Most egy kicsit komolyabb témát szeretnék felhozni. Ez nem más, mint a ,,bullying". A magyar megfelelője az a bántalmazás. Mikor egy társaságban egy csapat gyerek kipécéz valakit és azt lelkileg terorrizálják. Rosszabb esetben még fizikai bántalmazásról is szó eshet. És hogy miért beszélek most erről?

Néhány évvel ezelőtt engem is szekáltak és eddig csak egy embernek beszéltem róla. Meg persze a családomnak.

Még mindig kényes téma ez nekem és csak névtelenül tudok beszélni róla.

De mi is történt pontosabban?

Pár éve sportoltam, mikor korosztályválltásra került sor. Én mint 10 éves kisgyerek, fel kerültem a nagyobbakhoz. Én és egy másik kislány voltunk 10 évesek, a többi lány mind idősebb volt nálunk egy évvel. Sőt a ,,fő szekáló" (nevezzük őt ,,B"-nek) két évvel volt idősebb nálam. Ő volt köztünk a legidősebb. Az év legelején még jól kijöttünk, majd egyszer csak bekattant valami B-nél. Már nem is emlékszem, hogy hogyan, de elkezdett engem piszkálni és ezt látva, a többiek is az ő példáját követték.

Akkoriban még nagyon kislányos voltam, naív és nekik pont ez nem tetszett. Cikiztek amiatt, hogy én nem beszélek csúnyán. Olyanokról beszélgettek, amihez én még fiatal voltam. 10 évesen belecsöppentem egy olyan társaságba, ahol a nálam egy évvel idősebb gyerekek fő témája a szex volt. Én akkoriban Totally Spice-st és Karib-tenger kalózait néztem, nem a pasizáson járt az agyam.

Év vége felé egyre csak romlott a helyzet. Teljesen kiközösítettek és én a mai napig azt se tudom, hogy miért. Az egyetlen szerencsém az az, hogy a nálam egy évvel fiatalabb fiúk jöttek erősíteni a csapatunkat. Mindig egy sorba kerültem velük és ők voltak a támaszaim a nehéz időkben. Máig velük vagyok sülve-főve. Ők lettek a családom. Az elcseszett családom.

A végére ez az egész piszkálódás annyira eldurvult, hogy én minden egyes edzés után sírva jöttem fel. Nem akartam elmondani a szüleimnek, hogy én min megyek keresztül. Úgy éreztem, hogy az én hibám ez az egész. Hogy én vagyok az oka annak, hogy piszkálnak. Biztos én vagyok a selejtes, mikor ez nem volt így.

Emlékszem arra a pillanatra, mikor betelt a pohár. A legutolsó edzésen annyira kikészítettek, hogy nem bírtam többet ahhoz a társasághoz menni. Ott álltam a sport csarnok közepén és sírva könyörögtem az édesanyámnak és az édesapukámnak, hogy ne kelljen nekem oda bemennem. Leblokkoltam, nem bírtam mozdulni. Úgy éreztem, hogy ha én mégegyszer edzésre megyek nekem végem lesz. Nem bírtam már tovább.

Az eseményre minden szülő felfigyelt, aki a környéken volt. Hálás vagyok annak az egy anyukának, aki odajött hozzám és profi lelkesítő beszédet mondott. Megtanította nekem, hogy én vagyok a nagy 34-es mezszámú játékos és, hogyha sírok is, sose hajtsam le a fejem. Mindig emeljem fel, mert van mire. Az ilyen irigy emberek sose határozzák meg a személyiségünket.

Aznap nem mentem el edzésre. A szüleim beszéltek az edzőkkel, és mivel lány vagyok és lejátszhatok a nálam egy évvel fiatalabb fiúkhoz. Akiket már fent említettem. Azóta is velük vagyok és ők az én igazi csapatom. Szeretem őket.

B-t utoljára féléve láttam cigizni a 25 éves barátaival és már rég nem űz semmilyen sportot. Ő csak azért járt edzésre hogy pasizzon, én meg azért hogy fejlődjek. Én komolyan vettem a sportot, ő nem. Ez volt közöttünk a különbség.

Kitartást kívánok mindenkinek, aki ilyenen esik át. Bármi van, nyugodtan írjon nekem. Tudom, hogy milyen szörnyű érzés ez✊💪💕