Egy évvel később

Egy teljes év telt el a halálom, illetve Daichi halála óta. Abbahagytam a testőri munkát, elvégre már semmi szükségük nem volt rám és elkezdtem a szüleim cukrászdájában dolgozni. Ki gondolta volna, hogy ilyen jól fog menni? Az Angel 4 népszerűsége megcsappant Daichi halála után, így végül feloszlottak. Kicsit sajnálom őket, elvégre az első turnéjuk küszöbén álltak már. Épp reggeli kellős közepén voltunk, én azonban csak tologattam a tálamban lévő rizst.

- Atsuya, mi a baj? Olyan szótlan vagy! - kérdezte az anyám, mire ránéztem.

- Ma van egy éve, hogy Daichi meghalt és eszembe juttatja, hogy mennyire közel álltunk egymáshoz.- most pedig ha lehet még közelebb állunk, elvégre Daichi lelke van Atsuya testében, így gyakorlatilag mi ketten már egyek vagyunk.

- Szeretnél kimenni a temetőbe? Ha igen, majd mi átvesszük tőled a munkát! - őszintén, nem igazán volt kedvem odamenni, mert az előhozná az emlékeket, de tartozom neki ennyivel. Visszamentem a szobámba és elővettem a szekrényemből egy öltönyt, majd magamra vettem. Megszólalt a mobilom, de nem jelzett ki nevet.

- Halló! - szóltam bele.

- Atsuya-kun, Natsumi vagyok! Csak azt akartam megkérdezni, hogy ráérsz e most? - Natsumi? Már egy éve nem hallottam a hangját, de nem értem miért akar most találkozni velem.

- Igen ráérek, de mi történt? Nem érzed jól magad?

- Csak gondoltam beszélgethetnénk. Szükségem lenne valakire, aki most meghallgat.

- Rendben, tíz perc múlva ott vagyok! - nem kellett megkérdezzem hol van, mert pontosan tudtam, hogy épp a temetőnél van. Felvettem a kabátom és egyenesen a temetőhöz mentem, ahol meg is találtam Natsumi-t. Szegény lány teljesen össze volt zuhanva. Csont sovány volt, az arca be volt süppedve, a szeméből pedig eltűnt a régi ragyogás. Mintha egy élőhalott lett volna.

- Atsuya-kun, annyira örülök, hogy itt vagy! - már megint úgy ölelt át, mint a temetésen, ugyanolyan szorosan és kétségbeesve. Kicsit nyugtalanított az állapota. Nem csak külsőleg, de lelkileg is teljesen össze volt zuhanva.

- Natsumi-chan mi a baj? Hiszen alig állsz a lábadon! - elkísértem az egyik padig majd leültettem.

- Csak Daichi halála eléggé megvisel, ráadásul a többiekkel sem tartom már a kapcsolatot. Viszont te még most is ugyanolyan jóképű vagy, mint régen! - gyengéden megsimogatta az arcomat amivel sikeresen belémfolytotta a szót. Kicsit megijesztett ez a furcsa ragaszkodása, ugyanakkor jól is esett.

- Szóval már nem is tudod mi van a többiekkel?

- Nem, Daichi halála után a többiek úgy érezték nincs értelme folytatni, így is ő volt az, aki még összetartotta őket. Aztán Yuki elkezdte azt hangoztatni, hogy nem történt volna ez, ha eleve ő lett volna az énekes, nem pedig Daichi! - nos ez várható volt. Hiába voltunk legjobb barátok Yuki mégis nyíltan szembement velem azért, mert én lettem az énekes és nem pedig ő.

- Tehát ezért oszlott fel az együttes? - bólintott, mire felsóhajtottam.

