Megvan az a pillanat, amikor belédfagy a levegő, ahogy meglátsz valakit? Pontosan így éreztem magam, ahogy besétáltam a céges karácsonyi vacsora helyszínére és rám tapadt a részegségtől vizenyős szempár, ami "a disznóhoz" tartozott
Egy könyvelőirodának dolgoztam, szimpla, láthatatlan lótifutiként. Én vagyok a "maga, hozzon egy kávét". Még a nevemet sem tudja senki. Vagyis... ez így nem teljesen fedi a valóságot.
Az egyetlen ember, aki felfigyelt rám, az egyik főnököm. A bőven ötvenes éveit taposó perverz, természetesen házas férfinak titulált egyén.
Csakhogy... egy rohadék volt, aki kihasználta minden téren, a testi és a helyzeti fölényét. Rendszerint szorítot sarokba az irodaház zegzugosabb részein, mint például a fénymásoló, vagy a kis, csak kávéfőésre kialakított sarok.
Nem ért hozzám igazán, de kellemetlenül közel hajolt mindig és egyértelműen kifejezte abbéli óhaját, hogy igényt tartana rám irodán kívül.
Gusztustalan és ijesztő volt, de nem tehettem semmit. Kellett a pénz, kellett a munka és egy olyannak, mint én, nem hittek volna...

A karácsonyi céges vacsora horrornak tűnt, annak fényében, hogy irodán kívül voltunk... és a főnökeim máris részegebbek voltak a kelleténél. Haza akartam menni, abban a pillanatban, ahogy beléptem és a perverz disznó tekintete éhesen rámtapadt. Élesen fújtam ki a levegőt és jókedvet színlelve ültem le a lehető legtávolabb tőle, miután illendően köszöntem.
Csak azért voltam ott, mert a program kötelező volt a cégnél, de úgy terveztem, hamar távozom, hisz senki még csak hozzám sem szólt, csak az a vizenyős szempár szuggerált folyamatosan. Sirni tudtam volna.

Kikértem ugyan egy pohár üdítőt, de helyette kaptam egy pohár pezsgőt, a disznó velem szemben egy biccentéssel jelezte, hogy az ő ajándéka... nekem viszont elszakadt a cérnám. A mosdóba rohantam, arra számítottam, hogy miután kicsit megnyugszom, szépen kiszökhetek az étteremből észrevétlenül. De, ahogy az a nagykönyvben meg van írva, tévedtem.
Természetesen, ahogy kiléptem a női mosdó ajtaján, a rohadék ott várt a folyosón. Minden szem elől rejtve.
- Csakhogy megvagy... már nagyon kerestelek... - dörmögte, nekem pedig felfordult a gyomrom az alkohol és a sok kölni elegyének szagától, ahogy az aurámba került a disznó.
A falhoz préseltem magam, de nem volt elég hely, nem tudtam.hátrébb lépni, egyszerűen fölém tornyosult. Nem kaptam levegőt a pacsuli, a dohány és a tömény alkoholszag, méregként marta az orromat. Könnybelábadtak a szemeim és csak a kezeimet néztem, ahogy épp véresre kapartam a saját körömágyam.
- Mit tehetnék... kérjem, hogy engedjen el, van értelme? - suttogtam magam elé a költői kérdésemet...
A disznó felnevetett... majd olyan hirtelen hőkölt hátra, hogy én is rákaptam a tekintetem...

Egy magas fiú állt mellette. Nincs rá jobb szó, szemtelenül jóképű... riadtan bámultam a szemeibe. Aggódott, mégis csibészes mosolyra húzta száját.
- Édesem, már mindenhol kerestelek, csak nem találtam parkolót... ez az úr itt a főnököd, akiről meséltél? - kérdezte én pedig összezavarodva pislogtam rá.
- Meséltem... - ismételtem meg az értelmetlennek tűnő szavait, ő pedig mélyen a szemembe nézett és csak, szinte alig észrevehetően bólintott egyet, miközben úgy ügyeskedett, hogy közelebb kerüljön hozzám, elállva a disznó útját, aki fújtatva hátrált el a közelünkből.
Az idegen fiú megmentett.

Különlegesnek éreztem magam a figyelmétől. Jól esett és bár teljesen esztelen gondolat volt, ahogy rám mosolygott, mintha...
- Jól vagy? - zökkentett ki az elmélkedésből.
- Igen, köszönöm, amit tettél...
- Ugyan, bárki megtette volna. - vakarta meg zavartan a tarkóját, mire feleszméltem. A csodás srác nyilván bárki másnak is a segítségére sietett volna... nincs semmilyen 'mintha'.
Megköszöntem még egyszer, hogy megmentett és a kijárat felé szaladtam. A kabátom sem érdekelt, amit asztalnál hagytam, csak az, hogy kint legyek végre.

