NEGYEDIK FEJEZET | TALÁLKOZÁS A PARANCSNOKKAL

MAIA kezei azonnal a homlokára vándoroltak, ami mintha fel akart volna robbanni. Különös érzése támadt, mert még sosem ájult el ehhez hasonlóan. Elkezdett nyöszörögni, amint a feje egyre jobban lüktetni kezdett, és ez csak rosszabb lett, ahogy a másodpercek múltak. Az egyetlen jó dolog, amit észrevett, hogy már nem fázott annyira.

Amikor másodjára kinyitotta a szemét, tekintete találkozott két nyers tekintetű emberével. Maia kész volt sikoltani, de az alacsonyabb ember az ujjait az ajkához szorította.

Aztán a férfi a kicsivel nagyobb barátjára mutatott. – Látod mit tettél? Megijesztetted a hölgyet! – gúnyolódott rajta. – Menj és hozz még neki pár takarót, Sam.

Maia körülnézett a szobában és rájött, hogy valamiféle rönk házban lehet. Tucatnyi takaróba és bundába volt bugyolálva, nehézzé téve számára a felülést a rajta lévő gubóban. Még mindig ugyanazokban a ruhákban volt, csak egy kicsivel koszosabb és szakadtabb állapotban, csakúgy, mint az agya ebben a pillanatban. A térdei sebesek voltak és a vér rászáradt az ujjaira.

- Üdvözlöm, kisasszony – köszöntötte az alacsony ember a kezét nyújtva. – A nevem Ed Tollett.

Maia megrázta a kezét, miközben egyre jobban összezavarodott. – Maia Sanders.

- Sanders... - mormolta magának Ed. – Még soha életemben nem hallottam erről a házról.

A lány nagy szemeket meresztett Ed-re, mielőtt gondolkodóba esett. Először, mit viseltek ezek az emberek. Sosem látott még ilyen köpenyeket, kivéve a kollégiuma szerepjátékos csoportjában. Másodszor, hol volt? Annyit biztos tudott, hogy már nem Washington megyében volt. Tehát, hogyan ájulhatott el és kerülhetett ide?

Derek már biztosan aggódik érte.

Fém csengését hallotta kintről, ami kiszakította a gondolat menetéből, és Maia csak magát megcsavarva tudott kinézni az ablakon. Így kilátása nyúlt arra, ahogy két feketébe öltözött ember újra és újra egymásnak csapják a kardjaikat. Mindkettőnek volt pajzsa, ami masszív fából készülhetett, mert jól bírta az ütéseket.

Maia visszafordult, s nem hitt a szemeinek. – Ez nem lehet igaz – ki- és beszívta a levegőt.

Nem csak messze volt Washington-tól, mert nagyon úgy látszott, hogy egy másik évszázadba került.

Tekintetét megint Ed-re emelte. A neve – hol is hallotta már ezelőtt? Ed Tollett.

Ed Tollett valószínűleg a második legjobb karakter az Éjjeli Őrségben, idézte fel Derek szavait.

Ed Tollett. Éjjeli Őrség. Karakter.

Ez a pontos mása volt a Trónok Harcának.

Olyan volt, mintha keresztül ugrott volna az időn.

- Jól van, hölgyem? Eléggé sápadtnak tűnik. – Ed megválogatta a szavait, vigyázva nehogy megbántsa a lányt. – Nem sűrűn vannak nők a fal túloldalán, sajnálom, ha nem viselkedem úri emberhez méltóan. Szerencsésnek mondhatja magát, hogy beengedték.

Maia megrázta a fejét. Tényleg rossz passzban volt. – Ez nem lehet igaz. Hogy ragadhattam itt?

- Mi nem lehet igaz? – kérdezte Ed közelebb hajolva.

Mielőtt megállíthatta volna magát, Maia megragadta Ed gallérját. Tekintetében őrültség tükröződött, ahogy az alacsony ember barátja, Sam visszatért, kezében pokrócokkal. – Hoztam még – mondta.

- Pontosan hol is vagyok? – kérdezte Maia.

Ed felvonta a szemöldökét. – A falon. Westeros északi részen.

