UTAK A BIZTONSÁGBA

Elménknek talán a legfontosabb tehetsége, hogy képes megbirkózni a fájdalommal. A régi gondolkodók azt tanítják, hogy az elmének négy ajtaja van, amelyeken át úgy közlekedhetünk, ahogy a szükség kívánja.
Az első ajtó az alvás. Az alvás lehetőséget kínál, hogy magunk mögött hagyjuk a világot, összes fájdalmával egyetemben. Az alvás jelzi a múló időt, eltávolít a dolgoktól, amelyek bántottak bennünket. Aki megsebesül, gyakran elveszíti az eszméletét. Hasonlóképpen, amikor valaki tragikus hírt hall, gyakran elájul. Az elme átlép az első ajtón, így védi magát a fájdalomtól.
A második ajtó a feledés. Némelyik seb túl mély ahhoz, hogy meggyógyuljon, vagy túl mély ahhoz, hogy gyorsan gyógyuljon. Ezenfelül sok emlék egyszerűen fáj, és ezeket nem lehet gyógyítani. Nem igaz a mondás, hogy „az idő minden sebet begyógyít". Az idő a sebek nagy részét begyógyítja. A többi a második ajtó mögött rejtőzik.
A harmadik ajtó az őrület. Van, amikor az elme akkora ütést kap, hogy elrejtőzik az őrületbe. Noha ez talán nem látszik üdvösnek, mégis az. Van, amikor a valóságban nincs más, egyedül csak a fájdalom. Hogy elmeneküljön a fájdalom elől, az elmének el kell hagynia a valóságot.
Az utolsó ajtó a halál. A végső menedék. Semmi sem árthat nekünk a halál után, legalábbis ezt hallottuk.

/Patrick Rothfuss: (A királygyilkos krónikája) A szél neve/