Az utca sarkáig sikerült eljutnom, amikor a lábdobogás utolért, mikor megfordultam, hogy megnézzem, ki követ, a magas fiú mellkasának ütköztem. A karjai automatikusan fonódtak körém... én pedig abban a pillanatban engedtem szabadjára minden visszafolytott érzést és zokogtam bele a biztonságosnak tűnő pulóverbe.
Ő csak csendesen a hátamra terítette a saját kabátomat és hagyta, hogy lógjak rajta.
- Sajnálom, ami történt veled... legszívesebben kitaposnám a belét annak a rohadéknak, de nem tudom, hogy te ezt akarod e...
Akartam. De nem lehetett.
- Nem... nem szeretném, hogy bajod essen...
Kérdőn néztem rá, hisz még a nevét sem tudtam.
- Yeonjun. - vigyorodott el.
- Nagyon örülök, hogy megismertelek és köszönöm még egyszer - húzódtam el a kellemes ölelésből.

- Ennyivel nem rázol le...
- Tessék? - döbbenten figyeltem.
- Tudom, hogy hülyén hangzik majd, amit mondok... de mikor kirohantál az étteremből, úgy gondoltam elengedem a történteket, de képtelen voltam, egyszerűen a lábaim maguktól hoztak utánad, mert azt érzem, hogy dolgunk van egymással.
Valahogy én is ezt éreztem, ahogy ott álltunk. A hó lassan hullani kezdett, mire felnézett és édesen eltátotta a száját, mint egy gyerek.
- Nem hangzik hülyén, úgy hangzik, mintha hinnél a csodákban, abban, hogy van első látásra... inkább gyerekes naívságnak mondanám... - néztem továbbra is hitetlenül a srácot, aki meghazudtolva minden korábbi férfias kiállását és sexy szemtelenségét, fefújva az arcát nézett vissza rám tettetett sértődöttséggel.
- Igen is létezik. - hajolt vészesen közel. - be is bizonyítom neked. És én leszek a karácsonyi ajándékod.

Aznap este Yeonjun nem tett semmit, csak hazáig kísért és megígértette velem, hogy másnap szabaddá teszem magam. Akkor még nem árultam el neki, hogy nem lett volna más dolgom...

A másnap reggel nem jöhetett elég hamar, ugyanis hajnalban már izgatottan töltöttem magamnak egy kávét és a kelleténél órákkal korábban elkezdtem készülődni. Időnként azon kaptam magam, hogy pillanatokig csak vigyorogva bambultam magam elé, ahogy rá gondolok. Pont egy ilyen pillanatban ugrasztott ki a bugyimból a telefonom rezzenése az asztalon és a kapucsengő hangja. Csak egy üzenetem érkezett, mégis úgy oldottam fel a zárat, mintha maga a megváltó üzenete lenne.

*Tudom, hogy rám gondolsz.

Csak ennyi állt a kijelzőn.
- De egy szemtelen... - morgolódtam vigyorogva, miközben az ajtó felé lépkedtem, hogy kitárhassam.
Ott állt, a szemtelen vigyorával és valahogy még tökéletesebb volt, mint előző nap. Valószínűleg bokáig vörösödtem, mert vigyora elégedett mosollyá szelídült.
- Kell még idő? - szólalt meg végül előzékenyen.
- Nem. - vágtam rá azonnal és magamra kaptam a kabátom, berohantam a táskámért és a csízmámba ugrottam - mehetünk is villantottam egy mosolyt az ajtóban ácsorgó fiúra.

- Mondd, hogy igazam volt, rám gondoltál... - dünnyögte, az étteremben, ahová beültünk ebédelni.
- Természetesen nem. - vigyorogtam rá ezúttal én.
- Ahh, ez fájt, igazán szomorú lettem - biggyesztette le ajkait, amitől furcsán bizseregni kezdett a saját szám és kiszáradt a torkom.
- Na jó, igazad volt, lehet, hogy egy kicsit gondoltam rád.

Aznap a kezemet fogva kísért haza, mire a kapuhoz értünk, a torkomban dobogott a szívem, nemcsak, hogy számítottam rá, hogy megcsókol, hanem egyenesen szerettem volna... ami meglepett. Yeonjun vicces, aranyos és szemtelen egyszerre. Valahogy egy tökéletes keveréke mindennek. Az már csak egy igazán kedvező plusz, hogy egy csodaszép égimeszelő, aki olyan édesen tud lemosolyogni a törpe valómra, mintha valami világi csodát látna.
A kapuhoz értünk, halványan elmosolyodott, majd egy halk szia után sarkon fordult és otthagyott, miután kinyitottam a kaput és reménykedve felé fordultam...