- De én azt akarom, hogy újra együtt zenéljenek, mint régen! Azt szeretném, ha ők újra beszélnének egymással és azt csinálhatnák, amit igazán szeretnek, örömet okozni másoknak a zenéjükkel. Atsuya-kun, ugye segítesz nekem? Hiszen te tudod a legjobban milyen fontos volt a banda Daichi-nak. Kérlek, ne hagyjuk csak így elveszni a dolgot! - azt hiszem Natsumi-nak teljesen elvette az eszét Daichi halála, illetve az én halálom. Bármennyire is próbálom kitörölni Noda Daichi-t, valaki mindig emlékeztet rá, hogy ő még mindig én vagyok, csak épp Kiryu Atsuya testében. Bármennyire is szeretném, hogy Natsumi boldog legyen, azt akarom, hogy elfelejtse Noda Daichi-t, nem számít hogyan. Soha nem fog tudni továbblépni, ha ilyen görcsösen ragaszkodik az emlékemhez.

- Sajnálom Natsumi-chan, de nem segíthetek. Ha ők nem akarnak újra zenélni, akkor azt tiszteletben kell tartani. Azt hiszem az lenne a legjobb, ha te is továbblépnél és lemondanál erről az ostoba álomról.

- Még, hogy ostoba? Azt hittem te majd megértesz engem! Hiszen te is tudod, hogy milyen fontos volt az együttes Daichi-nak!

- De ő már meghalt! - csattantam fel. Úgy tűnik a szép szó nem használ neki. Nem akarom őt szenvedni látni, épp ezért akarom, hogy végre elfelejtsen és új életet kezdene, különben sosem lesz boldog. Natsumi a tenyerébe temette az arcát és zokogni kezdett.

- Miért kellett meghalni? Annyira igazságtalan az élet! - közelebb csúsztam hozzá és magamhoz öleltem. Borzasztó volt őt ilyen állapotban látni. Bárcsak tehettem volna valamit, amitől újra mosolyt csalhattam volna az arcára.

- Ne aggódj Natsumi-chan, tudom, hogy túl tudsz majd lépni rajta, még ha sok időbe is fog telni.

- Ugye te nem fogsz elhagyni, mint Daichi? Velem maradsz ugye? - motyogta, mire a tenyeremet a homlokára tettem, de el is húztam onnan, mert tűz forró volt. Natsumi elbóbiskolt, én pedig a karomba kaptam és hazavittem magunkhoz. Lefektettem az ágyamba, majd egy hideg vizes kendőt terítettem a homlokára és magamra hagytam, hogy pihenhessen. Remélem mikor jobban lesz már más szemmel fogja nézni a dolgokat és elfelejti ezt a képtelen ötletet. Már egy év telt el, szóval ha eddig nem akartak újra együtt zenélni, akkor ezután sem fognak majd.

- Szegény kislány, ilyen fiatalon olyan akár egy roncs! - sopánkodott az anyám, miközben curryt főzött Natsumi-nak.

- Ne is mond, annyira aggódom érte. Ráadásul még rá is tettem egy lapáttal, mikor azt mondtam neki, hogy ostoba ötlet meggyőzni a többieket, hogy megint álljanak össze. Azt hiszem ez is betett neki. Talán nem kellett volna olyan keménynek lennem vele! - miután az anyám elkészült az ebéddel, bevittem a szobámba. Natsumi, még mélyen aludt, ezért letettem a tál curryt az asztalra és odasétáltam hozzá. Még ilyen rossz állapotban is ugyanolyan gyönyörű volt, mint mikor együtt voltunk. Megsimogattam az arcát, mire ébredezni kezdett.

- Daichi! - elmosolyodott, de mikor kinyitotta a szemét, eléggé megrémült.

. Natsumi-chan, jobban vagy már?

- Igen, ne haragudj, amiért kellemetlenséget okoztam neked, csak tudod nagyon kétségbe voltam esve. De köszönöm, hogy igyekeztél engem megvigasztalni. Tudom, nem vagyok egy könnyű eset, mégis köszönöm, hogy megpróbáltad Atsuya-kun!- tudtam, hogy az egyetlen amit akarok, hogy Natsumi újra mosolyoghasson, ezt pedig csak egyetlen módon érhettem el.

- Natsumi-chan, segítenek neked újra összehozni a bandát!