a röhögés, a gúnyolódás és a szitokszavak újra valóságosak lettek, és nemecseknek is visszatért, bármennyire is elkalandozott. behunyta a szemét, és várt. várt, mert ebben a helyzetben mást már tényleg nem tehetett.

egyszerre egy dühös szempár jelent meg az ajtóban, és mindegyik elhallgatott, a kárörvendő vigyorok eltűntek az arcokról, és a kétségbeesés eltöltötte a termet. nemecsek a riasztó csend miatt nyitotta ki a szemét, és ijedten tekintett körbe, hiszen a semmiért csak nem hagyják abba ezt az egészet.

és nemecsek legnagyobb meglepetésére ő volt az. az áts feri.

undorodva nézett rájuk, mindenkire, szinte égette őket az a gyűlölet, ami érzett akkor irántuk, de nem ordított, még csak hozzájuk sem szólt, csak nemecsek karját fogta meg jó erősen, és közölte vele, hogy ideje elindulni.

és nemecsek, kissé remegve bár, de ment csak, ment szépen utána, pedig nem is bízott meg benne, főleg azok után nem.

néhány percnyi séta után áts feri megállt, benyitott egy üres terembe, majd a sarokba köpött.

- figyelj, sajnálom.

nemecsek csak bámult rá, nem tudta, ilyenkor mit szokás mondani, csak állt ott, áts ferivel szemben.

- újrakezdhetnénk... - nézett a szőkére vágyakozó tekintettel.

nemecseknek fogalma sem volt, hogy mégis mit kezdhetnének újra, és mintha áts feri ezt pontosan tudta is volna, úgyhogy még gyorsan hozzátette:

- az egészet... az egészet újrakezdhetnénk. kisgyerekek voltunk, és hidd el, megváltoztam, emma. – nemecsek egy kicsit összerezzent, áts feri pedig óvatosan megrázta a fejét – izé. ernő.

- megmondtam, hogy szólítsatok csak nemecseknek – motyogott maga elé a másik - nem, feri?

áts feri egyre közelebb hajolt nemecsekhez, de nem nézett a szemébe, a tekintete a padlón maradt, és nemecsek ezt nem tudta mire vélni. néhány másodperc elteltével viszont a barna szempár egyenesen a kékbe nézett, és áts feri ismét megszólalt:

- sajnálom.

és behunyta a szemét.

ez volt nemecsek első csókja.

a/n
word count: 292
amúgy lehet abbahagyom a könyvet ://