Szeptember harmadika van,

és tizenhét gyertya ég a tortámon.

Megszámolom őket.

Először balról jobbra, 

majd jobbról balra.

Egy mély levegőt veszek

és behunyom a szemeimet.

Anya azt mondja, hogy kívánjak valamit,

de semmi fontos nem jut eszembe.

Elfújom mind a tizenhét gyertyát,

megfosztva őket a létet  jelentő oxigéntől.

Valami lényegtelen dolgot kívánok, 

valószínűleg valami fiúról,

ahogy minden tinédzser lány teszi.

Te hetvenkettő vagy

és maradékot eszel,

mert nagyi nem engedte, hogy

egy egész szelet tortát megegyél.

Mérges vagy és sértett,

sosem szeretted, ha valaki 

gyerekként kezelt.

Azt mondod, nem kell hogy aggódjunk.

Jól vagy.

És én hiszek neked.

Este van,

és én hallom anyát,

ahogy valakivel beszél.

Rólad van szó.

Csak egy szót értek,

de az elég, hogy szilánkokra törje

a rózsaszín üveg kalitkát,

amiben eddig éltem.

Kemoterápia.

Az ágyamon fekszem,

és bűntudattal karöltve gondolkozom.

Végre tudom, mit kellett volna

kívánnom.

Álomba sírom magam és

ígéretet teszek,

hogy mostantól fogva 

csak egyetlen egy dologért

fogok esedezni.

Hogy újra láthassalak egészségesen.

Hétfő délután van.

te éppen haza érkezel

a kórházból.

Fáradt vagy és gyenge,

az is kész csoda,

hogy eléred a 

legközelebbi széket.

Le sem veszed

a cipődet,

a kabátodat,

még a kalapodat sem.

Belekapaszkodsz a sétapálcádba.

El sem engeded.

Jó pár hónapja el sem engedted.

Mintha már a részed lenne.

A két éves unokádat figyeled,

aki előtted áll 

és ugrál az örömében,

hogy végre otthon vagy.

Mesél a napjáról,

a kezei egyre gyorsabban és gyorsabban

repdesnek,

ahogy izgalma fokozódik.

Rá mosolyogsz.

Én téged figyellek.

Végül látlak is.

Látom a hófehér bőrödet,

látom a hiányzó szakálladat,

látom a kimerült tekintetedet,

látom, ahogy próbálod figyelemmel

kísérni a két éves unokád

lelkes beszámolóját.

Aztán látom,

ahogy álomba szenderülsz,

a cipődben,

a kabátodban,

a kalapodban,

miközben belekapaszkodsz 

a pálcádba.

Szeptember harmadika van,

és tizennyolc gyertya ég a tortámon.

Megszámolom őket.

Először balról jobbra,

majd jobbról balra.

Egy mély levegőt veszek

és behunyom a szemeimet,

de most nem kívánok.

Én egy évvel idősebb vagyok,

de te még mindig hetvenkettő.