Te voltál a felvillanó képernyő matek órán,

az értesítés fizikán és bioszon.

Te voltál a hajnali hatkor meghúzott tusvonal,

mert egyszer megemlítetted, hogy tetszik.

Te voltál a nagy halom ruha a székemen,

mert sosem tudtam mit vegyek fel.

Te voltál a magabiztosság szaga

és az önbizalom hangja.

Te voltál a bőröm alá kúszó nevető tekintet

és puha érintés,

ami elhitette velem, hogy ez szerelem.

Te voltál minden póló, nadrág és cipő hangja,

amik ádázul suttogták a fülembe;

tökéletesnek kell lennem neked.

Te voltál az üresség,

ami fojtogatta az önbecsülésemet,

akárhányszor a tükörbe néztem,

és azon gondolkoztam;

miért nem lehetek valaki más?

Te voltál a gyűlölet, amit magam iránt éreztem,

nem azért, mert azt akartad, hogy jobb legyek vagy szebb.

Nem azért, mert egy végtelen vonat üldözésére kényszerítettél, 

a tudat sínjein, hogy sosem leszek elég neked.

Azért utáltalak, mert világ életemben egy dologra voltam a legbüszkébb;

az eszemre,

és te azt is elvetted tőlem.

Egy felszínes kislánnyá tettél,

aki csak le akart nyűgözni téged.

Mert te voltál minden

gondolatom,

hangom,

és pillantásom.

Minden részletben én voltam te,

miközben elvesztem a világ legbutább 

dolgában. A szerelemben.