Dudorászva ültem egy lépcsőfokon a kihallt lépcsőházban. A lámpa csak egy csöppnyi világosságot nyújtott, így az egész helyiséget komorrá varázsolva.

Szőke hajam loknikban hullott vállamra, míg testemet egy farmer és a már jól megszokott piros bőrdzseki fedte.

Elkalandozva bámultam ki az óriási ablakon a sötét éjszakába, mikor a telefonom rezgett. Már reflexből írtam volna be a kódomat, mikor ledermedtem.

0314

Március 14.

2017, március 14.-én kerültem közelebb a titokzatos szürkés-kék szeműhöz. Láttam szemeimmel szőke haját, ragyogó íriszeit és csibész mosolyát. A közös emlékeink az elmémbe szöktek, őrületbe kergetve engem.

Eszembe ötlött mikor mi ketten voltunk itt. Éreztem, ahogy karjai ölelésbe zárnak engem, és éreztem jellegzetes illatát. Éreztem vággyal teli tekintetét.

Mit meg nem tennék, hogy ma vele találkozzak...

Sóhajtva feltápászkodtam és elindultam vissza felé. El kellett jönnöm onnan, mielőtt még jobban összetörök.

Szomorúan baktattam a folyosón, torkomban keserűséget érezve. Ajkaimat harapdálva siettem fel az aulába.

-Sajnálom Főnök...-motyogtam magam elé bűnbánóan.