Pupilláim összeszűkülnek a lámpa okozta természetellenes fény hatására, majd visszatérnek normális állapotukba. Ugyanez ismétlődik négy méterenként. Kellemes, langyos levegő szökik be pulóverem szövetein keresztül, s a nap sárgás sugarait felváltja éjszakai társa: a hold. Több millió csillag uralja a már-már fekete égboltot, némelyek túlragyogva társaikat.

Egyenletes lélegzetvételeim, s lépteim zaja visszhangzik az üres utcában. Este lévén nagyjából csend telepedik a kisvárosra, ám még így is látok elszórtan valamerre tartó járműveket, járókelőket, vagy túlzottan jó hangulatú fiatalokat. Éppen visszafelé lépkedek rendszeres esti sétámból. Próbálom elkerülni az embereket, és lehetőleg láthatatlanul közlekedni. Elém tárul a játszótért körülölelő park: elvétve bokrokkal, fákkal és egyéb dolgokkal környezetbaráttá formálva a helyet.

Járda helyett letérek a fél méter széles, kitaposott ösvényre. Nagyjából két percet spórolok meg magamnak evvel a kitérővel, de engem nem ez érdekel. Sokkal inkább a látvány. Addig a két percig egy erdőben érzem magam, közel a természethez, az égbolt adta fényben fürdőzve. Furcsa, hogy milyen apróságok is le tudnak nyűgözni, pedig lehet, hogy valakinek ez fel sem tűnik.
Ha elhaladunk egy zöldséges mellet, egyesek a termés kinézetét, míg mások az árát nézik. Az emberek különböznek, ilyen egyszerű.

Talpaim ismét a kemény betonnal találkoznak. Vágyakozva pillantok vissza a rövid, nyugalmat sugárzó ösvényre. Egy lemondó sóhaj és fejrázás kíséretebén kénytelen vagyok magam mögött hagyni a helyet.

Hamarosan hazaérek...

Látásomat szigorúan az éjfeteketébe öltözött bakancsomig korlátozom, ami mellett lila fűzői súrolják a talajt, összeszedve minden koszt. Pupilláim összeszűkülnek a lámpák okozta természetellenes fény hatására, majd visszatérnek normális állapotukba. Ugyanez ismétlődik négy méterenként.

Kinyitom a zöld vaskaput. Néhol lepattogott a festék, megmutatva az alatta rejtőző rozsdás színt. Három lépcsőfokot egy lépéssel szelek át, majd beütöm a hozzánk tartozó kódot. Hangos berregéssel kinyílik az ajtó és egy nagy csattanással zárul be mögöttem. Az ezt követő visszhang percegik hallható, éppen addig, amíg a vaskos, fából készült bejárathoz érek. Kulcsomat előhalászom, és bedugom a zárba. Csiga lassúsággal fordítom el, mielőtt vontatottan benyitnék.

Minden kezdődik előről – gondolom.

Reggel felkelünk, munkába, vagy iskolába igyekszünk. Minden apró dolgon felidegesítjük magunkat, nincs egy pillanatnyi szabadidőnk. Csak túlélni tudunk és várni a nap végét, majd hazamegyünk, ahol újabb kihívások vannak.

Én tényleg azt hittem, hogy idővel megszokom...

– Hol voltál már megint, te életképtelen kölyök?! – de ezt nem lehet. Csakis beletörődni.