítani az oldalam mellől. Minden egyes hátborzongatóan súrlódó hanggal egyre inkább megfeszült a hurok a nyakam körül. Kövér könnycseppek megállíthatatlan hada száguldott végig az arcomon. – Könyörgöm, ne, fejezzék be!

– Élni akarsz?

Pánikos, rövid bólintások sorozatát nyerte ki belőlem, és még hangosabb zokogást, amikor a csigolyáim már tiltakozva roppantak meg.

– Kérlek!

– Ha lett volna eszed, akkor fellépsz, talán kitört volna a nyakad – rántotta meg a vállát, majd egy féloldalas mosollyal hozzátette, már nem hozzám beszélve. – Nagyon örülök, hogy nem így lett. Imádom nézni, amikor fulladoznak.

Nem kellett hozzá több két-három másodpercnél, a lábam a levegőben kapáljon kétségbeesetten.

Sohasem gondoltam abba bele, egyszer felakasztanak. Ahogy abba sem, ez ennyire fájdalmas dolog.

A kötél nekifeszült a légcsövemnek, és biztos voltam benne, hogy pillanatokon belül szét is roppantja azzal az erővel, amivel húzott.

Megpróbáltam újra és újra levegő után kapkodni, de nem sikerült. Damien kegyetlenül nevetett a lábam előtt és tapsolt, mintha csak a kedvenc színházi előadását nézné.

Minden vér a testemből a fejembe tolult, sivataggá száradt a szemem.

Nem fogok örömet okozni nekik, nem szabad!

El fogok ájulni...

Tompa puffanások sorozata ütötte meg félájult fülemet.

Csupán a szívem utolsó, kínkeserves, haldokló dobbanásainak visszhangja a dobhártyámon.

Zuhantam; a halál karjai puhán öleltek át és helyeztek a földre, mintha még jobban megsérülnék, mert átzuhantam a Kaszás által tágra nyitott kapun. A szorulás enyhült a nyakam körül, eltűnt róla a hurok; a Halál kezes ujjai megmarkolták az arcomat, finoman megütögették.

Talán azt szeretné, ő legyen az első, akit megpillantok odaát. Vajon a Mennybe kerülök, mint a nagymama, vagy a Pokol bugyraiba apám mellé?

Sosem szerettem igazán a barnát, még annyira sem a feketét. Mégis akkor, amikor a lábam alatt újra a földet éreztem, a szemhéjaim nyitásra rebbentek, az első dolog a szikrázó pontok között, az volt. Lélekig hatoló fekete, egészen pontosan a leghidegebb tél típusú, olyasfajta, amit szinte lehetetlen kikeverni a sötétsége miatt, mert a lágysága elveszhet egyetlen egy rossz mozdulattal és visszafordíthatatlanul rideg marad. Még a legjobb tubusos válogatásaimban és palettáimban sem található hozzá hasonló.

Önkívületben kaptam a torkomhoz, amikor szinte sikítva kúszott a tüdőmbe a levegő. Ziháltam és kapkodtam, úgy szívtam magamba, mint a Szaharában oázist találó szomjazó a vizet. Néhány pillanattal ezelőttig rohadtul nem voltam abban biztos, hogy ezt érezhetem még valaha. Ki kellett volna törnie a nyakamnak, akkor talán nem kapálóztam és fulladoztam volna – de most, hálát adtam a magasságos jó istennek, hogy ez nem történt meg.

Bivalyfekete – egy icipici mokkafeketével. Meg talán szürkével.

Felszisszentem, miközben kitisztult a látásom és a vállamba markoló idegen mellkasának nyomtam a tenyeremet, hogy tolhassak rajta egyet.

A Halál emberi testet öltő alakja egészen szemrevaló.

Az meghökkenve hátrált egy-két lépést. Már sötétkék is kúszott a látóterembe. Egy széles mellkast takaró sötétkék kabát, nagy, arany gombokkal. Az ismeretlen a szemöldökét ráncolta. Valamit mondhatott, de zúgott a fülem, nem értettem.

Tehát ilyen utóhatásai vannak annak, ha felakasztanak, de te túléled. Határozottan ezt is hozzá kell írnom ahhoz a listához, amin azok sorát vezetem, amit nem akarok megtudni sohasem.

– Hölgyem! – nyúlt újra a vállam után, de arrébb húzódtam. Idegen. Taperolni akar. Egy idegen fószer taperolni akar, és hölgyemnek nevez. Ki az, aki 2023-ban is hölgyemnek hív egy húszévest? Hölgyemnek nevez, mint az, aki felakasztott. Veszély. Halál. Kínszenvedés. – Hölgyem, kérem, mondjon valamit! Lehet, hogy már későn értünk ide, Jefferson? Lehet, hogy maradandó károsodás...

– Hagyj békén! – csattantam fel, de a hangom krákogós volt és ettől az éles hanglejtéstől fájdalom nyilall a torkomba. – Kérlek, ne bánts!

Az idegen hatalmasakat, megszeppenve pislogott. Nyelt egyet, az ádámcsutkája táncot járt puha bőre alatt, szólásra nyitotta a száját, de a mögötte feltűnő fehér nadrágba bújtatott lábak tulajdonosa gyorsabb volt.

– Azt hiszem, túlélte. De nem garantált, hogy nem esett kár benne, sőt biztosan károsodott – tette hozzá.

– Két Kaszás? – dünnyögtem.