Észak. Westeros.

Maia szemei kikerekedtek, ahogy rájött mi is folyik ott. Felcseszte őt, mert nem tudta hogyan történhetett meg ez. A feje majd szétszakadt, ahogy minden gondolata egy pontba futott össze, Derekhez. A lány hirtelen Ed karjaiban találta magát.

Szerencsére a férfi időben elkapta őt. – A hölgy összeesett. Megint.

- Vajon mit fog tenni vele a Tanács? – Sam segített Ednek visszafektetni a lányt az ágyra, s betakarták a takarókkal, amik védelmet nyújtottak a hideg ellen. – Szerinted ő egy besúgó?

- A lány azt sem tudja hol van. Szerintem nem – rázta meg a fejét Ed. – Mond meg a Parancsnoknak, hogy vigyázhat rá ő.

­­­***

- Teljesen abszurdnak találtam, hogy Eddard fattya vagy.

Jon Stannis Baratheon mellett sétált, az Őrség új támogatója a Királynak, és bár közel volt hozzá, mégis figyelmen kívül hagyott mindent, amit mondott. Jon a lábára koncentrált, és az előtte álló küldetésre összpontosított, amin azt hitte könnyen át tud látni.

Mikor az Éjjeli Őrség egy idegen nő kiáltozását hallotta a kapu előtt, a legrosszabbra gondoltak. Paranoiásként nem nyitották ki neki az ajtót, de mikor megállt, ellenőrizték kint a fagyos, fiatal nő testét, az öt lábnyi hóban. Jon emlékezett rá, hogy gyorsan cipelte az első átjáróhoz, és utasította Edet és Samet, hogy segítsenek neki, amíg Jon a fiatalokat képezi ki. Igen, a nők nem voltak jóváhagyva a falon, de áttekintett a törvények felett, ahogyan a hó-borította nő testére nézett. Az egyetlen dolog, amitől tartott az az Őrség embereinek a nézete volt, akik biztosan megkérdőjelezték a cselekedetét, annak ellenére, hogy ő a Parancsnok.

- Eddard hűséges ember volt – folytatta Stannis, kirántva Jont a gondolatai közül. – Nem vallott rá, hogy összefeküdjen holmi útszéli szajhával. A feleségem máshogy gondolja, de ki hallgatott rá – egy apró, gúnyos nevetés hagyta el száját saját megjegyzésére.

Jon hamisan elmosolyodott, miközben elhaladtak a Fekete Vár cellái előtt. – Ha megbocsájt nekem, Felség, találkoznom kell valakivel.

Stannis megragadta Jon karját, mielőtt távozhatott volna. – Az idegenhez?

A Parancsnok bólintott, nem tudva merre tart a beszélgetés.

- Tudjátok már a nevét?

- Igen – válaszolt Jon. – Ed kiderítette, Maia Sanders.

Stannis egy pillanatig gondolkodott. – Sosem hallottam még a Sanders Házról – jelentette ki bizalmatlanul. – Bánj óvatosan a bizalmaddal, Havas Jon. Tudom, hogy jóváhagynád a Vadak áthozatalát a Falon, de kétségeim vannak afelől, hogy más is így vélekedne. Gondolkozz, mielőtt cselekszel.

A Parancsnok Úr észben tartotta a Király szavait, de nem nagyon érdekelte őt. Azt fogja tenni, amit helyesnek látott; mindenki más állítása csak suttogás volt a szélben.

Egy illendő köszönéssel Jon elment a helyiségbe, sötét szemei megtalálták a sarokban kuporgó szőke hajú lányt. Éppen az ujjait tapogatta, mikor Jon belépett a szobába, nyilvánvalóan ébren volt. – Üdvözlöm Lady Sanders – köszöntötte Jon, maga elé tolva egy széket. – Havas Jon vagyok, a Fekete Vár Parancsnoka.

Havas Jon, mondta régebben Derek, valószínűleg a legfigyelem-felkeltőbb srác a sorozatban, szerintem. Ned Stark fattyú fia volt, aztán elment a Falra, ahol az Éjjeli Őrség kiképezte. Az évadokon keresztül végül az Őrség Parancsnokává vált, vagyis a legmagasabb pozíció, úgy valaha.