Egész késő estig üzeneteket váltottunk. Azon kaptam magam, hogy a korábban alig haszbált mobilom, szinte a kezemhez nőtt, magammal vittem az ágyba is, ahol már félig lehunyt pillákkal is a kijelzőt bámultam...
A karácsonyfákról beszélgettünk éppen és Yeonjun egyenesen döbbenten konstatálta, hogy nincs karácsonyfám. Hosszú részletes leírást kaptam a karácsonyfa fontosságáról, majd Yeonjun eltűnt, nekem pedig szép lassan leragadtak a szemeim, ahogy a fenyők elemzését olvastam...

Valaki a csengőmre tenyerelt, aminek nagyon nem örültem, mikor kinyitottam a szemem és tudatosult bennem, hogy odakint még sötét van, méginkább morcosan léptem az ajtóhoz és téptem fel... meglepetésemre a túloldalon egy fa várt.
- Tuti, hogy nem te csöngettél... - morogtam és a tűlevelek közé nyúlva berángattam a lakásba a szerencsétlent. A szobában lévő egyetlen növényem, mellé támasztottam... majd álmosan elmosolyodtam.
- Téged keresnek orchidea... - dünnyögtem a virágnak... mire az ajtóban álló fiúból kitört az addig visszatartott nevetés.
- Hogy lehetsz ilyen rohadt aranyos... - vigyorgása mosollyá szelídült. - bemehetek?
- Mhm.. de figyelmeztetlek, nagyon morcos tudok lenni, amikor felébresztenek... és a fád, határozottan felébresztett... - magyaráztam, míg ő belépett, lepakolta a hatalmas zacskókat, becsukta maga után az ajtót és kibújt a cipőjéből... majd a kabátból... nekem pedig egyre inkább felébredt az agyam és fogtam fel, hogy Yeonjun a lakásomban van.
- Óh... kérsz egy.. nem is tudom hány óra... kávét? - monologizáltam, amit továbbra is csak mosolyogva figyelt, miközben valahogy a közelembe somfordált.
- Igen, egy kávé jó lenne ééés hajnal három van, de ne ölj meg légyszi... - szisszent egyet, mikor rávillantottam a szemeim... - hoztam karácsonyfadíszeket - mutatott a zacskókra.

- Ezzel még nem igazán győztél meg, hogy miért is jó nekem hajnal háromkor... - motyogtam a kávéfőzőnek, majd megfordultam, hogy megkérdezzem mit kér a kávéba, de ott állt előttem, kissé lehajolt, a számra nyomta puha ajkait én pedig csak pislogva ácsorogtam ott totál szerencsétlenül, olyan tökéletesen elbaszott pillanat volt, de az én pillanatom.
Az agyam bekapcsolt, akarjaim maguktól mozdultak, a nyakába fontam, ő pedig hevesebbé vált és nem állt le, de nem is akartam... pikkpakk a saját konyhapultomon találtam magam, a korábban visszafogott fiú, pedig úgy csókolt, mintha az élete múlna rajta...
- Bokdog Karácsonyt... - suttogta éppcsak elhúzódva tőlem.
- Határozottan egyre jobban örülök ennek az ébresztőnek... - mosolyogtam rá...
- Most... jössz egy kávéval... aztán feldíszítjük a fát, te meg én együtt... aztán... beismered, hogy igazam van és bocsánatot kérsz, amiért gyerekesnek neveztél... - villantott egy igazán szemtelen vigyort.
- Rendben, kezdjük ezzel... sajnálom Yeonjun, igazad volt... szükségem van karácsonyfára, díszekre és rád... mert létezik az első látásra...

Aranyosan elmosolyodott.
- Naugye. - egy apró puszit nyomott a számra, majd lesegített a pultról... türelmesen megvárta, amíg elkészítem a kávénkat, majd együtt feldíszítettük a fát és a művet csodálva lehuppantunk az ágyra. Egész közel húzott magához, az ölelése olyan természetesnek tűnt...
- Szeretnék én is kérni valamit Karácsonyra... megígérem, hogy segítek neked mindenben, de fel kell mondanod... nem tudnám elviselni a gondolatot, hogy az az ember a közeledben van...
- Én... - felkönyököltem, hogy lássam a reakcióját. - elküldtem tegnap a felmondásomat... már csak munkát kell találnom... és minden rendben lesz... - öleltem át, a fejemet a mellkasára hajtva. - köszönöm, hogy megmentettél... - motyogtam már félálomban...

Yeonjun beváltotta minden ígéretét. A Karácsonyi ajándékom lett, megmutatta, hogy létezik a szerelem és a borzalmasan nyálas első látásra is... Segített munkát találni és nem sokkal később a hírekben láttuk viszont a disznó exfőnökömet, ugyanis egy hatalmas szexuális zaklatási pert akarsztottak a nyakába. Elnyerte méltó büntetését.

Attól kezdve a karácsony a kedvenc ünnepem volt. Mert nem csak az ünnep miatt voltam boldog, hanem mert az évfordulónk is aznapra esett.