-        transzicsek, transzicsek, transzicsek, transzicsek, transzicsek, transzicsek, transzicsek.

halkan suttogta maga elé, és nézett bele abba az undorító tükörbe, és nem is a tükör volt az undorító, hanem ő maga. nem is otthon volt, a vörös csempék és az olló sehol, mindjárt kicsengetnek a hetedik óráról is, pedig még nyelvtanról kéredzkedett ki a mosdóba, a hatodik óráról, és a lánymosdóban van, ott, ahol lennie kell, hiszen a fiúba nem mehet, oda megy az áts feri is, meg a pásztorok, ott biztos, hogy megverik, a lánymosdóban legalább békén hagyják.

megint sírt, és utálta, hogy sír. annyira, de annyira elege volt már ebből az egészből. csak haza akart menni, nem haza haza, a fürdőszobába, hanem oda, ahol boka lakik, ahol biztonságban lehet, ahol tényleg fiú, ahol tényleg nemecsek ernőnek hívják.

ekkor megszólalt a csengő, mint egy végszó, mint egy jelzés, hogy most már tényleg ki kéne mennie, mert mostmár haza haza kell menni a fürdőszobába.

de előbb persze még vissza kell menni az osztályterembe, mert ott maradt a hátizsák, meg a tankönyvek, meg persze a kulcs is, mert anélkül aztán tényleg nincs értelme hazamenni.

amint a kilincshez ért, tudta, hogy egy ideig nem látja a bejárati ajtót, ugyanis a csendes, nyugodt tanterem és a széltől libegő függönyök helyett a csele nyitotta az ajtót és rámosolygott, és hiába volt az csele bátorító mosolya, amikor a terem egyáltalán nem volt se nyugodt, se csendes, és csele sem volt egyedül. az ajtó bevágódott, nemecseket pedig egy székbe nyomták, hogy üljön le, és kezdetét vette a vihogás és a gúnyolódás, és még nemecsek sem tudta, hogy hogyan juthattak ide.

-        emlékszel, nemecsek? – mondta az egyikük, nemecsek már nem is tudta, ki – a folyóra. emlékszel?

és nemecsek ijedten próbált a külvilágba kapaszkodni, de már lökték is fel a székét, és valami nyomta a mellkasát, és megint ott volt, ő is, a víz is, meg a labda is, és még távolról a többiek nevetése is, és nemecsek csak arra tudott gondolni, hogy milyen nevetségesen festhet most ő a felborult székbe kapaszkodva.

még valamit azért ki tudott venni, bár már alig, mert az emlékek elöntötték és valóságossá váltak megint, a hang pedig igen távolról szólt:

-        nem fogsz hiányozni.

A/N
word count: 359
hajajaj de régen írtam ezt :((((( még augusztusban