– Kaszás? – kérdezett vissza az előttem guggoló. Vastag, sötét szemöldöke még jobban összeszaladt, mint korábban. – Hölgyem, maga nem halt meg. Életben van.

Maga nem halt meg. Maga nem halt meg. Hölgyem, maga nem halt meg.

Életben van. Életben van. Életben van.

A szívem vér helyett ezt az információt kezdte szétpumpálni a testemben és kiszakadt belőlem egy levegős, hisztérikus nevetés.

Ültem a hóban, és nevettem.

Nevettem, mint egy elmebeteg.

– Biztosan meghűlt – mondta az a hang, amelyikhez nem tartozott arc. – Ez nem lehet más, kizárólag csak a meghűlés következménye. Add oda neki a kabátodat, Edward, ki tudja mióta van itt kint ilyen alulöltözötten! Halálra fog fagyni!

Egy erős kéz húzott fel a karomnál fogva; észre sem vettem, hogy hisztérikus nevetésem közepette a hóba fetrengtem, és csaptam magam körül a lefagyott pelyheket.

– Az Isten szerelmére, hölgyem, maga jéghideg! – dünnyögte az immár előttem térdelő férfi, ahogy sietősen kibújt a sötétkék kabátjából és a vállam köré terítette. – Teljesen el van kékülve, Jefferson, egy kabát nem fog segíteni rajta... Add ide a tiedet is! – utasította a másikat és hamarosan az a darab is a vállam köré simult, nehezen húzta lefelé, mintha ólomgolyók lettek volna az ujjában. – Hogy gondolhatta, ilyen időben így öltözve jó ötlet lesz útnak indulni? Ráadásul egyedül!

– Bizonyára Texasból jött, vagy valahonnan Délről – sóhajtotta a másik. – Mostanában rengetegen szöknek onnan ide, de többen akarnak az indián államokban menedéket keresni, mert azok végképp nem kötődnek egyik oldalhoz sem.

Délről szökni. Indián államok. Nem kötődnek egyik oldalhoz sem.

– Mi van? – bukott ki belőlem. – Mi a büdös picsa van?

– Igen, határozottan déli – jegyezte meg egy mosollyal. – Hölgyem – szólított meg néhány másodpercnyi szünet után. – Tudja, mi történt magával?

Nagyot nyeltem. A torkom olyan száraz, mint a sivatag, nyálam egyáltalán nem volt, pedig minden vágyam lett volna, hogy le tudjam azt nyelni.

– Felakasztottak – megremegtem, mintha csak most realizálnám az egészet. – Felakasztottak! Én csak... én csak festeni akartam, a munkám miatt – hadartam egyszeriben. – Ilyen a montanai vendégszeretet?

A fogaim összekoccantak a hidegtől. A két férfi gyorsan kapcsolt, de az előttem lévő fürgébb volt. A térdem alá nyúlt, átkarolta a derekamat és a karjába vett; olyan könnyedén, mintha egy kisgyerek lennék. Abban a pillanatban nem zavart a közelsége. Az agyam szépen lassan kezdte feldolgozni, megmentett, levágott a kötélről és a puskalövés alapján még azokkal a mocskokkal is végzett.

Még kórházba is visz.

– Mióta van idekint? – Érdeklődött a másik, a vonásai egyszerre kúsztak a szemem elé. Ugyanolyan világos a szeme, mint az akasztómnak, de az övé kedves melegséget sugárzott és finom visszafogottsággal mosolygott rám. – Órák óta itt lehet, nem volt magával senki?

– Egyedül jöttem – válaszoltam. A fáradtság egyszerre mázsás súllyal nyomta a mellkasomat. – A kocsim... Kiraboltak!

– Most csak az egyetlen dolog, ami fontos, hogy életben van – próbált vigasztalni, amelyik a karjában tartott, miközben lassú, kimért lépésekkel haladt előre. Azt sem tudom hová visz, és mi a neve. – Hogy hívják, hölgyem?

– Mackenzie – böktem ki még mindig remegő ajkakkal. A hideg hullámai újra és újra végigcsaptak a testemen, így kétségbeesetten bújtam közelebb meleget sugárzó mellkasához. Elég széles volt ahhoz, hogy kényelmesen nekisimulhassak, a fejem alatt a mellizma elég puha volt ahhoz, hogy nekidönthessem a kavargó gondolatoktól elözönlött fejemet. – Mackenzie Gainer.

– Mackenzie – tudatosította magában.

Régi ismerős módján ejtette ki a nevemet, ha elég energiám lett volna, talán még meg is mosolygom.

Mintha rosszat mondott volna javította ki magát, szinte rögvest.

– Miss Gainer. Thompson kapitány vagyok. Edward George Lucas Thompson – enyhén brit kiejtéssel gördültek a nyelvéről a szavak. – Ő pedig a bátyám, Jefferson – nyújtotta ki a mutatóujját, miközben még mindig engem karolt magához. – Nem kell félnie tőlünk. Biztonságba helyezzük.

– Maguk rendőrök? – bukott ki belőlem kótyagosan.

A fejem búbjánál éreztem, megfeszül egy izom a nyakában; valószínűleg megcsóválta a fejét.

– Nem.

– Az jó – dünnyögtem. – Mert én festő vagyok. Általában a rendőrök és a festők nem jönnek ki jól egymással.Fogalmam sem volt róla, mi az elfogadott vagy jó viselkedés ilyen esetben – miután felakasztottak. Közel sem biztos, hogy az jó, ha egy vadidegen karjában ájulok el, miközben magával visz az ismeretlenbe.