Maia megrázta Jon kezét, de csöndben maradt. Gondolkodnia kellett. Egyedül kellett maradnia a gondolataival, hogy feldolgozza az eseményeket.

Alaposan megnézte Jon ruházatát, ami egy hosszú, fekete köpenyből állt, természetesen bundával. Teljesen feketébe volt öltöztetve valamiféle bőrből, és sötét csizmákat vett fel hozzá. Tökéletes volt az itteni időjárásnak, gondolta Maia. Viszont ami megragadta a tekintetét az arca volt, de nem a külsőségei miatt. Egyetértett Derek szavaival, az arcvonásain mintha mindig ugyanaz a mogorva kifejezés ült volna, Maia szerint ez a Havas Jon annyi rossz és megterhelő dolgon mehetett keresztül az életében, amennyit ő meg se tudna számlálni. A haja - hosszú és fekete loknis -keretezte az arcát, az arccsontján pedig a szakállába kapcsolódott. Amiért sokáig volt Derek mellett, Maia régóta nem látott férfit ilyen szakállal. A lány ezután a sötét szemeibe nézett, ami alatt felfedezte a sötét karikáit. Őszintén, Maia számára kedvesnek tűntek azok a fáradt szemek.

- Biztos fárasztó napja volt – folytatta Jon, miközben Hosszúkarmot maga mellé helyezte. – De el se tudná képzelni, mennyire meglepett minket, amikor megjelent a kapunál. A legrosszabbtól tartottunk.

- Elnézést, hogy megijesztettem magukat – kért bocsánatot. – De még mindig próbálom kitalálni, hogy mi történik.

Jon előre dőlt. – Tudnia kell, a nők tartózkodása a Falon nem jóváhagyott, az Őrség esküje miatt. Merre tartott? Adhatunk egy lovat az útja folytatásához.

- Hallgasson meg, Jon – válaszolt Maia, kibújva a takarók és bundák közül. – Nem tudom hol vagyok. Nincs hová mennem.

- Tehát csak menedéket keresett?

Maia habozott. El kéne mondania az egyetlen dolgot, amit tudott: valahogyan átesett egy furcsa időzónán, egyenesen a vőlegénye kedvenc történetébe? Semmi esély, hogy hinne neki.

- Nem ez a megszokott viselet Északon, hölgyem – kritizálta Jon. – Még sosem láttam ehhez hasonlót.

Maia pillantása megtalálta Jonét és egy pillanatra a férfi látta a könyörgést a barna íriszeiben, míg a lány csendben maradt.

- Rengetegen az Őrségből az gondolják, hogy maga besúgó egy Stannis Baratheon elleni házból – suttogta. Próbálta elkerülni a lány tekintetét, nehogy megsajnálja őt. – De mi mást kéne gondolnunk, ha egy idegen nő az ajtónk előtt fekszik szállásért könyörögve? Mindenki gyanakodni kezdett.

- És maga mit gondol, Parancsnok?

Jon sóhajtott. – Őszintén, nem tudom.

- Nem vagyok besúgó. – Maia igazat mondott. – Csak eltévedtem.

A Parancsnok mindent megtudott, amire szüksége volt, felvette Hosszúkarmot és az övére csatolta. – Megértem – bólintott. – De először meg kell ezt tárgyalnom a többi Őrség taggal. Ha tényleg szállásra van szüksége, akkor segítek magának, de ne próbáljon meg becsapni, Lady Sanders.

Maia ki akart préselni magából még egy szót, bármit, ami segíthette volna megérteni, hogy mi történik, de mielőtt megkérdezhette volna, Havas Jon már az ajtó másik felén volt.

NOTE:

Sajnálom a késést, de tényleg. A többi történetemre fordítottam a legtöbb időmet és erről a fordításról már el is feledkeztem, pedig nagyon szeretem. Valószínűleg márciustól keményebben fogok tudni ezen is dolgozni, de kell hozzá egy kis türelem, teljesen el vagyok havazva, most is a betegségemet kihasználva ültem le a gép elé. :P