boka aznap a szobájában bújkált a suttogást elől, nem sok sikerrel, hiszen a szavak bekúsztak az ajtó résein át egyenesen boka fülébe. és boka hiába gondolt a kék szempárra, a boldog csillogásra, a rövid szőke hajra, a múlt köteles, halottas része csak előtört, és jános már nem is a négy, fehérre festett fal között feküdt, hanem a nappali parkettáján állt, és értetlenül nézett fel a plafonról lelógó apjára.

nyaka természetellenes szögben állt, arca hófehér volt, szeme pedig üres, nem csillogott úgy, mint ahogy szokott.

boka nem tudta, mit tegyen. négy éves volt, a saját apja nevét is alig tudta, nemhogy a lakcímüket, vagy a mentők számát.

végül, nagy nehezen elérte a telefont, és néhány sikertelen próbálkozás után a komoly, monoton automata hangja válaszolt:

— ön a segélyhívót hívta. kérjük, vegye figyelembe, hogy hívása rögzítésre kerül!

majd pár másodperc múlva egy kedves, dallamos női hang csendült fel:

— jó napot! kérem, mondja a nevét és a baleset helyszínét!

— csókolom... — boka hangja megremegett, és a fiú szaggatottan vette a levegőt — boka... boka jánosnak hívnak. otthon vagyok, és a papa... a papa meghalt.

— hol laksz? — kérdezte a barátságos diszpécser — mi van a közelben?

— a... a színház. — mondta boka — tetszik tudni, az a nagy, díszes, sárga ház.

— és a ti házatok? hogy néz ki?

— nagy, zöld, és barna az ajtó.

— rendben. ügyes vagy. mindjárt érkeznek a mentők, addig ne tedd le, kérlek! egyedül vagy otthon?

— igen. a mama még dolgozik. a papa hozott haza.

— hogy hívják a mamát?

— nem tudom. — boka ekkor sírta el magát.

tehetetlen volt, édesapja hideg tekintete csak bámult, lesett a sötétbe, pedig a szobában világos volt. undorító szag terjengett a levegőben, és boka hányt. a folyadék a szép, fényes parkettára loccsant. pont akkor hallotta meg a szirénákat. a piros-kék fények ijesztőre festették a zöld falakat.

— itt is vannak, most már minden rendben lesz. ne aggódj!

— csóko... — jött ki a kisfiúból a második adag.

a barna bejárati ajtó hangos reccsenéssel szakadt ki a keretéből, majd egy tompa dobbanással eltörte a sárga csempéket. 4-5 piros ruhás felnőtt jelent meg a nappaliban, és boka apját vizsgálgatták. egyikük jánoshoz fordult, és a szülei nevét próbálta kiszedni belőle, vagy legalább azt, hogy hol dolgozik édesanyja.

a nagy szirénázásra a szomszéd ági néni is benézett, és riadtan a szája elé kapta a kezét, mint ahogy a meseszereplők szokták. boka ijesztőnek találta, hiszen ági néni mindig boldog, vidám és kedves volt, főleg az édesanyjával.

ági néni egyedül élt, családja nem volt, bár sokszor látogatták meg a barátnői. boka apja mindig valamilyen l betűs jelzővel illette ági nénit a háta mögött (valami lebzi vagy lezbi, boka nem emlékezett pontosan), és mindig csúnyán nézett rá, ha boka mamájára mosolygott. ennek ellenére boka anyukája mindig illedelmesen, csupa jóindulattal és szeretettel fordult ági nénihez, és - boka szerint - úgy viselkedtek, mint egy szerelmespár.

most viszont ági néni zokogott, és bokát ölelgette, miközben a mentősökhöz beszélt.

— szekeres ágota vagyok. a szomszédban lakom. ő... ő ott boka zoltán.  — pillantott a holttest felé — 41 éves, gépészmérnök. a... a felesége bokáné somogyi renáta... a fia pedig boka jános.

boka már alig emlékezett, mi történt ezek után. csak annyit tudott, hogy ági néni felhívta a mamát, és a mama őrjöngött, ordibált és zokogott, és suttogott, suttogott a papának, hogy miért hagyta itt, miért most, hogy milyen rosszul fog majd ő élni.

ezután minden megváltozott. elköltöztek, a mama még el sem búcsúzott ági nénitől, pedig ő ott sírdogált a korláton, és csak nézett utánuk, boka még integetett is neki, és meg is ölelte, de ági néni csak sírt, és halkan beszélt, halkan mondta, hogy „reni, renikém, mi lesz így belőled", de özv. bokáné somogyi renáta túlságosan el volt foglalva a volt férje fehér, hideg arcával, nem figyelt ági nénire. és ezután a mama most bokával suttogott úgy, ahogy akkor a papával, és megütötte, megverte őt, és ekkor lett sörszagú a nappali, és kicsi a lakás, és boka csak egyvalakit tudott, aki segíthetne rajta.

nemecsek emmát.

A/N
word count: 647
utolsó rész egy ideig :/// ha valakinek van kedve, írjon rám pls, és akkor együtt meg tudnánk írni a hiányzó részeket vagy valami, mert tbh nem szeretném abbahagyni, mert ez eddig az egyetlen normálisnak mondható "könyvem", de jelenleg írni sincs ihletem.
instám dyke.emilia ott írjatok, ha van kedvetek segíteni :')) <33 (természetesen meg lesztek jelölve mindenhol, ha segítetek)